Keresés ebben a blogban

2017. július 26., szerda

Csák Gyöngyi Parton – Na obali


Csák Gyöngyi Kisvaszar, 1950. április 28. –

Parton

van-e, mi nem változott szavakká
tengeridőbe loccsanó kővé, kaviccsá,

maradt-e annyi nincs még,
amit az álmok ragasztóanyaga
összetarthat,

lehessen halvány reménnyé
a felsíró kézben, amelyik érte
a lét rongyos könyvét
elölről újra fellapozza?


Na obali

postoji li nešto što se u reč nije pretvorilo,
u vremenu mora u rastopiv kamen, belutak,

dal je ostalo toliko nema više
što lepilo snova zajedno
može držati,

da postane tračak nade
u plačnoj ruci koja zbog nje
knjigu poderanog postojanja
ponovo ispočetka lista?

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://lenolaj.hu/2017/07/24/csak-gyongyi-parton/

2017. július 25., kedd

Stefan Simić Jednom ću ti napisati pesmu – Egyszer majd verset írok neked


Képtalálat a következőre: „stefan simic”

Stefan Simić Paraćin 12. 02. 1989. –

 Jednom ću ti napisati pesmu

Jednom ću ti napisati pesmu. Pravu. Iskrenu.
Bez čežnje i patetike, bez niskih strasti i skrivenih name-
ra…
Zahvaliću ti što si bila uz mene, kada ni sam nisam bio. Neću pominjati ni ljubav, ni suze, ni patnju. Neću pominjati ni prošlost, ni budućnost. Neću pominjati ništa, samo ću ti se zahvaliti.
Zahvaliću ti što si oko u dolini slepih, što si titraj nade u dolini gluvih, što si nešto u ovom suludom moru ničega…
Zahvaliću ti kao što se most zahvaljuje reci zbog koje postoji.
Zahvaliću ti kao što se nebo zahvaljuje ptici, sanjar zvezdama, vojnik prvim danima mira…
Zahvaliću ti zato što vidiš ono što niko ne vidi, zato što osećaš ono što niko ne oseća…
Zahvaliću ti što si uz mene i kada odem. Što me ljubiš i kada me druge ljube. Što si moja i kada nisi. Što ćeš biti sa mnom i kada me ne bude…
Zahvaliću ti što razumeš sve moje tuge i radosti. Što praštaš, daješ, poštuješ i voliš.
Što si mi prišla na način na koji niko drugi nije…
Što me nisi ostavila ni kada sam sam sebe ostavio… Što me uvek nađeš kada me svi zaborave…
Zahvaliću ti što mi vraćaš veru u ovaj svet u kome tako često nema ničega…
Zahvalio bih ti i sada, ali je prerano. Možda se razočaramo i napustimo jedno drugo.
Kome da ide onda ova pesma? Šta ćemo sa njom? Nama tada neće trebati a druge je ionako briga…
Bolje je da zaćutimo i da se volimo, nego da pričamo naglas o ljubavi. Bolje da verujemo nego da pričamo o veri. Bolje da živimo nego da pričamo priče o životu…
Ne znam još koliko ćemo trajati. Mesec, godinu ili zauvek.
Ali znam da i dan-danas, posle svega, pristupam svakom našem susretu sa istim onim uzbuđenjem, kao da je prvi i poslednji.
Jednom ću ti napisati pesmu. Pravu. Iskrenu. A ti ćeš znati da uvek imaš gde da odeš i gde da se vratiš.
Ko zna, možda je i ovo ta nenapisana pesma u kojoj sve vreme pokušavam da ti kažem koliko te volim…



