Keresés ebben a blogban

2019. augusztus 21., szerda

Gordana Ćirjanić Najezda – Tömeges támadás


Gordana Ćirjanić Stepanovićevo 1957. –

Najezda

I ja sam odande,
iz onog nakaznog sveta
u kome svakodnevno,
kroz sitna poniženja,
čovek zalaže svoj ljudski lik
veći izvan kategorija strpljenja
jer su redovi za hleb i grob,
za parče sivog neba
njegov primarni posao i njegov hobi,
jedina njegova međuljudska mera.

I ja sam odande.
Ko bi rekao, znam,
među vama se krećem, nalik vama,
ali ne delim vaš strah
od najezde.
Mirišem na „čisto rublje”,
u isti bolero se utapaju moja reč i dah
i smejem se na iste šale,
ali ne osećam vaš strah
od najezde.
                               
I ja sam odande
odakle bauljaju prema vama,
plastičnim kesama zaštićeni od kiše,
od vašeg užasa, sažaljenja
i dresirane čovečnosti.
Ali ne bojte se mene i mojih
jer ja mirišem na “čisto rublje”,
jer moji najbliži i dalje stoje
u redu, čekaju moja pisma.
Ja sam dobro zaštićena od kiše
ali mada se moja reč i dah
utapaju u vaš bolero, nisam vaša,
a ni njihova više.

I ja sam nekad došla odande
odakle stižu u čoporima
na vaše TV-ekrane,
približavaju se
da vam zagorčaju ukus jutarnje kafe,
stižu
pred vaše bele ruke,
tako isprane,
pred vaše visoke kapije,
tako zamandaljene,
pred vaše zidine,
tako čvrste, pred vaš stan,
pred vaš lik,
drugačije strašilo
što mi jedini san oduze.

I ja sam odande.
Neka vam ne bude čudno –
odande s ponosom,
iako je u meni nešto mrtvo
kao što je mrtvo u vama nešto drugo.
Tömeges támadás

Én is onnan jöttem,
abból a torz világból,
ahol a mindennapos
megaláztatásokon keresztül
az ember emberi mivoltát
a tűréshatáron túl teszi próbára,
sorba állnak kenyérért és sírért,
egy rész szürke égért,
ez elsődleges feladata és szenvedélye,
az egyedüli emberek közötti mérce.

Én is onnan jöttem.
Nocsak, tudom,
közöttetek mozgok, hasonlóak vagyunk,
de a tömeges támadástól való félelmeteket
nem osztom.
„Tiszta ruhaillatom“ van,
szavam, leheletem egyazon ütembe merül,
egyszerre nevetünk,
de a tömeges támadástól való félelmeteket
nem osztom.

Én is onnan jöttem,
ahonnan esőtől, rettegéstől,
könyörülettől és idomított emberségtől
műanyagzacskókkal védetten
botorkálnak felétek.
Mert „tiszta ruhaillatom“ van, tőlem és
a hozzám tartozóktól ne féljetek,
mert a hozzám tartozók továbbra is
sorba állnak és leveleimet várják.
Esőtől védett vagyok,
igaz, szavam, leheletem veletek egyazon
ütembe merül, de nem vagyok a tiétek
és övéké sem.

Én is valaha onnan jöttem
ahonnan képernyőitek elé
falkákban érkeznek,
közeletekbe férkőznek,
hogy a reggeli kávé ízét megkeserítsék,
ártatlan,
tisztára mosott kezetek elé,
magas, gerendával biztosított
kaputok elé,
az oly biztos
várfalatok elé, álmotok elé,
elétek
érkeznek
az álmomat is megrontó
másfajta rémek.

Én is onnan jöttem.
Ne csodálkozzatok –
onnan, büszkén,
még akkor is, ha bennem valami halott,
mint ahogy bennetek is valami más halott.

