Keresés ebben a blogban

2023. december 4., hétfő

Anđelko Zablaćanski Рефрен – Visszatérő sorok

 

Anđelko Zablaćanski Glušci kod Bogatića 4. decembar 1959. –

Рефрен
 
Поетика тренутка
Тренутак заноса
Занесеност сновима
Сневање поетско
И опет из почетка
Као у кругу
Све док неко не нађе
Прецизну формулу
Квадратуре круга
А можда је баш ти знаш
И нећеш да кажеш

Visszatérő sorok
 
A költői pillanat
A rajongás pillanata
Álmokkal elragadtatva
Költői álmodozás
És megint elölről
Mint a körben
Mindaddig míg valaki
A kör négyzetesítésének rejtélyét
Meg nem fejti
Talán éppen te tudod
De elárulni nem akarod  
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Анђелоко Заблаћански: Птица на прозору, Српска књига Рума, 2007.

2023. december 2., szombat

Ivana Milankov Posvađaću se sa lutkama – A babákkal veszek össze

 

Ivana Milankov Beograd 24. mart 1952. – 

Posvađaću se sa lutkama
 
Onoga dana
kada više ne bude bilo riba
postaću sneg.
Imaću sopstvenu kišu.
Nosiću je umesto kišobrana.
Onoga dana
kada više ne bude bilo
oblaka,
posvađaću se sa lutkama.
Ukrale su mi ptice,
ušle u moja ogledala.
I sa ogledalima
ću se posvađati.
U njima su
stare zvezde
i mojih osam smrti.
 
Kosu ću rasplesti
nad morima.
Otploviću
u srce
drugog sveta.
Već ga crtam
zajedno sa anđelima.
 

A babákkal veszek össze
 
Azon a napon
mikor kivesznek a halak
hó leszek.
Saját esőm lesz.
Ernyő helyett hordom.
Azon a napon
amikor eltűnnek
a felhők,
a babákkal veszek össze.
Madaraimat ellopták,
tükrömbe másztak.
És a tükrökkel is
összeveszek.
Régi csillagokat
és nyolc halálomat
rejtik.
 
Hajamat a tengerek felett
bontom ki.
Egy másik világ
szívébe
utazok.
Az angyalokkal együtt
már rajzolom.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

2023. december 1., péntek

Željka Avrić Круг – A kör

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Круг
 
           оцу Ђурђу
 
Сједим под лозом
и ћутим заједно са мојим старим
 
Жаром његове цигарете
блистају давно заборављене ријечи
Бијаше то вријеме
кад ми се мијењаше зуби
Учио ме је стиду и успут
дробио орахе
 
Звао ме је
сине
и смјешкао брцима
Рука му бијаше тешка
тепања неспретна
 
У добра времена
из гнијезда његовог крила бјежали су страхови
у његовим причама могла сам да дохватим сутра
Звала сам га у сну
пркосећи мраку
 
Испод заораних обрва
каткад би сијевале муње
Причао је све нешто о образу
и како сам већ велика
Да лажем
 
Вријеме је опасало круг
 
Жар се полако сасуо пепелом
срце се у слутње запаучинало
 
Више нисам дијете
сад ме зове
кћери
Тражимо се у погледима
разумијемо у ћутању
 
Док држи ме за руку
немам образа да га лажем
 
Вријеме је
тата
 
 

A kör
 
                    Apámhoz
 
A lugasban ülök
és apámmal együtt hallgatok
 
A rég elfeledett szavak
cigarettája parazsával csillogtak
Abban az időben volt
mikor fogakat váltottam
Szégyenkezni tanított és közben
diót tört
 
Fiamnak
szólított
bajusza mosolygott
Karja súlyos volt
becézése suta
 
Az önfeledt időben
az ölében lévő fészekből menekült
a félelem
meséiben meg tudtam fogni
a holnapot
A sötéttel dacolva
álmomban hívtam
 
Felszántott szemöldöke alól
olykor villámokat szórt
Valamit a tisztességről mesélt
és ahhoz hogy hazudjak
már nagy vagyok
 
Körbe fogta az idő
 
A parazsat lassan hamu fedi
szívét kétségek gyötörik
 
Immár nem vagyok gyerek
most lányának
szólít
Egymást tekintetünkkel keressük
ahogy hallgatunk egyetértünk
 
Míg kezemet fogja
képtelen vagyok hazudni
 
Apám eljött
az a pillanat
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ranko Pavlović Виолинисткиња – A nő, aki hegedül

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –

Виолинисткиња
 
               Наталији Тодоровић
 
У топлој постељи врата,
ватром браде и дрхтајем рамена,
грли виолину.
 
