Risto Vasilevski (О)да путу – Óda az úthoz

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(О)да путу   Мисао на пут сама је себе п(р)обудила, отворила простор да све крене од Творца и врати му се никад не прекидајући везу с Њим.   Пртине су утабале звери стазе људи који су морали да се уздигну изнад њих, надмудре их и припитоме, да би стекли вишу свест о себи.   Невидљиви путеви винули су се у небо е да би човек стигао и тамо где му није место, или боље осмотрио оно од чега бежи, које од себе не види.   А Општи Пут стално тежи напред, не хајући за време које ни пред ким не одступа.   (О)да путу који гради све(с)т да земља, ваздух, простор могу имати границе, али да унутар њих свима подједнако припадају.   О да путу, чијег се краја нико за живота не боји.

Óda az úthoz   Ahogy az útra gondolunk, önmagát ébreszti, teret nyit, hogy minden a Teremtőtől induljon és Vele a kapcsolatot soha megszakítva hozzá térjen vissza.   Az ösvényeket a vadállatok taposták ki, a járásokat az emberek, akiknek, hogy önmagukról magasabb tudatot nyerjenek, a vadak fölé kellett emelkedni, eszükön túljártak, megszelídítették őket.   Láthatatlan utak emelkedtek az égbe, hogy az ember oda is juthasson ahová nem tartozik, vagy jobban szemügyre vehesse azt, amitől menekül, amit önmagától nem lát.   Az Egyetemes Út, a senki elől nem meghátráló idővel nem törődve tör mindig előre.   Óda az úthoz a világot/tudatot építőhöz, a föld, a levegő, a tér lehet, hogy határokkal körülvett, de azokon belül egyaránt mindenhez tartozik.   Ó, igen, az úthoz, végétől életében senki sem fél.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ilija Šaula Otpisani – Kegyvesztettek

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Otpisani   Na putu premještanja na putu odrastanja na putu ispreplitanja, istina mržnja laž ljubav zagledani jedni u druge, svjetlosti nedostaje ne vidimo, ali osjetimo trag prošlosti izvire iz nas, zbunjeni, začuđeni kao svatovi Eugena Kumičića. Djeca smo. Rekli su nam da remetimo mir. Djeca smo bez šanse za popravni. Otpisana djeca. Slušate našu pjesmu plačete nad našom sudbinom ne vidimo vam suze, niste bili sa nama kad se rađala naša pjesma. Vi ste je kovali, iskovana je od vaših želja, satkana od vaše sreće, domovinstva, iluzija, mržnje i naših nadanja. Nemamo kletvu. U srcu nam je molitva blaga, usrdna, trajna. Krčimo put pjesmi, put povratku.

Kegyvesztettek   A helyezkedés útján, a növekedés útján, a kuszaság útján, az igazság a gyűlölet a hazugság a szerelem szemtől szemben állnak, hiányzik a fény, nem látunk, de érezzük a múlt bélyegét, belőlünk fakad, Eugen Kumičić1 násznépeként zavarban vagyunk, csodálkozunk. Gyerekek vagyunk. Mondták, lábatlankodók. Javulásra esélytelen gyerekek. Kegyvesztettek. Hallgatjátok dalunkat, siratjátok sorsunkat, könnycseppeket nem látunk, dalunk születésekor nem voltatok velünk. Ti kovácsoltátok, késztetéseitekből kovácsolt, szerencsétekből, hazátokból, álomképetekből, gyűlöletekből szőtt és hitünkből. Nem átkozunk. Szívünkben fohász, gyengéd, szívélyes, kitartó. Utat a dal előtt egyengetünk, a visszatérés útja előtt.   1 Eugen Kumičić (ejtsd: Eugén Kumicsity, 1850.- 1904.) horvát író, politikus.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Šaula: Žena u meni ili Ja u ženi, Grafičar, Užice, 2014.

Dejan Spasojević Aфоризми VII. – Aforizmák VII.

 

Dejan Spasojević Loznica 19. 01. 1978. – 

Aфоризми VII.   Држава чију историју пишу непријатељи има велике шансе да оде у прошлост. Ако изостане изборни циклус наћи ћемо се у неком другом стању. Perpetuum mobile: Састављање краја с крајем иде у бескрај.   Праве се мајмуни да те не виде, а ти се правиш мајмун да то не видиш. Не знам да ли су они читали Орвела или је Орвел прочитао њих. Бојимо се бојевих, а још више лудих  глава.   Траже се повратници у вршењу добрих дјела. Њихови правци су наши кривци. Твртко није имао твртку.   Џаба му је што је њихов кад није ‘’сав свој’’. Буди мушко - признај жени да је у праву. Генерацијама које одлазе створили су лијепу будућност.   Нестао црни лаптоп усред бијела дана. Будале су, нормално, блесаве. Они се понашају као власници изборног процеса, а ви нађите себи дpугу игрицу.

Aforizmák VII.   Ha egy állam történetét ellenségek írják. nagy valószínűséggel a múlté lesz. Ha kimarad a választási ciklus, valamilyen más állapotban találjuk magunkat. Perpetum mobile: végtelen a végtől végig összeálltás.   Majmot csinálnak magukból, hogy ne lássanak, te meg majmot csinálsz magadból, hogy ezt ne lásd. Nem tudom, hogy ők olvasták-e Orwellt, vagy Orwell olvasta őket. Félünk a töltényektől, még jobban az üres fejektől.   A jótettekhez keresnek visszatérőket. Irányelveik vétkeink. A vállalkozónak nem volt vállalata.   Hiába tartozik hozzájuk, ha „nincs magánál”. Légy férfi – ismerd el a nőnek, igaza van. A jövendő nemzedékeknek szép jövőt biztosítottak.   A sötét laptop fényes nappal tűnt el. A gyagyák, normálisan, ostobák. A választási folyamat tulajdonosaiként viselkednek, ti meg találjatok valami más játékot.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Дејан Спасојевић: Исклесане мисли – афоризми, АСоглас, Зворник, 2025.