Prevod: Fehér Illés
Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

2019. augusztus 20., kedd

Staniša Nešić Ruganje Hristu – Krisztuskáromlás


Staniša Nešić Panjevac kod Despotovca 29. mart 1956. –


Ruganje Hristu

Život izmiče, u stranu.
Ne pod krošnjama kedrova. Pod trnovim vencem.
U svetlosti. Sad tamo kedrova
nema, kaplje pesak kroz zlatno
rešeto, silaze anđeli da zatrube
izmirenje. Lagan je hod po vodi,
lagano otvorene vodene dveri
za nama sklapaju talase u času
rođenja. Još mnogo godina nas čeka
hod mesečara, na tananoj niti
nad nebeskim ponorom, još mnogo je
učenika zanjihano. Sure kule oklopnika
drhture u jari, daleko na horizontu
sagoreva odežda prorokova, avone
zlatne žice kroz plavu noć. Već sutra
umesto anđela nomadi će dunuti u trube,
nestaće trag žrtvenog jagnjeta na oltaru.
Kedrove panjeve guta vreme i mesečina.
Još mnogo dana nas deli od Jerusalima,
još mnogo suza. Lagan je hod kroz vazduh
al daj nek neko siđe pod zemlju i nek
se vrati sa darovima života, sa
rukama punim rajskog voća. Kao nekad.
U detinjstvu. Na freskama. Sad u druge
zurle mladići duvaju, njihove nevešte
ruke pod bubnjevima poigravaju, ujutru,
u podne, uveče. Buka se razliva od
Jordana do Jerohina. Od Kilikije
do Vavilona. Boga ovde više nema.
Večno ruganje već plavi rasute duše,
već zvone trube, trube Jerihonske.
Niko nas ne spasava. Nikom nisu
potrebne sasušene kosti, do Bogu
i njegovim legijama anđela.
Sviće još jedan dan. U magli.
Toplina tone. Senka sokola u pesku.
Kliktaj izvijen kroz zlatno rešeto.

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.


Krisztuskáromlás

Elvonul az élet.
Nem cédruslomb alá. Töviskoszorú alá.
A fénybe. Cédrusok ott most
nincsenek, aranyrostán keresztül
homok pereg, angyalok érkeznek,
békét hirdetnek. Könnyű a vízen-járás,
a félig nyitott vízkaput születésünk
pillanatában magunk után a hullámok
zárják. Sok év alvajáróként
megtett út vár ránk, vékony szálon,
a mennyei szakadék felett, még
sok tanítvány lebeg. A hőségben
hamuszürke őrtornyok remegnek,
a messzi horizonton prófétatalár lángol,
aranydrótfolyam a kék éjen át. Már holnap
a trombitát angyalok helyett nomádok fújják,
az oltárról az áldozati bárány nyoma elvész.
Az idő és a holdfény nyeli a cédrustönköket.
Jeruzsálemtől még sok nap választ el bennünket,
sok könny. Könnyű a légen keresztüli gyaloglás,
de végre valaki a föld alá szálljon és onnan
tele kosárral térjen vissza, életajándékokkal,
édenkerti gyümölcsökkel. Mint egykor.
Gyerekkorban. A freskókon. A legények
most nem tárogatót szólaltatnak meg, esetlen
kezekkel dobokkal játszanak, reggel,
délben, este. Jordántól Jerikóig
terjed a hangzavar. Kilikiától
Babilonig. Nincs itt többé Isten.
A szétszórt lelkeket örökös gúny kíséri,
már szólnak, szólnak a Jerichó trombiták.
Senki sem ment meg minket. Kiszáradt
csontok senkinek sem kellenek, kezdve
Istentől az angyali seregekig.
Még egy új nap virrad. A ködben.
Süllyed a meleg. A homokban sólyomárny.
Aranyrostán ficamodott vijjogás.

