Vas
István
Budapest,
1910. 09. 24. – Budapest, 1991. 12, 16.
Csak
azért
(Egy
régi napló töredéke)
Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
A megszenesedett drótok, és
helyrehozhatatlanul
Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni
– csak azért?
Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít
fel
Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes
Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a
tesét?
Mert már csak megváltott? Mert nem voltam
képes abból,
Amit adott, megőrizni a szépséget sem,
Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak
azért?
Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani
sem egymásról?
Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit
mondhatok:
„Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt
néha?”
És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,
És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve
hátul,
Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak
Az a bretoni székesegyház, és hiába
Szólal meg odalent a harangja naponta:
Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.
Tek zato
(Krhotina starog dnevnika)
Tek zato jer je ona
neuhvatljiva struja
Izbila sve osigurače između
i oko nas,
A i u nama, i pregoreli
vodovi
Su visili iz zidova i
nepovratno
Se prekinula, izostala,
nije se ni vratila, jer nismo
Znali niti smo naučili
rukovati se s njom – tek zato?
Tek zato, jer ni po krvi,
ni po imenu
Nismo ovlašćeni da budemo
bliski
Mada ni upola toliko veze
nisam imao
S ocem, majkom, sestrom i
ostalom
Rodbinom? Tek zato jer više
ne vladam njenim telom?
Samo me je iskupila? Jer
nisam bio sposoban
Zadržati onu darovanu
lepotu
Samo svoj goli život i
zdrav razum – tek zato?
Samo zato nemamo pravo ni
znati ni čuti jedno o drugom?
Ako i čujem njeno ime, tek
mogu upitati:
„Stvarno, šta je s njom?
Kako je? Ti viđaš nju?”
I pre moje smrti ne možemo
izmeniti poglede,
I ako ona umre, ja ću na
kraju povorke
Kao slučajan namernik ići
za njenim lesom.
I taj deo mog života je
potonuo kao
Ta katedrala iz Bretona i
zalud
Će se iz dana u dan negde
dole oglasiti zvonik:
Ja ću možda, kad–kad čuti
iz dubine mora.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése