Tibély Orsolya Mi – Mi

 

Tibély Orsolya Budapest, 1998. – 

Mi   Mihez kezdünk a fáradtsággal egy szerda délután, mikor már a kávé lassabban folyik a vérednél. Mihez kezdünk a cipősdobozokkal, később jó lesz még valamire, Bábel tornyaként gyűlnek a megmászhatatlan ég felé.   Nem akarsz róla beszélni, mihez kezdjünk a csenddel, ha már bekúszott a hajunk alá, csótányként jön elő éjjel, tapogatózik, s mivel merész, nappal is visszatér.   Mihez kezdünk a levágott körömmel. Szerves részed, mégis szervetlen, szétszórva a lakásban, kis félholdak keresik egymást, hogy végre jöjjön a dagály.   Mihez kezdünk a nem fogadott hívásokkal, az elfelejtett válaszokkal, a félbarátokkal, emberekkel, akik később még jók lesznek valamire.   Te nem hordasz órát, zavar a kattogás, mihez kezdjünk az időtlenséggel. Kergetve egymást, én a kismutató, te a nagy.   Mihez kezdünk a lerakódott zsírral. A hasadon, a tepsin, az izzadó arcunkon, ami nem keveredik semmivel, könnyel, ráncokkal, széllel. Egy új halmazállapot, amit senki sem ismer.   Mihez kezdünk az x-szel  a közös egyenletrendszerünkben, ahol együtthatók vagyunk. Mihez kezdünk az egyensúllyal, amit az a két vízszintes vonal megkövetel.   Mihez kezdünk a szempillákkal. Szemhéjadra tapadnak, egy idegen test, ami mégis te vagy. Vagy ujjad közé véve ugyanazt kívánod megint, amit mindig szoktál.   Mihez kezdünk egymással. A fáradtság a közös takarónk, néha téged takar jobban, néha engem. Cipőink kísérnek minket, elhasználjuk egymást, minden évszakban máshogyan. Álmainkban folyton megrémisztelek, s ijedtedben körmöddel zárójeleket marsz belém. A majdnem emberek elrohannak mellettünk, s mi napóraként követjük árnyékukat.   Minket összekeverni már csak zsíroldóval lehet, te az olaj, én a víz. Túl sok az ismeretlen, s csak ketten vagyunk rá, minden szempillával kívánunk egy csodát, hogy valaki más oldja meg, amit mi is megoldhatnánk.

Mi   Šta ćemo sa umorom u sredu jednog popodneva kad već od tvoje krvi i kafa sporije teče. Šta ćemo sa kutijama za cipele, kasnije još mogu biti korisne, poput Vavilonske kule se gomilaju prema neosvojivom nebu.   Ne želiš o tome pričati, šta da radimo sa tišinom kad se već u našu kosu uvukla, noću poput žohara se pojavljuje, opipava, te jer je hrabra i tokom dana se vraća.   Šta ćemo sa odrezanim noktima. Tvoji organski delovi su, ipak su neorganski, u stanu razbacano sitni polumeseci traže jedni druge da konačno stigne plima.   Šta ćemo sa neprihvaćenim pozivima, zaboravljenim odgovorima, poluprijateljima, ljudima, koji kasnije još mogu da budu korisni.   Ti ne nosiš sat, kucanje ti smeta, šta da radimo sa neprolaznošću vremena. Jedna drugog jurimo, ja sam mala kazaljka a ti velika.   Šta ćemo sa nagomilanom masnoćom. Na tvom stomaku, tavi, našim oznojenim licima, suzom, borama, vetrom, ničim se ne meša. Novo agregatno stanje je što niko ne poznaje.   Šta ćemo sa x u našem zajedničkom sistemu jednačina gde smo koeficijenti. Šta ćemo sa ravnotežom što dve paralelne linije zahtevaju.   Šta ćemo sa trepavicama. Na tvoje očne kapke se lepe, strana tela su ipak tebi pripadaju. Ili prstima hvatajući opet isto želiš na što si naviknuo.   Šta ćemo jedni sa drugom. Umor je naš zajednički pokrivač, koji put tebe poriva više, koji put mene. Nas naše cipele prate, trošimo jedna drugog, u svakoj godišnjoj dobi drugačije. U našim snovima stalno te plašim, u tvojoj prestrašenosti noktima znakove pitanje urezuješ u mene. Skoro ljudi jure pored nas a mi poput sunčanog sata pratimo njihove senke.   Nas pomešati je samo odmašćivačem moguće, ti si ulje a ja sam voda. Previše je nepoznanica a samo ti i ja bi trebali da odgonetnemo, svakom trepavicom jedno čudo želimo, da neka neko drugo reši to što bi i mi sami mogli.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://epa.oszk.hu/03700/03714/00023/pdf/EPA03714_parnasszus_2021_3.pdf