Gulisio Timea A kukkoló – Osmatrač

 

Gulisio Timea Marcali, 1989. augusztus 7. –

A kukkoló   Ott ülsz. Háttal. Ha megfordulnál. Vagy a tükörbe néznél. Itt lennék állig maszkban. Szemig húzott sapkában. Közömbösen visszafordulnál. És én itt maradnék Megint egyedül. Rajtakapatlanul

Osmatrač   Tamo sediš. Leđima okrenuto. Kad bi se okrenuo. Ili u ogledalo pogledao. Tu bi bila, skroz zamaskirano. Do očiju navučenom kapom. Nezainteresirano bi se okrenuo. I ja bi tu ostala Opet sama. Nezatečeno.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Gulisio Timea: Lények, Parnasszus, Budapest, 2024.

Szente B. Levente A nagy csönd előtt – Pre goleme tišine

 

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

A nagy csönd előtt             ... Még érzem hajának illatát, csókjainak forróságát, bánatát, örök kegyelmét, ahogy a fák között lopództunk, és a csiklandós esti szél bennünket átjárt ...           Ahogy szálltak vélünk a percek, s az évek csöndesen halni mentek. Emlékszem a rettegésre, a magányra, mi aztán úrrá lett rajtunk.           Láttuk hogyan roskadnak földre a fák: vélük öregségünk, harcunk, emlékünk lázongva homokká vált.

Pre velike tišine             ...Još osećam miris njene kose, vrućinu, očaj, večnu milosrdnost njenih poljubaca, kako smo se u boriku skrivali, i nestašan večernji lahor nas je dotaknuo...           Kako su trenuci sa nama prolazili i godine su polako nestale u tišini. Sećam se strepnje, samoće šta nas je obuzela.           Videli smo kako se sruše drveća: s njima i naša starost, borba, uspomena buneći se u pesak je pretvorena.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Balázs F. Attila Szoborkonokság – Tvrdokosnost statue

 

Balázs F. Attila, Marosvásárhely, 1954. 01. 15. –

Szoborkonokság   már nem csodálkozol a nagy gondolatok delfinugrásain a falak mögötti félelmek gubózásán a gyűlölet savas és engeszteletlen marásán amikor fortyogva oldja fel a harmonikus formákat   a szemsarkodba gyűlt csepp elpárolog mielőtt feloldaná az évszázad porát mely pórusaidba fészkelődött kihangsúlyozva vonásaid komorságát szoborkonokságodat   elfelejtettél sírni a torz időben

Tvrdokosnost statue   više se ne čudiš zbog delfinskih skokova velikih misli valjanja strahova iza zidova oporog neumoljivog nagrizanja mržnje kad harmonične forme žuboreći otapa   kap šta ti se u uglu oka nagomilala se ispari pre no što bi u tvojim porama nakupljenu prašinu stoleća otopila naglašavajući tmurnost tvojih crta tvrdokornost statue   u nakaradnom vremenu zaboravio si plakati   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Balázs F. Attila: Újrafestett rácsok, Hungarovox, Budapest, 2020.

Bolovits Gábor György Visszalendülés – Zamah unazad

 

Bolovits Gábor György Sármellék, 1967. június 2. –

Visszalendülés   A szám kivirágzik, mint seb a levegőben. Egész évben rám tapadtak az éjszakák, könyökök, hideg párnák, a maradék könnyek szaga, és a hang: „ne sírj már, nevetséges.” Pedig nem sírtam, csak vártam, hogy valami elinduljon bennem.   Ma reggelig a testem üres hajó volt, part nélkül, víz nélkül, összeszögelt idő. Most feszegeti saját határait, mintha Mária ruháját szaggatná le, és minden szálból fény szökne fel. Feltámadás ez – nem a mennyé, hanem a bőr alattié.   Egykor fából voltam, csupa súly és csönd. Te belém fújtál valamit, ami mozdulatot teremtett, mint szél a függő hinta alatt. Most lendülök – nem előre, hanem vissza az életbe.   Az idegeim zenélnek. Ahol csönd volt, most húr feszül, és a dob ver, mintha új szívem lenne. Te tetted ezt, nem tudtad, mit indítasz el. A zeneszerző felállt a tűzben, és én hallom, ahogy játszik rajtam. A szél most én vagyok, és most először nem félek élni.

Zamah unazad   Usta mi poput rane u vazduhu cvetaju. Čitavu godinu slepljuju se na mene noći, laktovi, hladni jastuci, preostali miris suza i glas: „nemoj plakati, smešno je.” Iako nisam plakao, samo sam čekao da se u meni nešto pokrene.   Do jutros telo mi je prazna lađa bila, bez obala, bez vode, zakucavano vreme. Sad nateže svoje granice, kao da otkida odelo Marije te iz svake niti svetlo se oslobađa. Vaskrs je to – nije nebeska, potkožna.   Nekad sam od drveta bio, sušta težina i tišina. Ti si nešto dunula u meni što je pokret stvorio, kao vetar ispod ljuljaške. Sad zalećem – ne napred, nego nazad, u život.   Moji nervi sviraju. Gde je tišina bila sad se žica napinje i bubanj udara, kao da mi je srce. Ti si to učinila, nisi znala, šta pokrećeš. Kompozitor je ustao u vatri i ja čujem kako na meni svira. Sad sam ja vetar i sad prvi put se ne bojim da živim.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző