Anđelko Zablaćanski Рефрен – Visszatérő sorok

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Рефрен   Поетика тренутка Тренутак заноса Занесеност сновима Сневање поетско И опет из почетка Као у кругу Све док неко не нађе Прецизну формулу Квадратуре круга А можда је баш ти знаш И нећеш да кажеш

Visszatérő sorok   A költői pillanat A rajongás pillanata Álmokkal elragadtatva Költői álmodozás És megint elölről Mint a körben Mindaddig míg valaki A kör négyzetesítésének rejtélyét Meg nem fejti Talán éppen te tudod De elárulni nem akarod     Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелоко Заблаћански: Птица на прозору, Српска књига Рума, 2007.

Ivana Milankov Posvađaću se sa lutkama – A babákkal veszek össze

 

Ivana Milankov Beograd 24. mart 1952. – 

Posvađaću se sa lutkama   Onoga dana kada više ne bude bilo riba postaću sneg. Imaću sopstvenu kišu. Nosiću je umesto kišobrana. Onoga dana kada više ne bude bilo oblaka, posvađaću se sa lutkama. Ukrale su mi ptice, ušle u moja ogledala. I sa ogledalima ću se posvađati. U njima su stare zvezde i mojih osam smrti.   Kosu ću rasplesti nad morima. Otploviću u srce drugog sveta. Već ga crtam zajedno sa anđelima.

A babákkal veszek össze   Azon a napon mikor kivesznek a halak hó leszek. Saját esőm lesz. Ernyő helyett hordom. Azon a napon amikor eltűnnek a felhők, a babákkal veszek össze. Madaraimat ellopták, tükrömbe másztak. És a tükrökkel is összeveszek. Régi csillagokat és nyolc halálomat rejtik.   Hajamat a tengerek felett bontom ki. Egy másik világ szívébe utazok. Az angyalokkal együtt már rajzolom.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Željka Avrić Круг – A kör

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Круг              оцу Ђурђу   Сједим под лозом и ћутим заједно са мојим старим   Жаром његове цигарете блистају давно заборављене ријечи Бијаше то вријеме кад ми се мијењаше зуби Учио ме је стиду и успут дробио орахе   Звао ме је сине и смјешкао брцима Рука му бијаше тешка тепања неспретна   У добра времена из гнијезда његовог крила бјежали су страхови у његовим причама могла сам да дохватим сутра Звала сам га у сну пркосећи мраку   Испод заораних обрва каткад би сијевале муње Причао је све нешто о образу и како сам већ велика Да лажем   Вријеме је опасало круг   Жар се полако сасуо пепелом срце се у слутње запаучинало   Више нисам дијете сад ме зове кћери Тражимо се у погледима разумијемо у ћутању   Док држи ме за руку немам образа да га лажем   Вријеме је тата

A kör                       Apámhoz   A lugasban ülök és apámmal együtt hallgatok   A rég elfeledett szavak cigarettája parazsával csillogtak Abban az időben volt mikor fogakat váltottam Szégyenkezni tanított és közben diót tört   Fiamnak szólított bajusza mosolygott Karja súlyos volt becézése suta   Az önfeledt időben az ölében lévő fészekből menekült a félelem meséiben meg tudtam fogni a holnapot A sötéttel dacolva álmomban hívtam   Felszántott szemöldöke alól olykor villámokat szórt Valamit a tisztességről mesélt és ahhoz hogy hazudjak már nagy vagyok   Körbe fogta az idő   A parazsat lassan hamu fedi szívét kétségek gyötörik   Immár nem vagyok gyerek most lányának szólít Egymást tekintetünkkel keressük ahogy hallgatunk egyetértünk   Míg kezemet fogja képtelen vagyok hazudni   Apám eljött az a pillanat   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ranko Pavlović Виолинисткиња – A nő, aki hegedül

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –

Виолинисткиња                  Наталији Тодоровић   У топлој постељи врата, ватром браде и дрхтајем рамена, грли виолину.   Рука срасла са гудалом, прсти се истежу у нити струне, снен поглед дуби дубину недогледа.   И звук затрепери, па се разлије двораном, као таласићи ријеке у плићаку.   Шапат тишине, жубор потока, уздах душе, скерцо, јаук судбине, па опет мелемни цвркут славуја.   Затим, у нијемом сазвучју меланхолије, сјећања, наде, у ковитлацу нота, губе се:   гудало, рука, тијело виолине; виолинисткиња нестаје у свом погледу, дворану и публику гута празнина.   Остају само струне с којих трепет шаље тајанствене поруке неодгонетљивости васионе.                                    29. 11. 2023.

A nő, aki hegedül                  Natália Todorovićhoz   A kellemes melegben a hegedűt álla tüzével, válla rezdülésével öleli.   A kar összenőtt a vonóval, az ujjak a húrokon feszülnek, az álmodozó tekintet a végtelen mélységbe vés.   A hang is rezdül, a teremben, mint hullámok a folyó sekélyében, terjed.   Csend-suttogás, patak-csobogás, lélek-sóhaj, scherzo, sors-sikoly, majd ismét gyógyírként fülemüle-csicsergés.   Ezután, a melankólia néma összhangjában, az emlékekben, a reményben, a zene forgatagában eltűnik:   a vonó, a kar, a hegedű; a nő, aki hegedül, saját tekintetébe süllyed, a termet és a közönséget üresség falja.   Csak a húrok maradnak, melyekről a megfejthetetlen űr titokzatos üzeneteit a rezdülés adja át.                                    2023. 11. 29.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Ковиж – Kovizs