Egyszer majd verset írok neked

Egyszer majd verset írok neked. Hiteleset. Őszintét.
Szenvedély és sóvárgás nélkül, alantas indulatok és rejtett szándékok
nélkül...
Megköszönöm, hogy velem voltál, mikor még én sem voltam. Se szerelmet, se könnyeket, se szenvedést nem említek.
Múltat se, jövőt se említek. Semmit sem említek, csak köszönetet mondok neked.
Köszönetet mondok, mert szem vagy a vakok völgyében, mert reménysugár vagy a süketek völgyében, mert valami vagy ebben a fékeveszett semmiségben...
Köszönetet mondok úgy, ahogy a híd a folyónak, amiért létezik.
Köszönetet mondok úgy, ahogy az ég a madárnak, az álmodozó a csillagoknak, a katona a béke első napjainak...
Köszönetet mondok azért, mert látod azt, amit senki se lát, mert érzed azt, amit senki sem érez...
Köszönetet mondok azért, mert távollétemben is velem vagy. Mert akkor is csókolsz, mikor mások csókolnak. Mert akkor is az enyém vagy, mikor nem vagy. Mert velem leszel, mikor már nem leszek...
Köszönetet mondok azért, mert megértesz. Megbocsátasz, adakozol, becsülsz és szeretsz.
Mert úgy közeledtél felém, ahogy senki más...
Mert akkor sem hagytál el, mikor magamat elhagytam... Mert megtalálsz, ha mások felednek is...
Köszönetet mondok azért, mert ebben az életben, ahol semmi sincs, visszaadod hitemet...
Köszönetet mondanék most is, de még korai. Esetleg kiábrádultan, egymást elhagyjuk.
Ez a vers kihez szóljon? Mi lesz vele? Akkor már nekünk nem kell, másokat meg nem érdekel...
Jobb, ha elhallgatunk és szeretkezünk és nem a szerelemről értekezünk. Jobb, ha hiszünk és nem a hitről értekezünk. Jobb, ha élünk és nem az életről értekezünk...
Nem tudom, meddig leszünk együtt. Egy hónapig, évig vagy örökre.
De tudom, még ma is, mindenek után, minden találkozásunkat ugyan azzal a lelkesedéssel várom, mintha az első vagy utolsó lenne.
Egyszer majd verset írok neked. Hiteleset. Őszintét. Te pedig tudod, mindig van egy hely, ahová betérhetsz vagy visszatérhetsz.
Ki tudja, talán ez az a meg nem írt vers, amelyben mindenáron megpróbálom elmondani, mennyire szeretlek...

Fordította: Fehér Illés





Faiz Softić Zavičaj – Haza

Képtalálat a következőre: „faiz softic”

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Zavičaj

Ima jedna kuća oronula. Klekla.
I u njoj hatula.
U hatuli kosa zahrđala
što je livade sjekla
i peruška.
Ima jedna jabuka stara
i u jabuci gnijezdo
bumbareva.
Ima jedna česma
i jedan tijesan put.
Ima starica sijeda
i na njoj marama bijela.
Ima čovjek
što o ramenima jedva nosi
ruke žuljevite.
Ima jedan vjetar rani,
što uvijek puhne u akšam.
On niz put nosi prah.
I nas je opuhnuo
niza svijet.
Ima jedan potok nepresušni
u svima, kroza sve, teče
odasvud zove.
Ima pjesma,
pjesma naricaljka,
tamo je svi znaju napamet.
Pjevaju je i djeca
u kolijevci.

Haza

Rombadőlt ház. Lerogyott.
És a kemence.
A kemencében
valaha mezőt és tollat vágott
rozsdás kasza.
Öreg almafa
és az almafán
darázs-fészek.
Egy kút
és egy szűk út.
Ősz anyóka
és rajta fehér stóla.
Egy ember
fetört kezét vállán
alig hordozza.
A szél, a korán kelő
napnyugtakor támad.
Az úton port visz magával.
Minket is efújt,
a világba, szanaszét.
A kiapadhatatlan patak
mindenkiben, mindenen keresztül árad,
szólít minden irányból.
Egy dalt,
siratódalt,
mindenki fejből tud.
A bölcsőbeli gyerekek
is dalolják.

Fordította: Fehér Illés
Izvor - Iz zbirke: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 19. str

2017. július 24., hétfő

Szente B. Levente Szembe jöttek – Prema nama su došli

Képtalálat a következőre: „szente b levente”

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –


Szembe jöttek

(azok emlékére, akiket méltatlanul elfeledtek)

elindultak és mentek,
mások velük szembe jöttek

előre, hisz egyformák vagyunk, csak előre, sosem oldalra,
hátra nézni már nem tilos a vesztesnek, győztesnek

üzenni kell néha azoknak, akik célt értek,
esetleg az otthon maradottaknak, végre

elindultak hát, és mentek,
vissza, a sötétség előtti időkbe.

