Keresés ebben a blogban

2018. december 13., csütörtök

Danica Vukićević Haifa – Haifa


Danica Vukićević Valjevo 28. oktobar 1959. –

Haifa

Danas je stigla razglednica iz Haife
Veliki simetrični vrt
Zeleno mirno lišće
Bez ikoga
Lep vrt, iz dalekog grada
Ne postoji grad
Ne, ni razglednica
Reči koje je napisao prijatelj kuće – zubar
To je laž, broj jedan i broj dva
Zubar je laž, broj tri
Stigla je razglednica, jutros
Iz grada Haife
To je istina, to je sve što se desilo
Zubar je kupio razglednicu
Napisao reči za moju porodicu
Zalepio marku
Poklonio poštanskoj službenici ceo vrt
Ceo grad
Službenica je rekla: Zubar vam šalje
Vrt našega grada
Sada ja imam veliki vrt Haife

Haifa

Képeslap ma Haifából érkezett
Hatalmas arányos kert
Nyugodt zöld levelek
Sehol senki
Szép kert, a távoli városból
Város nem létezik
Nem, képeslap sem
Amit ráírt a család barátja – a fogorvos
Hazugság, az első és a második
A fogorvos a harmadik hazugság
Képeslap érkezett, ma reggel
Haifa városából
Ez igaz, ez az ami megtörtént
A fogorvos képeslapot vett
Családunkat pár szóval köszöntötte
A bélyeget ráragasztotta
Az egész kertet az egész várost
A postáskisasszonynak ajándékozta
A tisztviselőnő mondta: a Fogorvos önöknek
Városunk kertjét küldi
Most enyém a haifai nagy kert

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://poezija.darkbb.com/t4070-danica-vukievi

2018. december 12., szerda

Mišo L. Korać Soba za namjerno zaboravljene – A szándékosan elfeledettek szobája


Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Soba za namjerno zaboravljene

A, šta ako nam se učini da smo zaboravljeni. Ona je zaboravljena, ne... ona je namjerno izostavljena iz njegovog života ali ne i iz priče... Žene to ipak vole. Možda ga ona ipak voli ili samo sebe a da je se njegova ljubav ipak tiče. To nije nikada pitao a time ni doznao... A kopkalo ga je... Ja ih nikada nijesam razlikovao....
Koga..?
Žene..!
A ako ne..?
Onda nju. Njih. One...
Njegova moć da ne zaboravi bila je intezivna kao i njegova bolest. Bolest je bila nimalo bezopasna a počela je od jedne sobe. Jedne... Čovjek od jedanput ne može biti u dvije, a da posjeduje istovremeno obe. Ovoga puta je bio sam u obje i siguran (Ne sobe nego žene)... Sa sobama je isto... Učinilo mu se da ih je posjedovao ali na kratko, ili bar onoliko koliko bi duhovno bivale prisutne u njemu. Razmišljanja o kratkoći i ne dorečenom su ga tjerale da biva. Njegovo bivanje vezivalo ga je za aparate i zvučne signale nepravilnog otkucaja srca. Napolju je tekao život. Oni koje je volio bili su pred vratima i to ga je radovalo. Od njegove ljubavi prema njima zapalio bi se kosmos. Oni su se bojali njegovog iznenadnog odlaska a nijesu smjeli da mu to saopšte. To je saznao iz njihovih očiju. Onaj prije njega svu noć je govorio sam sebi... diši... diši... diši... I disao je namjerno u želji da traje. U ovom trenutku znao ih je sve. Za njih je njegova smrt...
Pa šta..?
Bilo je to puno prije njih. Krevet nije zahtijevao vraćanje duga, on to ne može. U njoj je život...
U ženi..?
Ma ne u ženi u sobi..!
Život i smrt su bespravno izjednačene. Od sada se toga ne boji. Znači da u njoj ne mora umirati... On nije zaboravio ni nju ni ONU pre nje ni OVU.
Razmišljam koju..!
Sobu..!
Prvu ili drugu..?
Ne shvataš..!
Ženu..?
Sa njima je ipak najteže... najdužepametljivije...
Ženama..?
Ne.. sobama...
Oko njih se dešava... Oko ONE... Da, oko ONE pre NJE...
Tu noć su lagano umirale i rađale se uspomene. Čini mi se da mrtvi najmanje duguju... Oni više toga nijesu svesni a i bole ih ona stvar za to... Živi... sa njima je drugačije mogu da duguju što šta a da to ne žele. Dug..! Sebi ne, nekome da... možda smrti (Jebeš smrt mjesto je predviđeno za smijeh).
            Ipak se sve dešava... ili dešavalo se u borbi da nas (i mene i sobu) ne premetnu u namjerno zaboravljene. A uistinu osim porodice svi te "odjebu" i zaborave, možda to ni ja ni drugi nijesmo zaslužili makar u ime našeg ćutanja ili ljubavi. Ko zna..?

