Ilija Šaula Твој Потемкин – A te Potemkined

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Твој Потемкин   Опет сам те сусрео у мислима; радо долазиш у моја села и градове, степе и прерије, космичке просторе, прошлост и будућност. Где сан производи магију, јава оцртава себе у свету видљивом, где машта измешта, вера држи, где је љубав!

A te Potemkined   Gondolatban ismét találkoztam veled; szívesen jössz falvaimba, városaimba, sztyeppéimre, pusztaságaimra, kozmikus térségeimbe, a múltba és a jövőbe. Ahol az álom varázsol, ott a valóság látható világ, ahol a képzelet mozdít, a hit tart, ott a szerelem!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Neda Gavrić Крај игре – A játéknak vége

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Крај игре   Играчка више није на полици где си је оставио, и није више играчка, жена је.   Ни жена више није тамо где си јој рекао збогом, тамо је где се тужни смеју најлепше разговара са птицама, Богом.

A játéknak vége   A játékszer, ahol hagytad, nincs a polcon, és többé nem játékszer, asszony.   Az asszony sincs ott, ahol az istenhozzádot mondtad, ott, ahol legszebben a szomorúak mosolyognak, a madarakkal, Istennel beszélget.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Aca Vidić Сенка из сна – Álombéli árny

 

Aca Vidić Rajković, 14. juli 1959. – 

Сенка из сна
 
  Ево ме!
 
И ја,
Имао сам љубав изгубљену.
Где сам био?
 
И мртав је мртав овај дијамант у мојим грудима.
–  Ко свећа на ветру лелуја ми крик.
 
Кицошим се ту у сени
И тврдо плаћам трошени ваздух.
 
И све је као сенка смрти и ...
Ту остаје.
 
II
 
Уживај у болу ти мој врачу.
С тобом сам био.
 
Љубави су опустошене убице,
које сеју сне и смрт.
 
И то треба знати, Господе!
То треба знати ...
            Јер
Зелена пустош и ветар је
            у свим мојим очима.
 
Птица сам која тражи димњак
да ту подражавам
своју равнотежу.
 
III
 
Осећања,
                  јесу ли то окови које желиш имати?
 
            post scriptum
Кад очи ми затитрају,
љубави!
 
Сахрани ме крај старог
Камиљег гробља
 
У сну
Умрем ли!
 
1984.
 
Izvor: Аца Видић: Јахао сам према дрворедима, Златно Руно, Београд, 2021.
 
 
Álombéli árny
 
  Íme, itt vagyok!
 
Én is
Veszítettem szerelmet.
Hol is voltam?
 
És mellkasomban halott, halott ez a gyémánt.
– Sikolyom gyertyaként lebeg a szélben.

Itt az árnyékban kacérkodok
És az elhasznált levegőért keményen fizetek.
 
És minden, mint a halál árnya és…
Itt marad.
 
II
 
Varázslóm élvezd a fájdalmat.
Veled voltam.
 
Feldúlt gyilkosok a szerelmek,
álmokat és halált vetnek
 
Ezt i tudni kell. Uram!
Ez tudni kell…
            Mert
Zöld pusztaság és szél
            honol szememben.
 
Kéményt kereső madár vagyok
hogy egyensúlyomat
ott leljem.
 
III
 
Az érzések,
                  általad kívánt bilincsek?
 
            post scriptum
Mikor szemem rebben,
szerelemem!
 
Az öreg Teve-temető
Mellé temess el
 
Ha álmomban
Meghalnék!
 
1984.
 
Fordította: Fehér Illés

Obren Ristić У страшној усамљености – Mélységes egyedüllétben

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. –

У страшној усамљености   У страшној усамљености на Тресибаби Небу се ближи Песник Зоран Вучић Преобразила се шума свезали пути Увенуле траве биље жути О ви Сораби   Како је дивно самовати у источној гори Тишина најбоље зна певати И нећу Те дивне птице које одасвуд долећу Не не умире песник само песму твори   Даљи се обећани град то магично сутра Небо уплакано хита ка црној рупи Са Укусом магле на измаку лета Сваке своје   Зиме у мразноме стиху одболовах јутра Двори моји часни полетите високо Песмо Царство је моје врвина за небо[1]   1 Врвина за небо је назив књиге поезије на дијалекту Зорана Вучића (врвина = стаза, путања)