Forrás: a szerző


Prema nama su došli

(u spomen nepravedno zaboravljenima)

krenuli su i koračali
drugi su prema njima krenuli

napred, ta jednaki smo, samo napred, nikad na stranu,
već ni gubitniku, ni pobedniku nije zabranjeno unazad pogledati

poruke katkad onima treba slati, koji su cilj dostigli,
eventualno kod kuće ostalima, pa konačno

su krenuli i koračali,
nazad, u vreme pre mraka.

Prevod: Fehér Illés

Kassák Lajos A semmi valósága – Stvarnost praznine


Képtalálat a következőre: „kassák lajos”

Kassák Lajos - Bortnyik Sándor alkotása
Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

A semmi valósága

Nem vagy te szebb a többinél
mégis te vagy a legszebb.

Nem vagy te jobb a többinél
mégis te vagy a legjobb.

Furcsa ez a játék
keserű az íze
szempillám mögé rejtőző.

Nincs tested
amely a gyötrelmek jegyeit
viseli magán
nincsenek szokásaid
amelyek a jámbor bárányt
vérengző farkassá ingerlik
nincsenek rokonaid
akik gyalázatot hoznak rád.

Ó te legszebb és legjobb
már csak az emléked vagy
nekem.

Elindultam
hogy megkeresselek az alkonyatban
hogy megcsókoljalak mielőtt a nap
alámerül a tengerbe
de szakadó eső mosta el az utakat
ragadozó pofájú szél
marta szét hajóm vitorláját.

Körbevont fal mellett
tapogatódzom
emberemlékezet óta.

Stvarnost praznine

Nisi ti lepša od mnoštva
ipak ti si najlepša.

Nisi ti bolja od mnoštva
ipak ti si najbolja.

Čudna je ta igra
okus joj je gorka
iza mojih trepavica se skriva.

Nemaš telo
što na sebi
znakove patnje nosa
nemaš običaje
koje pitomo jagnje
do krvoločnog vuka draže
nemaš rođake
koji te sramote.

O ti najlepša i najbolja
za mene si već tek
uspomena.

Krenuo sam
da bi te u sutonu potražio
da pre no što sunce u more
potone poljubio
ali ceste je pljusak odneo
vetar grabljive gubice
jarbol moje lađe rasčupao.

Od pamtiveka
pored zidova kružnica
tapkam.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://hycry.wordpress.com/2010/03/27/kassak-lajos-a-semmi-valosaga/


2017. július 23., vasárnap

Podolszki József Képzeljük el – Zamislimo

Képtalálat a következőre: „podolszki józsef”

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.


Képzeljük el

Képzeljük el az abszolút ürest
melyben semmi de semmi sincs
anyag energia hatás fajtáiból szemernyi nyom fel nem lelhető
és helyezzük a végtelen űrbe tetszés szerinti részecskemagot
csak egyet ne többet
és ne legyünk fukarok: bírjon akarattal
mindenfelé és mindenféleképp tárt határtalan árvája is
íme a szabadság
a korlátok gátlások kényszerek tenger tengeréből egyet sem ismerő
szabad szabadság
minden úgy és akkor történik itt ahogy ő akarja
de történik és történhetik-e
hogyan hol mikor és mivel
helyzetét mérni nem tudja semmihez
erőt merítene de nincs neki miből
legpergőbb mozgása még csak topogás se
mert kölcsönhatás nélkül nincsen változás
erős törvénye ez minden anyaginak
és lesz végképp tehetetlen az örökkévaló egy a mindig-ugyanaz
szerencsére a valós valóság zsúfolt birodalma
milliószor milliónyi iránytalanokat szervez rendszerekké
korlátja van és van kényszere
tetszőleges itt semmi sem maradhat
a mindent szabályozó tán a legkevésbé
egységmiriádok tulajdonságai szabják a módját
hogyan van mi van és ami lesz majd hogyan lehet
megannyi milyen tartja a kulcsot
és az anyag arcainak száma
úgy tudjuk
végtelen nagyságrendű sok nagy lehetőség
a szigorú kényszer végeláthatatlan
így lenne elvileg
ám a valóság
további szerencse
szűkített és módosult képe csapodár képzelgéseinknek
a képződmények egy adott rendszerében
megtizedeltetik minden lehetséges
ellentétes tulajdonságok zárják ki egymást
s mintha akarná és épp ezt akarná tart a mozgás bizonyos irányba
talán előre

Forrás: Podolszki József: Barna, Forum – Újvidék, 1982. 134 -135. old.


