Székelyhidi Zsolt Szentül – Smerno

 

Székelyhidi Zsolt Debrecen, 1973. október 11. – 

Szentül   Le leszek mérve, meg leszek fogva és be leszek téve hamar a szén és vas oltárzatú házba. Ezt tudom, ez világos. Egy bizonyos életszakaszban el kell dönteni, hogy legyen. Meg lehet halni is. Meg lehet élni is. A fekete fém színű házba, akinek nincs feloldása, bevágják, és mindenképpen mérik, számolják szentül.   Ez van. Nem kell rezelni.   Hiperrealista vagy semmilyen. Feloldanak, ötvöznek. Különösebbnél különösebb, egyszerűbbnél egyszerűbb művészet ez. Szürreális, hogy szemenként, foganként beleoldanak, -kevernek a vas és szén forgóoltárba, a mozgó masszába, hogy átkavarnak bennem egy szent fa keverőt, hogy felmérjék és aztán felállítsák, ami vagyok.   A vas és szén oltárzatú ház végül enged lennem.   Ami következik, szent és karcmentes. Mérni nem kell.

Smerno   Biću izmeren, zarobljen i uskoro u kuću sa oltarom od uglja i gvožđa stavljen. To znam, to je jasno. U određenom periodu života treba odlučiti, neka bude. Možeš i umreti. Možeš i živeti. Ko nije skinut sa zabrane, biće ubačen u kuću boje crnog metala i svakako meren, brojen, smerno.   Tako je. Ne treba drhtati.   Hiperrealist ili nikakav. Spašavaju me, legiraju. Od naročitije naročitija, od jednostavnije jednostavnija umetnost je to. Nadrealno je kako me ćeliji po ćeliji, zub po zub rastvaraju u vrteći oltar gvožđa i uglja, u pokretnu masu umešaju, u meni svetu drvenu mešalicu mešaju da prosude a posle da utvrde, šta sam.   Na kraju kuća sa oltarom od uglja i gvožđa dozvoljava da postojim.   Što sledi sveto je i bez greške. Meriti ne treba.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Székelyhidi Zsolt: Ami kék lesz, Parnasszus, Budapest, 2021. 21-23. old.

Gulisio Timea Táblák – Ploče

 

Gulisio Timea Marcali, 1989. augusztus 7. –

Táblák   Szemed a jótanuló kisdiáké. Kérdezlek, vigyázzállásban felelsz. Csak azt nem mondod el, ki vagy. Most te jössz. Hasra fekszem. Tekinteted szúrja a hátam. Látod a tüdőm, a májam, a szívem. Gondosan feljegyzed a bűneimet. Bejársz, üres szobát a régi, nagy emberek szelleme. Nem bántasz. Azt sem mondod, hogyan éljek. Csak hogy maszatos szám széle. Letörlöd. Így ahhoz nyúlnak, ami értékes.

Ploče   Oči su ti oči marljivog školarca. Pitam te, u stavu mirno odgovaraš. Jedino što ne odaješ, ko si. Ti si na redu. Na stomak legnem. Tvoj pogled leđa mi bode. Vidiš moja pluća, jetru, srce. Pomno beležiš moje grehe. Poput duhova starih velikana praznu sobu me obilaziš. Ne povređuješ me. Ni to ne kažeš, kako da živim. Samo da su mi usne zamazane. Obrišeš ih. Tako diraju to što je dragoceno.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gulisio Timea: Lények, Parnasszus, Budapest, 2024.

Balázs F. Attila Delete – Delete

 

Balázs F. Attila, Marosvásárhely, 1954. 01. 15. –

Delete   súlyos a billentyűkön vonagló kéz a kéj rángatózásai a halált elhessegetni vágyó ujjak bágyadt lüktetése amikor az égi billentyűzeten egy határozott kéz beüti: delete

Delete   teška je ruka koja se na tipkama previja trzaji požude klonulo podrhtavanje prstiju koji smrt žele odagnati kad na nebeskoj tastaturi jedna odvažna ruka ukuca: delete   Fordította: Fehér Illés

Forrás: Balázs F. Attila: Újrafestett rácsok, Hungarovox, Budapest, 2020.

Ladik Katalin A hangya – Mrav

 

Ladik Katalin Újvidék, 1942. október 25. – 

A hangya   Kidőlt fenyő: félig az égbolt és a tengerbe fúródó magasság között. Súlypontja: gyantacsepp, friss, kora reggeli illatsóhaj, még nem ráncos, folyékony csillag. Csillag buggyant ki fényes igeként ebben a fában? A gyökértől a hangya útja a fénymagba vezet. Ettől a súlypont elbillen: a fenti mélybe, a lenti magasba. Hosszú gyantasóhaj lebeg a szakadék fölött. Súlypontja se fönt, se lent. A gyanta a hangyát megköti. Igévé üvegesedik.

