Vas István Csak azért – Tek zato



Vas István

Budapest, 1910. 09. 24. – Budapest, 1991. 12, 16.

Csak azért

(Egy régi napló töredéke)

Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram

Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett

Minden biztosítékot, és kilógtak a falból

A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul

Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert

Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?

Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel

Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,

Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes

Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi

Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a tesét?

Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,

Amit adott, megőrizni a szépséget sem,

Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?

Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?

Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:

„Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”

És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,

És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,

Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.

És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak

Az a bretoni székesegyház, és hiába

Szólal meg odalent a harangja naponta:

Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.

Tek zato

(Krhotina starog dnevnika)

Tek zato jer je ona neuhvatljiva struja

Izbila sve osigurače između i oko nas,

A i u nama, i pregoreli vodovi

Su visili iz zidova i nepovratno

Se prekinula, izostala, nije se ni vratila, jer nismo

Znali niti smo naučili rukovati se s njom – tek zato?

Tek zato, jer ni po krvi, ni po imenu

Nismo ovlašćeni da budemo bliski

Mada ni upola toliko veze nisam imao

S ocem, majkom, sestrom i ostalom

Rodbinom? Tek zato jer više ne vladam njenim telom?

Samo me je iskupila? Jer nisam bio sposoban

Zadržati onu darovanu lepotu

Samo svoj goli život i zdrav razum – tek zato?

Samo zato nemamo pravo ni znati ni čuti jedno o drugom?

Ako i čujem njeno ime, tek mogu upitati:

„Stvarno, šta je s njom? Kako je? Ti viđaš nju?”

I pre moje smrti ne možemo izmeniti poglede,

I ako ona umre, ja ću na kraju povorke

Kao slučajan namernik ići za njenim lesom.

I taj deo mog života je potonuo kao

Ta katedrala iz Bretona i zalud

Će se iz dana u dan negde dole oglasiti zvonik:

Ja ću možda, kad–kad čuti iz dubine mora.

Prevod: Fehér Illés