Zamislimo

Zamislimo apsolutnu prazninu
u kojoj ništa ama baš ništa nema
od vrsta materije energije uticaja ni tragova se ne može naći
i samovoljno izabranog delića semena u beskonačnu vasionu postavimo
samo jednog ne više
i škrti nemojmo biti: neka htenje
i svugde i na svaki način bezgranično otvoreno siroče posduje
evo slobode
iz more mora ograničenja zapreka prinuda ništa ne poznavajuća
slobodna sloboda
ovde sve tako i tada se odvija kako ona želi
ali događa se i može li se dogoditi
kako gde kada i čime
svoj položaj ni prema što ne može meriti
snagu bi crpio ali nema iz čega
njeno najbrže kretanje nije ni tapkanje
jer bez uzajamnog delovanja promene nema
čvrst zakon je to svake materije
i večnost postaće konačno nemoćna vazda-baš taj je jedno te isto
srećom krcato carstvo stvarne stvarnosti
milione besciljnih milion puta u sisteme organizira
ima svoje granice a i prisile
ovde proizvoljno ništa ne može ostati
najmanje to što sve regulira
svojstva obilje jedinica određuju način
kako je šta ima i šta će biti kako je moguće
ključ mnoštvo kako
i broj lica materije drži
tako znamo
da su mogućnosti neograničeni
nepregledna je stroga prisila
načelno tako bi bilo
ali stvarnost je
daljnja sretna okolnost
sužena i modificirana slika naših razvratnih utvara
u datom sistemu proizvoda
sve što se može desetkuje se
jedni druge suprotna svojstva isključuju
i kao da želi baš to želi kretanje u određenom pravcu se odvija
valjda napred

Prevod: Fehér Illés

2017. július 22., szombat

Lennert Móger Tímea Jégséta – Šetnja na ledu


Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –

Jégséta

A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott halmazállapotú vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan.

Ma nincs a világban semmi szépség.
Az árnyékok megnőttek, jégpáncél borítja az utakat. Az ablakból nézve a Nap mintha simogatná a jeget, bár valójában megolvasztja azt. A magány hóseprű, elsöpör jót és rosszat. Akár a szél.
Nekitámaszkodom az ablaknak. Védelmi pozícióba helyezkedem. Nehéz elviselni a tehetetlenség látványát. A jégen átvonul egy kutya. Úgy, ahogyan csak a husky tud. Egy piszkosfehér bundájú királynő. Látni szeretném. Közel jutni hozzá, és közel engedni őt magamhoz. Úgy képzelem, fölényes a tekintete, büszke a fajtájára, a képességeire. Ért a télhez. Feltalálja magát benne. Ért a jéghez is. Miként kell haladni rajta. Meg akarom ismerni, ezért hajlandó lennék elhagyni a fedezéket. Nézem. Lassan átér a fagyott vízen. Négy lába karcsú, bundáját mintha naponta fésülné valaki. Legalábbis messziről úgy tűnik. Tudnom kell, valóban így van-e?!
Régóta lakom itt, szemben a folyóval. Nem mozdulunk egymás felé. Nem sétáltam még a partján, a víz pedig nem is áradt ki. De most a hideg lefagyasztotta bennem a félelmet, az iszonyt, a csodálatot. Meg merném érinteni a vizet. Rá mernék állni, és hinni tudnám a lábam alatti szilárdságot. Ez sokszor a talajon is nehéz. A jég, az más. A jég kutyával – az áhított biztonság és az egészséges bizonytalanság közötti egyensúly. Az igazság netovábbja, legalábbis annak képzelem.