Mrav   Izvrnut bor: napola između nebeskog svoda i visine što se u more uranja. Težište mu je: kap smole, svež, rano jutarnji uzdah arome, još nije naborana, tečna zvezda je. Poput sjajne propovedi zvezda li je šiknula u ovom drvetu? Staza mrava od korena u jezgru svetla vodi. Zbog toga se pomera težište: u gornju dubinu, u donju visinu.   Iznad provalije dugačak uzdah smole lebdi. Težište nit mu je gore, nit je dole. Smola sveže mrava. U staklast propoved se pretvara.   Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://mek.oszk.hu/01300/01328/01328.htm#_Toc57600540

Gergely Tamás Pech – Baksuz

 

Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –

Pech        Új vesét ültettek belé, mert sajátjai nem mûködtek vagy csak alig. A mûtét sikerült, a harmadik vese munkába látott. Viszont ennek az újban volt egy kõ, amirõl nem tudtak, amit átültetés során porlasztani kellett. Úgyhogy másnap gondosan felvágták újra, kimosták a törmeléket és az alvadozó vért. ABSZOLÚTT PECH

Baksuz        Usadili su mu nov bubreg jer koje je imao praktički su izvan funkcije bili. Operacija je uspela, treći bubreg počeo da radi. Ali u tom novom kamen je bio o čemu nisu znali te za vreme presađivanja morali su zdrobiti. Tako drugi dan oprezno su ga ponovo rasekli, otpatke i zgrušanu krv isprali. APSOLUTAN BAKSUZ.   Prevod: Fehér Illés

Forrás. a szerző

Kajoko Jamasaki Азурни рибњак – Azúr halastó

 

Kajoko Jamasaki Kanazava, 14. septembar 1956. – 

Азурни рибњак   Срби Митровићу   Удаљава се глас продавца: на улици у јесен на столици седиш.   Обрадован случајним сусретом, нудиш ми локвањ: „Узми један, који хоћеш!”   У белом ћупу, пуном воде, лелуја још један, последњи цвет. Колебала сам се:   чује се разбрајалица. Ко је изговара? Ни ти то не знаш.   (Данас смо добро продали цвеће...) Лагано ваздух румени, у далеком рибњаку заблиста вода.

Azúr halastó   Srba Mitrovićhoz1   Távolodik a kereskedő hangja: az utcán az őszben széken ülsz.   A véletlen találkozás örömére tavirózsát kínálsz: „Vegyél egyet, bármelyiket!”   A vízzel teli csuporban még egy lebeg, az utolsó. Habozok:   mondóka hallatszik. Kitől ered? Te sem tudod.   (Ma sok virágot adtunk el…) A levegő rózsaszínű, a víz a távoli halastóban csillan.   1Srba Mitrović (ejtsd; Szrba Mitrovity – 1931. – 2007.) szerb költő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Кајоко Јамасаки: こどものいる情景 – Призор са децом, Меридијани, Смедеревска песничка јесен, 2023.

Aca Vidić Песма поклоњења у времену– Hódolat-vers az időben

 

Aca Vidić Rajković, 14. juli 1959. – 

Песма поклоњења у времену   Гласине су опустошене зидине Трулих маховина   Говорила си кроз врата Неко је говорио безобразне речи Старац је причао о хлебу   Ветар је дувао јако расипао говоре   Придигнут промајом Кô свод над морем увече Изгледао сам И видео свој безизворни сан   Као тајни гласови умирале птице По празним одајама   Пролазио је ветар као прст кроз живу Нит танка као срна њихала се На врпци осмеха   Јављали се пацови и плиме Паучине Из својих малих живота Мутави од неговорења   Растрчала се празнина по гатовима Паробродских линија Тишина се умигољила у муљ И ти си као уморни миш посегнула у самоћу   О свему сам ти већ говорио из урођеног стида   Завијао је дан Плакао гласом   Као крадљивац пламена што долазио је Да ти се огледа у очима   Јахао сам према дрворедима   1982.

Hódolat-vers az időben   A szóbeszéd a rothadt moha Csupasz fala   Ajtón keresztül szóltál Valaki káromkodott Egy öreg a kenyérről mesélt   A beszédet az erős szél szórta szét   A huzat a magasba vitt Úgy tűnt este a tenger felett Boltozat vagyok És megláttam forrás nélküli álmomat   Az üres fülkékben a madarak Titkos hangokként haltak meg   A szél mint ujj a higanyban járta át A mosoly szegélyén vékony szál Ringott   Patkányok és pókhálók Szerény életükkel Szótlanságra ítélten Jelentkeztek   Üresség terült szét A gőzhajógátakon A csend posványba húzódott És te is fáradt egérként a magányba   Eredendő szégyenből már mindenről beszéltem   A nappal hangosan Zokogott   Lángtolvajként aki azért jött Hogy veled megmérkőzzön   Lovagoltam a fasorok felé   1982.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Аца Видић: Јахао сам према дрворедима, Златно Руно, Београд, 2021. стр. 15-16.