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Ковиж   Ковиж, то добро звучи: ковитлац у перју, скида оклопе, откриљује засторе. Од лета је одустао, самом себи говори, самог себе тера у недођију, самог себе призива кад падне врела киша и по који камен. Кад врбе процветају Ковиж – то добро звучи. Задњи је час да играмо отворено, о свему да говоримо. Али оно унутра опет почиње да тумара и разбија, да поиграва, да поскакује. Ковиж никад не мирује.   29. 9. 2009. - 14. 4 .2013. Београд – Копривница – Београд

Kovizs   Kovizs1, jól hangzik: forgószél a tollazatban, vértezetet szaggat, függönyt tár. Röpte elmarad, önmagának beszél, önmagát a nevesincsbe kergeti, önmagát szólítja, mikor forró eső és egy-egy kő esik. Mikor a fűz virágzik, Kovizs – jól hangzik. Végső ideje, hogy szabadon játsszunk, mindenről beszéljük. De az a valami belül, ismét kezdi, csatangol, tör-zúz, játszadozik, szökdel. Kovizs sosem nyugszik.   2009. 9. 29. – 2013. 4. 14. Belgrád – Koprivnica – Belgrád   1a szerző nevéből alkotott szó saját, külön világára utal   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Обећање, Свети Сава Књижевно друштво, Београд, 2014. стр. 39.

Risto Vasilevski Jedno od pisama poslatih u Toronto – Egy, a Torontóba küldött levelek közül

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

Jedno od pisama poslatih u Toronto                                                  Bratu Miletu,         I tek samo da znaš: vreme nam je okrenulo leđa, A čudna svetlost, Porodilja-vodilja sinu u daljini. U našu postelju pohrliše opaki sni, S mlečnim zverskim očnjacima, S bodežima, s opakim demonima.   I više nemasmo misao za počin.   Sahranili smo predele, ogrnusmo se zaboravom, I kao na počinak, Slovenski zaljubljeni u put, Sa sobom ponesmo sve pretke – Ne bi nas čuvali od uroka Dok obijamo dveri S tuđinskim katancima.   Minuše godine. I evo, Okrenuti jedan od drugog, Napušteni od svake pomisli, Svako od nas ima svoj put, Svoj teški sudbinski kamen.   Samo ponekad, u nevolji, Na zgužvanim papirima, Dolazimo ja u tvoj, Ti u moj nov dom.   I tek toliko, Koliko za priču.

Egy, a Torontóba küldött levelek közül                                         Mile testvéremhez,   Hogy tudjad: nekünk hátat fordított az idő, A furcsa fény meg, A távolban, a fiúgyerek szüléje-irányítója. Fekhelyünkbe kegyetlen szemfogakkal, Tőrökkel, hitvány démonokkal Gonosz álmok húzódtak.   És nyugodt álmunk nincs többé.   Eltemettük a tájakat, feledésbe burkolóztunk, És mintha nyugovóra térnénk, Mi szlávok, az útba szerelmesek, Őseinket magunkkal visszük – Hogy az átoktól védjenek bennünket, Míg idegen láncokkal védett Kapukat döngetünk.   Múltak az évek. Íme, Egymástól elfordulva, Gondolatoktól elhagyatva, Mindenki saját útját járja, Súlyos sors-kövét cipeli.   Csak néha, ha gondban vagyunk, Gyűrött papírlapokon, Megyek én a te, És jössz te az én új otthonomba.   Ennyi, Nincs tovább.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milan Orlić: Nedostojno Večnog Ovidija – Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

Nedostojno Večnog Ovidija
 
Stojim, usamljen kao Bob Dilan, na teškoj
kiši: ni potopljen
ni očišćen. Pročišćen, možda, malo.
Ali kome je
Do toga još, uopšte, stalo? Kad danas je
juče – već sutra.
A jutra ne donose, ništa: ni posebno,
ni novo. I što više
razumem – umem sve manje. Krhko je – o!
– tzv. znanje. Ne raste
li vajni grad brže i više li ume, nego što
bilo ko može
da razume? Otuda se moje sećanje na ovu
polarnu nekropolu
živi grad mrtvih: suzilo kao Korintski
moreuz. Otuda moja
obuzetost, pitijski podsmešljiva: gradom
nad gradovima.
Bardom nad bardovima, što nikada više
procvetati neće.
Konačno: zar i ovaj lament nad polarnom
nekropolom,
ipak, nije nedostojan večnog Ovidija?
 
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2011/02/nedostojnno-vecnog-ovidija-milan-orlic.html
 
 
Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul
 
A zuhogó esőben, mint Bob Dylan, magányosan
állok: sem elárasztva,
sem megtisztulva. Talán kicsit megtisztítva.
De ez
Egyáltalán kit érdekel? Mikor a ma
tegnap – máris holnap.
A reggelek semmit sem hoznak: különöset se,
újat se. És minél többet
értek – annál kevesebbet tudok. Törékeny – ó!
– az ún. tudás. Nem nő-e
gyorsabban és többet a kvázi város, mint képes,
amit bárki
meg tud érteni? Ezért jut eszembe ez
a sarki világváros,
a halottak élő városa: földnyelv, mint a Korinthoszi
szoros. Ezért
a kicsinyesen nevetséges lelkesedésem: a városok
feletti város iránt.
A dalnokok dalnoka immár soha többé
dalolni nem fog.
Végezetül: ez a sarki világváros feletti
 sirám is
valójában az Időtlen Ovidiushoz nem méltatlan?
 
Fordította: Fehér Illés