Fordította: Fehér Illés


Lennert Móger Tímea Fejfán – Na krstu


Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –


Fejfán

Minden mögöttem
Minden előttem
Ember a kereszten
Felette
Alatta
Jajveszékel a falka
Az ember
Istentelen
Az Isten
Embertelen
A hiány teste
Kereszten
Néha nő
Néha férfi
Az embert valaki
Mindig felfeszíti
Lentről fölig
Faltól falig
Élet
A falba
(Sz)épül
Nem több
Nem kevesebb
Mint mindenki
Végül
Békül az agyam
Békül a szívem
Fafejem
Fejfám
Istenem
Versem
Vers- istenem
Ahogyan írva van
Legyen
Csend odalent
Idebent
Céltalan hant
Célra tartó élet
Magamé vagyok
Mindenem
Kié lesz

Na krstu

Sve je iza mene
Sve je ispred mene
Čovek na krstu
Iznad
Ispod
Čopor stenje
Čovek je
Bezbožan
Bog je
Nesnosan
Telo manjka
Okaja
Katkad je žena
Katkad muškarac
Neko će čoveka
Uvek razapeti
Od dna do vrha
Od zida do zida
Život
U zidu
Se formira
Ni više
Ni manje
Kao svako
Na kraju
Razum mi se miri
Srce mi se miri
Tvrda moja glava
Moja sudba
Moja zvezda
Moja pesma
Pesma- bože moj
Kako je napisana
Neka
Bude tišina i tamo dole
I tu gore
Besciljna raka
Život i nakana
Jesam svoja
Što je moje
Čije je

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

Szente B. Levente Hetedik mennyország – Sedmo nebo


Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Hetedik mennyország

(részlet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)

Ana Nikvulnak, tisztelettel

Úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel,
mondtam apámnak, aki rég meghalt, de gyakran látom
fura és különös álmaimban, mindig abban a fekete bőrben,
szép fehér arcában hatvanévnyi bölcselet,
és amikor integet vissza nekem,
mostanában lehunyom szemem,
nem engedte sosem, megnézzem, hová tűnik, merre megy,
és ő hallgatott, kezének egy-egy mozdulatával jelezte,
ami történt, megtörtént, ami fog, az köztünk marad,
és gyakran kérdezik, hol jár most az eszem,
hová, merre tévedtem,
mire gondolok éppen?

Hogy mondhatnám el nekik, bárkinek,
hogy gondolataim messze-messze,
távoli időkben járnak, hol dadogni tanult
a gyermek ember,
s hogy az egyetlen pajtása, egy nagy és hatalmas úr volt éppen,
ki a világok közötti terek zöld és buja kertje közepén
a szűk ösvényre mutatott,
finom gyümölcsök és békés állatok mellett
nyelvi szóképeket úgy rakosgatott
egyik a másik mellé, akár a pályájukat lefutó
kívánatos csillagok.

És én érteni akarom,
megérteni az élőt, az elesett fákat,
azokkal együtt kik a kert túloldalán
néha észrevétlen, de a félárnyékban őrt állnak,
azokkal együtt, akikről a pataksodrásban talált
szép kövek egy másmilyen világról mesélnek,
mégis, a nyomokat teremtőket eddig soha nem láttam,
hát megérteni akarom a hangokat jelentő alakokat,
az erős és lágy után kívánkozó gyöngéden erőteljes
képnyomok tudatomba való érkezését,
az ismeretlen érzéseket, fülemnek is másmilyen
hangszíneket, az övékét is, kikről sejtem csak,
hogy körbevesznek, álmaimban fölém hajolnak,
beszélnek, megérintenek, dédelgetnek, mintha
a lelkem titkaiba valakik belesnének,
ma is elhitetik velem,
ez lehet a hetedik mennyország.
Csak ez a bizonytalanság ne lenne.  