Рука срасла са гудалом,
прсти се истежу у нити струне,
снен поглед дуби дубину недогледа.
 
И звук затрепери,
па се разлије двораном,
као таласићи ријеке у плићаку.
 
Шапат тишине, жубор потока,
уздах душе, скерцо, јаук судбине,
па опет мелемни цвркут славуја.
 
Затим, у нијемом сазвучју
меланхолије, сјећања, наде,
у ковитлацу нота, губе се:
 
гудало, рука, тијело виолине;
виолинисткиња нестаје у свом погледу,
дворану и публику гута празнина.
 
Остају само струне с којих
трепет шаље тајанствене поруке
неодгонетљивости васионе.
 
                                 29. 11. 2023.

A nő, aki hegedül
 
               Natália Todorovićhoz
 
A kellemes melegben
a hegedűt álla tüzével, válla rezdülésével
öleli.
 
A kar összenőtt a vonóval,
az ujjak a húrokon feszülnek,
az álmodozó tekintet a végtelen mélységbe vés.
 
A hang is rezdül,
a teremben, mint hullámok
a folyó sekélyében, terjed.
 
Csend-suttogás, patak-csobogás,
lélek-sóhaj, scherzo, sors-sikoly,
majd ismét gyógyírként fülemüle-csicsergés.
 
Ezután, a melankólia néma
összhangjában, az emlékekben, a reményben,
a zene forgatagában eltűnik:
 
a vonó, a kar, a hegedű;
a nő, aki hegedül, saját tekintetébe süllyed,
a termet és a közönséget üresség falja.
 
Csak a húrok maradnak, melyekről
a megfejthetetlen űr
titokzatos üzeneteit a rezdülés adja át.
 
                                 2023. 11. 29.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

2023. november 30., csütörtök

Živko Nikolić Ковиж – Kovizs

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Ковиж
 
Ковиж, то добро звучи:
ковитлац у перју,
скида оклопе,
откриљује засторе.
Од лета је одустао,
самом себи говори,
самог себе тера у недођију,
самог себе призива
кад падне врела киша
и по који камен.
Кад врбе процветају
Ковиж – то добро звучи.
Задњи је час
да играмо отворено,
о свему да говоримо.
Али оно унутра опет почиње
да тумара и разбија,
да поиграва,
да поскакује.
Ковиж никад не мирује.
 
29. 9. 2009. - 14. 4 .2013. Београд – Копривница – Београд

Kovizs
 
Kovizs1, jól hangzik:
forgószél a tollazatban,
vértezetet szaggat,
függönyt tár.
Röpte elmarad,
önmagának beszél,
önmagát a nevesincsbe kergeti,
önmagát szólítja,
mikor forró eső
és egy-egy kő esik.
Mikor a fűz virágzik,
Kovizs – jól hangzik.
Végső ideje,
hogy szabadon játsszunk,
mindenről beszéljük.
De az a valami belül, ismét kezdi,
csatangol, tör-zúz,
játszadozik,
szökdel.
Kovizs sosem nyugszik.
 
2009. 9. 29. – 2013. 4. 14. Belgrád – Koprivnica – Belgrád
 
1a szerző nevéből alkotott szó saját, külön világára utal
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Обећање, Свети Сава Књижевно друштво, Београд, 2014. стр. 39.

Risto Vasilevski Jedno od pisama poslatih u Toronto – Egy, a Torontóba küldött levelek közül

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

Jedno od pisama poslatih u Toronto
 
                                               Bratu Miletu,      
 
I tek samo da znaš: vreme nam je okrenulo leđa,
A čudna svetlost,
Porodilja-vodilja sinu u daljini.
U našu postelju pohrliše opaki sni,
S mlečnim zverskim očnjacima,
S bodežima, s opakim demonima.
 
