Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. –
Most csak úgy
elmennék melletted, nem kérdeznék semmit, csak
érezni szeretném azt a teljes lényedből áradó férfi illatot, csak figyelnélek,
mint egy kívülálló, aki egy filmet néz, de ő maga nem szereplője a filmnek,
csak messziről figyelném, hogyan aprítod a fát az udvaron, izmos felsőtestedben
gyönyörködnék és azt gondolnám, nincs nálad szebb és erősebb férfi, és nézném,
hogy csorog a veríték a homlokodba, aztán leülnék a közeledben és titokban
engedném, hogy kiszakadjon belőlem a hiány, az, hogy még nem is szerettél, hogy
nem emlékszem, milyen az, amikor te szeretsz, azután észrevétlenül
beleszagolnék a hajadba, mert vannak bennem emlékszagok, amiket, bár magaddal
vittél volna, belém ragadtak, mint a bányász zenekar reménytelenül hosszúra
nyújtott búcsúzenéje, ami azóta is visszacsengi azt a nyirkos november végi
napot, azt, ahogy fázott a lábam a temetőkertben, mert dermesztő hideg volt ’67
telén és nekem nem volt téli cipőm és egyébként sem értettem, mi ez az egész,
nem sírtam, mert végig azt gondoltam, biztosan csak viccelsz, ahogy szokásod és
végig csak azt figyeltem, milyen érdekes nyomot hagy a cipőm a hóban, figyeltem
a mintázatot, a rövid és a hosszú vonalkákat, mondták is, micsoda konok gyerek,
egyetlen könnye sincs, most csak úgy megérinteném az arcod, bár, ezt már nem
tehetném észrevétlenül, jobb is volna, ha észrevennéd, mert most úgy
végighallgatnám, amint elmondod az összes elmaradt mesénket, édesapám.
Forrás: Hajnal Éva: az
a nap, Litera-Túra, Pécs, 2024. 29. old.
Sad bih tek tako
prošla pored tebe, ne bih
ništa pitala samo bih miris muškarca volela da osećam što čitavo tvoje biće širi,
samo bih te promatrala kao stranac koji neki film gleda ali on sam nije učesnik
filma, samo bih iz daljine promatrala kako u dvorištu drvo cepaš, uživala bih
gledajući tvoje snažno telo i pomislila od tebe lepši, snažniji muškarac ne
postoji, gledala bih kako curi znoj na tvom čelu, potom bih u tvoju blizinu
sela i u potaji dozvolila da nestane praznina iz mene, to da me još nisi voleo,
da se ne sećam kakav je osećaj kad me voliš, posle bih neprimetno tvoju kosu
pomirisala, jer još postoje u meni mirisi sećanja, koji su, iako bih volela da
ih sa sobom poneseš, u meni ostali, kao beznadežno dugo rastegnuta pesma
rastanka orkestra rudara šta u meni od onog vlažnog novembarskog kraja dana
odzvanja, to, kako mi se noga u vrtu groblja smrzla, jer je zima ’67 vanredno
hladna bila a ja zimsku cipelu nisam imala, ali ni inače ništa nisam shvatila,
šta se sve događa, nisam plakala jer sam samo na to mislila da se po svom
običaju šališ i jedino to posmatrala, u snegu moja cipela kako interesantan
trag ostavlja, posmatrala sam šare, kratke i duge linije, čak su i spomenuli da
je baš tvrdokorno dete jer ni jednu suzu ne pusti, sad bih ti lice tek tako
taknula, mada, to ne bih mogla neprimetno da uradim, možda bih i bolje bilo da
primetiš jer bih sad drage volje poslušala sve one izostale priče koje mi nisi
ispričao, oče moj.
Prevod: Fehér Illés