Izvor: autor


A szándékosan elfeledettek szobája

És mi van akkor, ha úgy tűnik, elfeledettek vagyunk. A lányt elfelejtette, nem... a fiú életéből a lány tudatosan mellőzött, de a történetből nem... A nők ezt mégis szeretik. Lehet, a lány ugyan szereti a fiút, vagy inkább önmagát és a fiú szerelme csak érdekes számára. Erről a fiú sosem kérdezte, hát nem is tudta meg... De gyötörte... Én sosem különböztettem meg őket...
Kiket..?
A nőket..!
És ha nem..!
Akkor a lányt. Őket. Azokat...
A fiú képessége, hogy ne feledjen, erős volt, akárcsak betegsége. A kór nem volt ártalmatlan, egy szobánál kezdődött. Egynél... Az ember nem tartózkodhat egyszerre két szobában,  és ugyanakkor mindkettőt nem bitorolhatja. Most egyedül volt mindkettőben és teljes bizonyosságban. (Nem a szobákban, a nőkben)... A szobákban úgyszintén... A fiúnak úgy tűnt, uralta a nőket, igaz röpkén, azaz addig, míg szellemileg együtt voltak. A röpkeség és a kimondatlanság gondolata tartotta benne a lelket. Léte különböző műszerekhez és a szabálytalan szívdobbanások érces jeleihez kötődött. Kinn zajlott az élet. Szerettei az ajtó előtt sorakoztak és ennek kifejezetten örült. Irántuk érzett szeretete fellobbanthatná az űrt. Ők váratlan távozásától tartottak, viszont nem merték vele közölni. De tekintetükből kiolvasta. Az, aki előtte itt járt, egész éjjel bíztatta magát ...lélegezz...lélegezz... lélegezz... És lélegzett, hogy létezzen. Ebben a pillanatban közülük mindenkit ismert. Számukra halála...
Mi is..?
Ez sokkal korábban volt. Az ágy adósságot nem követelt, nem tehette. Az élet...
A nővel..?
Á nem a nővel, a szobában..!
Az élet és a halál jogtalanul egyenrangú. Ettől kezdve megszabadult félelmétől. Tehát nem kell haldokolni... A fiú nem felejtette sem a nőt, sem Azt a másikat, aki előtte volt, sem Ezt.
Gondolkodom, melyik..!
Szobát..!
Az elsőt vagy a másodikat..?
Nem érted..!
Nőt..?
Mégis velük a legnehezebb... megrögzött emlékmegőrzők...
A nők..?
Nem... a szobák...
Minden körülöttük forog... A Lány körül... Igen, a Lány előtti Lány körül...
Azon az éjjelen lassan haldokoltak és születtek az emlékek. Úgy érzem, legkevesebbel a halottak tartoznak... Ők ezzel már nincsenek tisztában, de fáj a májuk... Élők... velük más a helyzet, akaratuk ellenére is tartozhatnak. Tartozás...! Magunknak nem, valakinek igen... talán a halálnak. (“Csezd” meg a halált, ez itt az öröm helye).
          Mégis minden, ami történik... vagy megtörtént harc, hogy bennünket (engem és a szobát) ne helyezzenek a szándékosan elfeledettek közé. De igazából a családon kívül “le se baszarintanak”, elfelednek. Ezt talán én sem érdemeltem meg, mások sem, még hallgatásunkkal vagy szerelmünkkel sem. Ki tudja..?