Elindulok. Fejemben végigjárom az utat. Elakadok a ködnél. Ha odakint most sűrű volna… Elveszíteném a kutya látványát. Látványa nélkül pedig azonosíthatatlan a cél. Tehát fel a kabátot, ki az ajtón, át az úttesten, le a parthoz. Ennyi. Ahogyan a társkeresésről is gondolkodom: „Neki a bajnak!”
Nem gondolok, nem gondolok, nem gondolok semmire (vagy éppen semmit, vagy…) – mantráztam minden alkalommal, amikor még randizni jártam. Egyszer sem sikerült nem végigjátszani magamban a jelenetet. Kettőnk párbeszédét előre hallottam a fejemben. Végül ráuntam, hogy mindig igazam lett. Nem sikerült meglepnie egyetlen kapcsolatnak sem. Ha jól is alakult a találkozó, a szánalom érzése mindig visszabillentett a valóságba: amennyiben most utat adok ennek a figurának, itt, velem szemben, az unalomba fogok belepusztulni. Elpárolog mellőlem, belőlem a lénye. Az együtt töltött idő mintha naponta kiharapna a másik testéből egy darabot. Ott ülne ez a valaki, fül vagy váll nélkül. Ki hallgatna meg akkor? Kire támaszkodhatnék végül?
Minek áltatni magam egy olyan test érintésével, amely nem érti a céljaim!? Nem értem a céljait. Nincs közünk egymáshoz.
A jéggel nincs bajom – a vízzel van: vonz. Lassú lépteim nem vallanak rám, a határozatlanságomra. Ha lépek is, mindig kapkodva. Valóban elindulok. Ez a kutya nem bánthat. A fehérség nem szürkít. A vizet, az édesvizet gyakran szürkének látom, mocskosnak és rejtelmesnek. Annyira, mint egy rosszul megfogalmazott érintést. Rossz helyen és időben nyúlni egymáshoz…
Földet érő, kék porcelánváza hangját hallom magamban, amikor olyan emberrel vagyok, akivel az ,,igaz–hamis” párbajunk folytonos. Az ilyen abból a fajtából való, aki sem az igazságot, sem a hazugságot nem hajlandó elviselni. A kettő közötti kompromisszumok mozgatják a világot. Erről meg van győződve. És neki van igaza, egyrészt. Másrészt nekem. Szerinte én hazudok. Szerintem pedig ő nem mond igazat. Elken, maszatol.
A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan. Megfogalmazni könnyű, megélni nem az: érintés.
A szorongásnak szaga van. Érzem magamon. Bűzlök, de másként, mint egy túlfűtött szobában vagy a napon… Kénes szagom van. Bele kénsavasodom az igyekezetbe, hogy elérjem a rettegett és vágyott célt.
Néha egy másik ember bennünk való hite többet tesz értünk, mint mi magunk: képessé tesz. Egy kutyáé még inkább.
Tör a cipő. Vízhólyag lehet… Nem tudok tovább lépni. Nem tudok továbblépni. Már látom a kutyát, ő is engem, felém néz, de az emberek ezt nem tudhatják meg. Nem tudhatják meg, hogy kiléptem. Hogy a ház üres, és én közöttük járok. Túl sokszor és sokan akarták elvenni tőlem a képesség tudatát. Az ember, aki nem mások fizikai és mentális megkárosításán töri a fejét, el sem tudja képzelni, milyen gondolati és érzelmi folyamatok játszódnak le abban, aki ártani akar a másiknak. Nem tudom elképzelni – viszont tudom, hogy számomra elképzelhetetlen. Ezért nem jártam közöttük régóta. Az elszigetelődés joga nemcsak a gyengéknek jár, hanem a kiábrándultaknak is.
A nők úgy érzik, nem szabad gyengének lenniük, mert törékenységükön mások sebet ejtenek. A férfiak elvárják tőlük, hogy gyengék legyenek. Az öntudat miatt. Némelyek szeretnek egymáson sebet ejteni. Én mindig csak visszaütöttem, de mindenkinek. Ösztönből. Nők és férfiak egyaránt szeretnének olykor gyengék lenni. Elindulni önmaguk nyomában. Nem foglalkozni pofozkodással.
Haladok a kutya felé. Elképzelem, hogy elérem, és kezem a bundájába mélyesztem. Egyszerre hideg és forró. Engedi magát megérinteni. Hisz bennem, tapasztalatai ellenére is áll elébe, ha bántani akarják. Az engedelmességhez erő kell. Nemes állat szeretnék lenni, aki nem fél elindulni a másik lény irányába. Kész mindenre. Harcra, gyengédségre… A cselekvés egyet jelent a bátorsággal. A tétlenség olykor csak a türelem jele. Kivárni a tettek megfelelő idejét. Sem előbb, sem később nem lett volna érdemes elindulnom. Az állat vagy még, vagy már nem lett volna jelen egy közösnek remélt pillanatban.