Forrás: Aranypor – folyóirat 2019. nyári szám 26. oldal


Sedmo nebo

(odlomak iz zabeleške dnevnika: Hodnik žute kuće)

Ani Nikvul, s poštovanjem

Sa mnom poput malog deteta postupaju,
rekao sam ocu koji je odavno umro ali u svojim čudnim,
neobičnim snovima često ga vidim, uvek u onoj crnoj koži,
na njegovom belom licu šezdesetgodišnja mudrost sjaji,
i kad mi rukom znakove šalje,
u zadnje vreme oči zatvaram,
nikad nije dozvolio da pogledam gde nestaje, kud ide,
i ćutao je, sa po kojim pokretom javio
šta se desilo, desilo se, a šta će, među nama ostaje,
i često pitaju gde mi misli tavore,
gde sam zalutao,
baš sad na što mislim?

Kako bi mogao njima, bilo kome ispričati,
misli mi daleko-daleko,
u udaljenim vremenima kolaju gde je čovek još kao dete
mucati učio,
i da mu je jedini pajdaš baš jedan ogroman i moćan gospodin bio,
ko je između trgova sveta usred zelenog i bujnog vrta
na uzanu stazu pokazao,
pored sočnih voća i pitomih životinja
slike od reči,
jedne pored druge, poput poželjnih zvezda
na kraju svojih putanja slagao.

A ja želim razumeti,
shvatiti živog bića, oborena stabla,
zajedno sa onima koji su na drugoj strani vrta
koji put neopaženo, ali u poluseni stražare,
zajedno s onima o kojima u brzaku potoka
nađeni belutci o nekom drugom svetu pričaju,
ipak, stvaraoce tragova do sada nikad nisam video,
pa želim shvatiti osobe koji zvukove stvaraju,
stizanje blago snažnih tragova slika
koje iza čvrstog i blagog slede u moju svest,
nepoznate osećaje, i za moje uho drugačije
tonove, i njihove, o kojima samo naslućujem
da me okružuju, u snovima nad mnom vise,
pričaju, dotiču me, maze, kao da
se neki u tajne moje duše stropoštaju,
i danas me uveravaju,
to sedmo nebo može biti.
Samo da nema te neizvesnosti.

Prevod: Fehér Illés

2019. augusztus 19., hétfő

Gergely Tamás Beszélgetés az Istennel – Razgovor sa Bogom


Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Beszélgetés az Istennel

Mozdulatlan hevert az erdőszélen, már-már az volt az érzése, hogy a táj belé költözött. Egy azzal, vele együtt lélegzik.
Megszólalt:
- Tudom, hogy itt vagy.
Nem kiáltott fel, ám volt benne némi megilletődöttség. Hogy nem akárkihez szól, hanem a Teremtőhöz.
A válasz sima kijelentő módban érkezett:
- Tudtam, hogy tudod.
- Tudtam, hogy tudod, hogy tudom - folytatta volna Vadmalac, de rájött, hogy fölösleges, mindent elmondtak már egymásnak. Megkockáztatott mégis egy kérdést:
- Láttam mindent?
Mindent felölelő csend.

Razgovor sa Bogom

Na rubu šume nepomično je ležao, pomalo ga je obuzeo osećaj da je okoliš u njega se preselio. Sjedinili su se, zajedno dišu.
Oglasio se:
- Znam da si tu.
Nije viknuo ali u njega nekakva ganutost se prikrala. Jer ne bilo kome priča nego ravno Stvaraocu.
Odgovor je u jednostavnom potvrdnom obliku stigao:
- Znao sam da znaš.
- Znam da znaš da znam - nastavio bi Vepar ali shvatio je da je uzalud, jedan drugom sve su već rekli.
Ipak usudio se jedno pitanje postaviti:
- Jesam li sve video?
Sveobuhvatna tišina je.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://mek.oszk.hu/19600/19634/19634.htm#63