Mélységes egyedüllétben   A Tresibabán1 a mélységes egyedüllétben közelíti Zoran Vučić2 a költő az eget Átváltozott az erdő gubancoltak az ösvények A fű hervadt a növények sárgultak Ó Szerbek   Megnyugtató a magány a keleti hegyekben Legszebben a csend dalol Együtt ezekkel A mindenünnen ideszálló csodás madarakkal A költő nem hal meg a költészet életben tart   Távolodik az ígéret városa a mágikus holnap Sírva halad a fekete lyuk felé az ég Ködbe burkoltan immár a nyár végén   Versekkel éljük túl a telet várjuk a reggelt Lírával gondozott kertem a magasba emelkedj Oda Költészetem világa Út a mennybe2 vezet   1Tresibaba (ejtsd: Treszibaba) – hegy Szerbia délkeleti részén 2Zoran Vučić (ejtsd: Zorán Vucsity, Okolište kod Svrljiga, 14. jun 1947. –) szerb irodalmár, költő egyik verseskötetének címe.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Tibély Orsolya Mi – Mi

 

Tibély Orsolya Budapest, 1998. – 

Mi   Mihez kezdünk a fáradtsággal egy szerda délután, mikor már a kávé lassabban folyik a vérednél. Mihez kezdünk a cipősdobozokkal, később jó lesz még valamire, Bábel tornyaként gyűlnek a megmászhatatlan ég felé.   Nem akarsz róla beszélni, mihez kezdjünk a csenddel, ha már bekúszott a hajunk alá, csótányként jön elő éjjel, tapogatózik, s mivel merész, nappal is visszatér.   Mihez kezdünk a levágott körömmel. Szerves részed, mégis szervetlen, szétszórva a lakásban, kis félholdak keresik egymást, hogy végre jöjjön a dagály.   Mihez kezdünk a nem fogadott hívásokkal, az elfelejtett válaszokkal, a félbarátokkal, emberekkel, akik később még jók lesznek valamire.   Te nem hordasz órát, zavar a kattogás, mihez kezdjünk az időtlenséggel. Kergetve egymást, én a kismutató, te a nagy.   Mihez kezdünk a lerakódott zsírral. A hasadon, a tepsin, az izzadó arcunkon, ami nem keveredik semmivel, könnyel, ráncokkal, széllel. Egy új halmazállapot, amit senki sem ismer.   Mihez kezdünk az x-szel  a közös egyenletrendszerünkben, ahol együtthatók vagyunk. Mihez kezdünk az egyensúllyal, amit az a két vízszintes vonal megkövetel.   Mihez kezdünk a szempillákkal. Szemhéjadra tapadnak, egy idegen test, ami mégis te vagy. Vagy ujjad közé véve ugyanazt kívánod megint, amit mindig szoktál.   Mihez kezdünk egymással. A fáradtság a közös takarónk, néha téged takar jobban, néha engem. Cipőink kísérnek minket, elhasználjuk egymást, minden évszakban máshogyan. Álmainkban folyton megrémisztelek, s ijedtedben körmöddel zárójeleket marsz belém. A majdnem emberek elrohannak mellettünk, s mi napóraként követjük árnyékukat.   Minket összekeverni már csak zsíroldóval lehet, te az olaj, én a víz. Túl sok az ismeretlen, s csak ketten vagyunk rá, minden szempillával kívánunk egy csodát, hogy valaki más oldja meg, amit mi is megoldhatnánk.