Érzem, nemcsak elképzelem. Alattam a jég van. Még lassabban lépkedek. Szemtől szemben a kutyával, aki ül. Kivár. Rég volt, hogy várt rám valaki. Szeme porcelánkék.
Arcomba csap a sajátszél, bárhonnan jöhet és bárhova tarthat, bennem marad. Lépek. Nem gép vagyok. Képes vagyok, és tudok. Érzés vagyok, és cselekszem. A kutya barátságos, ahogyan reméltem. Még két lépés, és többé nem hátrálok meg senki, semmi elől. Tudat alatt tudom. Fagyos orrával megérinti a mutatóujjam. Ekkor hallom a reccsenést. Beszakad. A jég. A kutya alatt. Süllyedő izmok, feltörő könnyek. Hullamerevség.
Tükör előtt érezzük magunkat így: tenni kellene valamit. Megmenteni. Ha magamat nem tudom, akkor valaki mást. Késő van a tettekhez, feladni korai. Ha reggel volna, napkelte, akkor az agyam nem játszaná le a hiábavalóság belső hangjait, utánaugornék. Legalább megpróbálnám… de esteledik, és visszahúzódom az ablak mögé. Szorongástól lucskosan, undorodva a testem szagától. Egyre bizonytalanabbul a biztonságba.   






Šetnja na ledu

Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva.

Nema nikakve lepote u današnjem svetu.
Senke su narasle, ceste ledena kora pokriva. Gledajući sa prozora, Sunce kao da led gladi, a ustvari otopi ga. Samoća je metla snega, i dobro i loše pomete. Poput vetra. Na prozor se naslanjam. U poziciju odbrane se stavljam. Prizor nemoći teško je podneti. Preko leda kuja prelazi. Tako, kako samo jedan haski zna. Kraljica sa prljavobelom krznom. Volela bi nju videti. Približit joj se i nju u moju blizinu pustiti. Zamišljam, pogled joj je superioran, ponosna je na svoju rasu, na svoje sposobnosti. Razume se u zimu. Snalazi se u njoj. Razume se i u led. Na ledu kako treba napredovati. Hoću nju upoznati, zbog toga bi mogla i sklonište napustiti. Gledam nju. Preko smrznute vode polako dostiže drugu obalu. Noge su joj vitke, krzno kao da neko na suncu češlja. Bar iz daljine tako se čini. Moram znati dal je stvarno tako?!
Odavno tu stanujem, nasuprot reke. Jedni prema drugoj se ne približavamo. Na obali još nisam šetala, a voda još nije izlila. Ali zima je sad strah, jezu, divljenje u meni zaledila. Vodu bi sad smela dotaknuti. Smela bi na nju stati, i poverovala bi da ispod nogu
čvrstoća postoji. Često to je teško i na zemlji. Led, to je nešto drugo. Led sa kujom – ravnoteža između željene sigurnosti i zdrave nesigurnosti. Vrhunac istine je, makar tako zamišljam.