I više nemasmo misao za počin.
 
Sahranili smo predele, ogrnusmo se zaboravom,
I kao na počinak,
Slovenski zaljubljeni u put,
Sa sobom ponesmo sve pretke
– Ne bi nas čuvali od uroka
Dok obijamo dveri
S tuđinskim katancima.
 
Minuše godine. I evo,
Okrenuti jedan od drugog,
Napušteni od svake pomisli,
Svako od nas ima svoj put,
Svoj teški sudbinski kamen.
 
Samo ponekad, u nevolji,
Na zgužvanim papirima,
Dolazimo ja u tvoj,
Ti u moj nov dom.
 
I tek toliko,
Koliko za priču.
 
 

Egy, a Torontóba küldött levelek közül
 
                                      Mile testvéremhez,
 
Hogy tudjad: nekünk hátat fordított az idő,
A furcsa fény meg,
A távolban, a fiúgyerek szüléje-irányítója.
Fekhelyünkbe kegyetlen szemfogakkal,
Tőrökkel, hitvány démonokkal
Gonosz álmok húzódtak.
 
És nyugodt álmunk nincs többé.
 
Eltemettük a tájakat, feledésbe burkolóztunk,
És mintha nyugovóra térnénk,
Mi szlávok, az útba szerelmesek,
Őseinket magunkkal visszük
– Hogy az átoktól védjenek bennünket,
Míg idegen láncokkal védett
Kapukat döngetünk.
 
Múltak az évek. Íme,
Egymástól elfordulva,
Gondolatoktól elhagyatva,
Mindenki saját útját járja,
Súlyos sors-kövét cipeli.
 
Csak néha, ha gondban vagyunk,
Gyűrött papírlapokon,
Megyek én a te,
És jössz te az én új otthonomba.
 
Ennyi,
Nincs tovább.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

2023. november 29., szerda

Milan Orlić: Nedostojno Večnog Ovidija – Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

Nedostojno Večnog Ovidija
 
Stojim, usamljen kao Bob Dilan, na teškoj
kiši: ni potopljen
ni očišćen. Pročišćen, možda, malo.
Ali kome je
Do toga još, uopšte, stalo? Kad danas je
juče – već sutra.
A jutra ne donose, ništa: ni posebno,
ni novo. I što više
razumem – umem sve manje. Krhko je – o!
– tzv. znanje. Ne raste
li vajni grad brže i više li ume, nego što
bilo ko može
da razume? Otuda se moje sećanje na ovu
polarnu nekropolu
živi grad mrtvih: suzilo kao Korintski
moreuz. Otuda moja
obuzetost, pitijski podsmešljiva: gradom
nad gradovima.
Bardom nad bardovima, što nikada više
procvetati neće.
Konačno: zar i ovaj lament nad polarnom
nekropolom,
ipak, nije nedostojan večnog Ovidija?
 
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2011/02/nedostojnno-vecnog-ovidija-milan-orlic.html
 
 
Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul
 
A zuhogó esőben, mint Bob Dylan, magányosan
állok: sem elárasztva,
sem megtisztulva. Talán kicsit megtisztítva.
De ez
Egyáltalán kit érdekel? Mikor a ma
tegnap – máris holnap.
A reggelek semmit sem hoznak: különöset se,
újat se. És minél többet
értek – annál kevesebbet tudok. Törékeny – ó!
– az ún. tudás. Nem nő-e
gyorsabban és többet a kvázi város, mint képes,
amit bárki
meg tud érteni? Ezért jut eszembe ez
a sarki világváros,
a halottak élő városa: földnyelv, mint a Korinthoszi
szoros. Ezért
a kicsinyesen nevetséges lelkesedésem: a városok
feletti város iránt.
A dalnokok dalnoka immár soha többé
dalolni nem fog.
Végezetül: ez a sarki világváros feletti
 sirám is
valójában az Időtlen Ovidiushoz nem méltatlan?
 
Fordította: Fehér Illés