Balázs F. Attila Hullámok – Valovi

 

Balázs F. Attila, Marosvásárhely, 1954. 01. 15. –

Hullámok   Szókratész szöszmötöl a beáradó fényben szelídebben mint apám egykoron szemem úgy bontja a rétegeket mint káposzta leveleit a kéz mintha minden ugyanolyan volna semmi változás de fogy miközben állandó fogy fogy fogy az elhunyt szülők szótlanok ördögi kör időszeletek semmi sincs rejtve látszólagos tűzszünet otthon jelentés nélkül meleg nélkül szavak ütközése vagy egymásba simulása nélkül minden út elvisz és visszakanyarodik egymást gerjesztik a hullámok folt árnyék egy pont két pont és közöttük semmi öntelten vigyorogva középsőujját feltartva nem moccanok Szókratész elbóbiskolt a fujtató pedáljára lépek miközben Bach az orgona regisztereit babrálja aztán fülsüketítőn megszólal a csend

Valovi   Sokrat prebira u nadolazećoj svetlosti nežnije no što je nekada moj otac moje oči razdvajaju slojeve kao ruke listove kupusa kao da je sve netaknuto promene nema ali nestaje dok je stabilno nestaje nestaje nestaje preminuli roditelji su nemi vražji krug kriške vremena ništa nije sakriveno prividan prekid vatre dom bez značenja bez topline sudar reči ili sjedinjenje zalud svaka staza odnese i vraća se valovi se međusobno podstiču mrlja senka jedna tačka dve tačke i između njih ništa uobraženo cerekajući se srednji prst ističući ne pomeram se Sokrat je zadremao pedalu duhalice pritiskam dok Bah registre orgulja pretražuje posle se zaglušujuće oglašava tišina   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Balázs F. Attila: Újrafestett rácsok, Hungarovox, Budapest, 2020.

Ladik Katalin Madárhamu – Pepeo ptice

 

Ladik Katalin Újvidék, 1942. október 25. – 

Madárhamu   Ki repül ott? Se téli éj, se holdja, hogyan álmodjam meg magamat. Átvágom a sötétség torkát: látom magam távolodóban, a mozdulatlan hús fekete hidegében. A zaj után mélyebb a csend és hullámzik bennem a fény. Végre egyedül a kapujanincs átjáróban.

Pepeo ptice   Ko leti tamo? Ni noć zime, ni njen mesec, sebe kako da sanjam.   Prerežem grlo tame: vidim sebe kako se udaljavam u crnom mrazu nepomičnog mesa.   Posle buke tišina je dublja i svetlost talasa u meni.   Konačno sam sama u prolazu bez kapije.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/01300/01328/01328.htm#_Toc57600545

Székelyhidi Zsolt Forgat – Okreće

 

Székelyhidi Zsolt Debrecen, 1973. október 11. – 

Forgat   Kitakart fénypulza, pokróc pisszen, illó lebben. Minden elmozdulhatna, semmi sem fog. Kifújsz. Kimész. Átfordulok.