Polazim. Cestu u mislima obilazim. Kod magle zastanem. Kad bi vani sada gusta bila... Prizor kuje bi se izgubila. A bez prizora pak cilj se ne može identificirati. Dakle kaput obući, preko vrata van, preko ceste do obale. Toliko. Tako i o potraživanju partnera razmišljam: „Ajde, pronađi nevolju!“
Ne mislim, ne mislim, ni na što ne mislim(ili baš ništa, ili...) – svaki put kao opčinjena što-šta ponavljala, kad sam još na sastanke hodala. Ni jednom nisam uspela u sebi pretpostavljenu scenu ne do kraja odigrati.U mislima naš dijalog unapred sam čula. Na kraju dosadilo mi je da sam uvek u pravu. Ni jedna veza nije uspela da me iznenadi. Ako sastanak i povoljno se odvijalo, osećaj sažaljena uvek me je u stvarnost vratila: ukoliko sad ovoj figuri koji nasuprot meni stoji, put otvorim, umreću od dosade. Njegova duša iz mene, pored mene ishlapi. Zajedničko provedeno vreme kao da iz tela drugog komad otkida. Taj neko bi bez uha ili ramena tamo sedeo. Tada ko bi me poslušao? Na kraju na koga bi se mogla osloniti?
Sa doticajem takvog tela, što moje ciljeve ne shvaća, zašto sebe zavaravati? Njegov ciljeve ne shvatam. Nismo povezani.
Nemam problema sa ledom – sa vodom imam: privlači me. Na svoju neodlučnost, moji spori koraci ne ukazuju. Ako i koračam, uvek užurbano. Stvarno krećem. Ta kuja ne može mi nauditi. Belina u sivilo se ne pretvara. Često mi se čini da je voda, slatka voda siva, prljava i tajanstvena. Toliko kao loše formuliran doticaj. Jedan drugog na krivom mestu i u krivo vreme dotaknuti...
U sebi, pad  plave vaze porcelana čujem kad sam sa takvom osobom štono je naš dvoboj „istina-laž“ neprekidan. Takva osoba je iz one fele koji nije voljan niti istinu, niti laž  podneti. Svet kompromisi između ta dva pojma pokreću. U to sam ubeđena. S jedne strane on je u pravu. S druge strane ja. Po njemu ja lažem. Po meni istinu on ne govori. Razvuče, razmaza.
Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva. Lako je koncipirati, a ne i doživeti: doticaj.
Zebnja miriše. Na sebi osećam. Smrdim, ali drugčije, kao u pregrijanoj prostoriji ili na suncu... Na sumpor mirišem. Od truda da do strepnjom isčekivanog, željenog stignem sumpornokiselasta postajem. Koji put tuđe poverenje za nas više učini no što mi sami: osposobljava. Neke kuje još više.
Žulja me cipela. Verovatno je plik...Ne mogu dalje. Ne mogu dalje ići. Već vidim kuju, i ona mene, mene gleda, ali ljudi to ne smeju saznati. Ne smeju saznati da sam iskoračila. Da je kuća prazna a ja među njima hodam. Mnogo puta i mnogi su hteli od mene sposobnost svesti oduzeti. Čovek, ko ne razmišlja o tome kako drugoga fizikalno i mentalo oštetit, ne može ni zamisliti, u onima koji drugima napakostiti žele, kakvi misaoni i dohovni procesi odvijaju. Ne mogu zamisliti – ali znam da je za mene nezamislivo. Zbog toga odavno nisam među njima kretala. Pravo na osamljenje nije samo pravo slabih, nego i razočaranih.
Žene tako osećaju da smeju biti slabe, jer njihovu krhkost drugi ranjavaju. Muškarci očekuju da budu slabe. Zbog samosvesti. Neki vole drugoga raniti. Ja sam samo udarce uzvratila, ali svakome. Instinktivno. Katkad i žene i muškarci jednako bi veleli da budu slabi. Vlastitim tragom krenuti. Ćuškanjem se ne baviti.
Prema kuji koračam. Zamišljam da nju stižem i ruke u njeno krzno spustim. Istovremeno je hladan u vruć. Dopušta da nju se takne. Meni veruje, uprkos iskustvima drži se, ako nju raniti žele. Snaga je potrebna za poslušnost. Plemenita životinja bi htela biti koja se prema drugom biću ne boji krenuti. Na sve je spremna. Na borbu, nežnost... Akcija hrabrost znači. Dokolica je katkad samo znak strpljenja. Čekati pravo vreme za akciju. Ni pre, ni kasnije ne bi bilo smisla da krenem. Životinja u isčekivanom pretpostavljenom zajedničkom trenu još ne ili više ne bi bila prisutna.

Osećam ne samo zamišljam. Led je ispod mene. Još sporije koračam. Licem u lice sa kujom koja čeka. Isčekuje. Davno je bilo kad me je neko čekao. Oči su joj poput porculana plave.
U lice mi vlastiti vetar udara, može od bilo kuda doći i bilo kuda može krenuti, u meni ostaje. Krećem. Nisam mašina. Sposobna sam i znam. Oset sam i delujem. Kuja je, kako sam se nadala, prijateljski nastrojena. Još dva koraka i više ni pred kim, ni pred čim neću uzmaknuti. Znam, u podsvesti. Moj kažiprst ledenom njuškom dotiče. Tad prasak čujem. Lomi se. Led. Ispod kuje. Mišići tonu, suze izbijaju. Ukočenost leša.
Tako ispred ogledala se osećamo: trebalo bi nešto učiniti. Spasiti. Ako sebe ne mogu, onda nekog drugog. Kasno je za akcije, rano za predaju. Ako bi jutro bilo, izlazak sunca, onda moj mozak ne bi širio unutrašnje glasove ništavnosti, skočila bi za njom. Makar bi pokušala... ali suton je i iza prozora se povlačim. Od zeblje prljavo, od mirisa vlastitog tela gadeći se. U sigurnost sve nesigurnija.

Prevod: Fehér Illés