2019. augusztus 17., szombat

Milan Đorđević Pisati sonete – Szonetteket írni


Milan Đorđević Beograd 24. oktobar 1954. –

Pisati sonete

Milovao si krzna i baršun, penušavim vinom
zalivao naga tela kada su razjareni Skiti
hrupili u Zimske dvorce, u loše beskonačnosti.
Kad su stočni vagoni nosili muškarce, decu, žene,
omamljivao si se opijumom, opijao eterom,
u posteljama tražio još vlažnije usmine.
Kad su milionima živih “kopali grob u vazduhu”
pisao si sonete, prizivao reči, mirisao breskve,
belu igru, vejavicu, tišinu posle grmljavine.
Sad odgonetaš izreke Talmuda kao da gledaš
Leonardove mrlje na zidu, sećaš se jezera,
dok ulicama izgladnele gomile bazaju, idu.
Osećaš strah, tektonska pomeranja istorije,
drhtanje prozorskog stakla u času potresa,
prisustvuješ padu sive i memljive imperije.
Probaš sve otrove, sva zabranjena voća,
vidiš sve game cinobera miholjskog leta,
oporosti flamanske jeseni, dara proleća.
Piješ sa svih izvora, udišeš ultramarin,
isparenja algi i žala, zeleno žetinara,
probaš sve đumbire, korijandare, amin,
amin, oštrina si sečiva, blistaš, sečeš
i smiruješ se kao prašina julskog druma
i opet iščezavaš tamo gde zver još spava,
gde je bezimenost noćna svežina šuma.

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.


Szonetteket írni

Szőrmét és bársonyt simogattál, meztelen testeket
pezsgővel öntöztél, mikor a feldúlt szkíták a Téli
kastélyokban, az avult  végtelenben megjelentek.
Amikor a marhavagonok férfiakat, nőket, gyerekeket
szállítottak, ópiummal bódítottad magad,  étert ittál,
a heverőkön még nedvesebb szeméremtesteket kívántál.
Amikor millióknak „a levegőben ástak sírokat”
szonetteket írtál, jelképeket kerestél, szagoltál
barackot, ártatlanságot, vihart, viharutáni csendet.
Most Talmud szólásokat tanulmányozol, mintha
a falon Leonardo-foltokat néznél, a tavat idézed,
míg az utcákon kiéhezett csoportok csellengenek.
Félsz, érzed a történelem tektonikus rezdüléseit,
a földrengés pillanatában az ablak remegését,
részt veszel a szürke, nyirkos birodalmak bukásában.
Minden mérget, tiltott gyümölcsöt kipróbálsz,
látod a kesernyés flamad ősz, az indián nyár,
a tavasz-ajándékozta cinóbersugarak árnyalatait.
Forrásokból iszol, belélegzed a mélykék, az algák
és tengerpartok, a zöld kalászosok illatát,
megkóstolod a gyömbért, a koriandert, ámen,
ámen, a bárd éle vagy, villansz, vágsz,
majd megnyugszol, a júliusi kocsiút poraként,
és ismét eltűnsz, ott ahol a ragadozó még alszik,
ahol az erdő éjszakai frissessége a névtelenség.

Fordította: Fehér Illés

2019. augusztus 16., péntek

Lara Dorin Tu nema nikoga – Itt senki sincs


Lara Dorin Obrenovac 17. avgust 1977. –

Tu nema nikoga

Tu nema nikoga i mesto je prazno…
Tu ruke nisu dovoljno duge,
ni prsti dovoljno tanki…
Tu nema dlanova, tu nema šaka…
Tu niko ne hrani ptice…
Ostavljene su gladne i takve su odletele
Tu nema vatre, tu nema ognjišta,
tu ne spava majka…
Tu nema pesme, nema ni stiha
Tu nema nikoga…
I apsolutno je svejedno,
ako i ja odatle odem…

Itt senki sincs

Itt senki sincs, üres a helység is...
Itt a karok nem elég hosszúak,
az ujjak sem elég vékonyak...
Itt nincs tenyér, itt nincs marok...
Itt nem etetik a madarakat...
Éhen maradtak, így távoztak
Itt nincs tűz, itt nincs otthon,
itt anya nem alszik...
Itt dal nem hallatszik
Itt senki sincs...
És teljesen mindegy,
ha el is megyek innen...

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2017/03/poezija-lara-dorin.html