Okreće   Otkrivena bljeskalica, deka pisne, eterično prhne. Sve bi se moglo da se pomera, ništa neće. Izduvaš. Izlaziš. Preokrećem se.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Székelyhidi Zsolt: Ami kék lesz, Parnasszus, Budapest, 2021. 31. old.

Gulisio Timea Gyónás – Ispovest

 

Gulisio Timea Marcali, 1989. augusztus 7. –

Gyónás   Nem a bűn, A bűnös ölelése. Nem sajnálom. Meg sem bocsáthatok,   Nem ellenem vétett. Szeret, ahogy a bogarak Keresik a fényt. És a folyondár eltorzulva bár, az ablak felé kúszik. Nem tudom, Belőlünk mi nőtt ki. De szép, lélegző, meleg.

Ispovest   Nije greh Grliti grešnika. Nije mi žao. Ni ne mogu da mu oprostim,   Nije protiv mene grešio. Voli me, kao insekti Traže svetlost. I puzavica, iako iskrivljeno, prema prozoru puzi. Ne znam Iz nas šta je izrastao. Ali je lep, diše i topao.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gulisio Timea: Lények, Parnasszus, Budapest, 2024.

Hegedüs Katalin A nő, aki – Žena, koja je

 

Hegedüs Katalin Nagyatád, 1970. május. 03. –

A nő, aki
 
Olyan, mint a pamutnadrág redői
szálazatlan gyapjú gombolyag levegő rései
chemtrail csíkok vakító kékben
lebombázott templomtorony az Erzsébet híd mellett
kietlen pusztaság vágya a bevásárlóközpontban
új cipők mellett kitekeredett koszos láb az aszfalton
festetlen köröm a Riviérán
apály egy perccel a dagály előtt
két hegycsúcs közrefogta ködös völgymély
második házasság előtt egy nap magány
összegyűrt takarók közé fészkelt meztelen comb
fehér fal két könyv között
utolsó hang utáni zöngés
csönd zajos szavak között
üres játszótér a faluban a disznóól mellett
hányás előtt öklendezés
hit helyett megbékélés
szárnyakért cserébe légcsavar
sírok között fehér kavicssor
rímek váltakozva döccenéssel
nézem arcod elmélyült ráncát
csúcsán elfolynak a percek
mélyében felismerések
belekerült egy kis piszok
gyöngyöt szült a tökéletlenség.
 
Forrás: Hegedüs Kata: Zsigeri nő, Budapest, Parnasszus, 2026. 7. old.
 
 
Žena, koja je
 
Takva kao nabori pantalona od pamuka
je vazdušni otvor na klupče neočešljane vune
pruga kemtrejlsa u zaslepljujućem plavetnilu
rušen toranj crkve pored mosta Eržebet
čežnja bezgranične pustinje u megamarketu
izvrnuta prljava noga pored novih cipela na pločniku
neofarban nokat na Rivijeri
oseka sekund pre plime
dubina doline između dva planinska vrha
jedan dan samoće pre drugog braka
između zgužvanih pokrivača uvučena gola butina
beo zid između dve knjige
zvuk iza poslednjeg zvuka
tišina između glasnih reči
prazno igralište u selu pored svinjca
bljuvanje pre bljuvanja
pomirenje umesto vere
propeler u zamenu za krila
bela staza belutaka između grobova
rima uz posrtaj
gledam duboku boru tvog lica
otiču minuti na njenom vrhu
u dubini joj su prepoznavanja
i nešto prljavštine
nesavršenost je biser rodila.
 
Prevod: Fehér Illés

Živko Nikolić Бол – Fájdalom

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Бол   и све је било бол и бол остало зато што не могу сунце о ветар да привежем

Fájdalom   minden fájdalom volt és fájdalom maradt mert a napot képtelen vagyok a szélhez kötni   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Певање, прах и нада/ Le chant, la poussiere et lʼespoir, Књижевно друштво Свети Сава, Српски песници париског круга/ Poètes serbes du cercle parisien Београд/Paris, 2014. стр. 44.