Mi   Šta ćemo sa umorom u sredu jednog popodneva kad već od tvoje krvi i kafa sporije teče. Šta ćemo sa kutijama za cipele, kasnije još mogu biti korisne, poput Vavilonske kule se gomilaju prema neosvojivom nebu.   Ne želiš o tome pričati, šta da radimo sa tišinom kad se već u našu kosu uvukla, noću poput žohara se pojavljuje, opipava, te jer je hrabra i tokom dana se vraća.   Šta ćemo sa odrezanim noktima. Tvoji organski delovi su, ipak su neorganski, u stanu razbacano sitni polumeseci traže jedni druge da konačno stigne plima.   Šta ćemo sa neprihvaćenim pozivima, zaboravljenim odgovorima, poluprijateljima, ljudima, koji kasnije još mogu da budu korisni.   Ti ne nosiš sat, kucanje ti smeta, šta da radimo sa neprolaznošću vremena. Jedna drugog jurimo, ja sam mala kazaljka a ti velika.   Šta ćemo sa nagomilanom masnoćom. Na tvom stomaku, tavi, našim oznojenim licima, suzom, borama, vetrom, ničim se ne meša. Novo agregatno stanje je što niko ne poznaje.   Šta ćemo sa x u našem zajedničkom sistemu jednačina gde smo koeficijenti. Šta ćemo sa ravnotežom što dve paralelne linije zahtevaju.   Šta ćemo sa trepavicama. Na tvoje očne kapke se lepe, strana tela su ipak tebi pripadaju. Ili prstima hvatajući opet isto želiš na što si naviknuo.   Šta ćemo jedni sa drugom. Umor je naš zajednički pokrivač, koji put tebe poriva više, koji put mene. Nas naše cipele prate, trošimo jedna drugog, u svakoj godišnjoj dobi drugačije. U našim snovima stalno te plašim, u tvojoj prestrašenosti noktima znakove pitanje urezuješ u mene. Skoro ljudi jure pored nas a mi poput sunčanog sata pratimo njihove senke.   Nas pomešati je samo odmašćivačem moguće, ti si ulje a ja sam voda. Previše je nepoznanica a samo ti i ja bi trebali da odgonetnemo, svakom trepavicom jedno čudo želimo, da neka neko drugo reši to što bi i mi sami mogli.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://epa.oszk.hu/03700/03714/00023/pdf/EPA03714_parnasszus_2021_3.pdf

Balázs F. Attila Hullámok – Valovi

 

Balázs F. Attila, Marosvásárhely, 1954. 01. 15. –

Hullámok   Szókratész szöszmötöl a beáradó fényben szelídebben mint apám egykoron szemem úgy bontja a rétegeket mint káposzta leveleit a kéz mintha minden ugyanolyan volna semmi változás de fogy miközben állandó fogy fogy fogy az elhunyt szülők szótlanok ördögi kör időszeletek semmi sincs rejtve látszólagos tűzszünet otthon jelentés nélkül meleg nélkül szavak ütközése vagy egymásba simulása nélkül minden út elvisz és visszakanyarodik egymást gerjesztik a hullámok folt árnyék egy pont két pont és közöttük semmi öntelten vigyorogva középsőujját feltartva nem moccanok Szókratész elbóbiskolt a fujtató pedáljára lépek miközben Bach az orgona regisztereit babrálja aztán fülsüketítőn megszólal a csend

Valovi   Sokrat prebira u nadolazećoj svetlosti nežnije no što je nekada moj otac moje oči razdvajaju slojeve kao ruke listove kupusa kao da je sve netaknuto promene nema ali nestaje dok je stabilno nestaje nestaje nestaje preminuli roditelji su nemi vražji krug kriške vremena ništa nije sakriveno prividan prekid vatre dom bez značenja bez topline sudar reči ili sjedinjenje zalud svaka staza odnese i vraća se valovi se međusobno podstiču mrlja senka jedna tačka dve tačke i između njih ništa uobraženo cerekajući se srednji prst ističući ne pomeram se Sokrat je zadremao pedalu duhalice pritiskam dok Bah registre orgulja pretražuje posle se zaglušujuće oglašava tišina   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Balázs F. Attila: Újrafestett rácsok, Hungarovox, Budapest, 2020.

Ladik Katalin Madárhamu – Pepeo ptice

 

Ladik Katalin Újvidék, 1942. október 25. – 

Madárhamu   Ki repül ott? Se téli éj, se holdja, hogyan álmodjam meg magamat. Átvágom a sötétség torkát: látom magam távolodóban, a mozdulatlan hús fekete hidegében. A zaj után mélyebb a csend és hullámzik bennem a fény. Végre egyedül a kapujanincs átjáróban.

Pepeo ptice   Ko leti tamo? Ni noć zime, ni njen mesec, sebe kako da sanjam.   Prerežem grlo tame: vidim sebe kako se udaljavam u crnom mrazu nepomičnog mesa.   Posle buke tišina je dublja i svetlost talasa u meni.   Konačno sam sama u prolazu bez kapije.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/01300/01328/01328.htm#_Toc57600545