Köszönöm Sinkovits Péternek és Szabó Palócz Attilának a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.
Zahvaljujem se Peteru Sinkoviču i Atili Sabo Paloc za dobivene korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés

2018. december 10., hétfő

Jasmina Topić Ona neće nije ona Ofelija – A lány nem akar nem Ofélia


Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Ona neće nije ona Ofelija

Ona otvara prozore i spušta kapke
Dan je savršeno zimski miran i nijedan vetar
neće poremetiti pauzu između dve praznine
Onu u kojoj je zatečena i ovu drugu u koju leže

Ispod kapaka vri nemirna zenica oka koje
samo želi da pogleda, da vidi uvek samo još jednom
neki mogući put. Ono drhti nervozno kao mala
ptičija krila, nervozni cvrkut na čistom plavom
na jasnom pogledu kroz otvoren prozor

neće pogledati
neće usniti

Ona je budna pod niskim nebom tavanice
ali njeno telo ne želi pokret u svet
Svet je igralište oivičeno rubovima kreveta
Dok ispod kapaka dok ispod njih kapka splin
unutrašnjih mapa jednog drugačije opisanog grada

neće pogledati
neće usniti

Prošla je prva izmaglica prošlo je toplo leto  
Leto je proteklo kao sitan pesak odnekud pod zubima
Lomljen u buduće kamenolome –

Ona pevuši tiho ona je tiha ništa joj ne može
nijedan glas razuma niko je ne može dotaknuti
a mnogima bi mogla biti
Biti ponovo

neće pogledati
neće usniti

Ona spušta kapke i rukama napipava novouspostavljeni mrak
Ona dolazi, ona ostaje, ona odustaje
I neprestano kaplje u dodiru sa svakim svežim zrakom.



A lány nem akar nem Ofélia

Kitárja a lány az ablakot és szemét lehunyja
Pompás nyugodt téli nap a két űr közötti
szünetet szellő sem zavarja
Azt amelyben találta magát és azt a másikat amelybe fekszik

Szemhéja alatt nyugtalan szembogár forr
arra vágyva, hogy lásson, hogy ujra csak még egyszer
egy lehetséges utat meglásson. Gyenge madárszárnyként
reszket, ideges csicsergés a világoskéken,
a nyitott ablakon keresztüli tiszta láthatáron

nem akar felnézni
nem akar aludni

Ébren van a lány a mennyezet alacsony égboltja alatt
de teste nem kíván a világba mozdulni
Az ágy széleivel határolt játszótér a világ
Míg szemhéja alatt alatta egy másként elképzelt város
belső térképéről unalom csepeg

nem akar felnézni
nem akar aludni

Eltűnt az első ködfátyol elmúlt a meleg nyár
Valahonnan a fogak alatt jövendő kőtörőben morzsolódott
Homokként ért véget a nyár –

Csendesen énekel a lány csendes sérthetetlen
egyetlen értelmes hang se senki se képes megérinteni
pedig sokakkal lehetne
Újra együtt lehetne

nem akar felnézni
nem akar aludni

Lehunyja szemét kezével az újrateremtett sötétet tapintja
Elmegy a lány, marad a lány, visszalép a lány
És minden friss levegővételkor ismételten csepeg.

Fordította: Fehér Illés

Tanja Stupar – Trifunović Lov na leptire – Lepkevadászat


Tanja Stupar – Trifunović, Zadar 20. 08. 1977

Lov na leptire

Rasani se djevojčice
svijet nije ružičasta kuća za lutke
lišće otpadne drvo se osuši cvijeće vene
znam da ne zvuči dobro ni obećavajuće
krhka si i nježna niko ti nije govorio o ovom
kako godine prolaze
ljubav prolazi sve prolazi
ali bol ona ostaje najduže tačno osjetiš kako truli u tebi
i samo ponekad ako imaš sreće ili otkriješ neku tajnu mudrost
ili još veću bol
stara bol izađe kao kamen iz bubrega
otkotrlja se u mračan bunar
iz kojeg si je nekad davno nehotično zagrabila
i popila zajedno s vodom
jer bez vode nema ni života
a zbog života čovjek je kadar svašta progutati

Rasani se sva buđenja su neprijatna
sva ogledala neprijatelji rano ujutro
i u svako doba kada si podbula od plača
ali poslije kada dođeš malo sebi i shvatiš sva ta mjesta
na koja si bježala od sebe kakve su to samo pustopoljine bile
kakve ružne kuće sa bodljikavim ogradama i psima koji reže
a unutra ne čuvaju ništa
kakve su to utvare koje si hvatala mrežicom za leptire
još nedorasla stvarnom svijetu
a šta je to stvarni svijet pitaju tvoje oči
dok iz mrežice viri krilo šišmiša
i komad spaljene haljine iz noćnih šetnji
(otkud toliko mraka među ovim pitomim brdima
i gdje sam to sada stigla a pošla sam loviti leptire
i bilo je sunčano i moje srce je titralo kao krila ispred mene
šareno i nježno
sigurno sam se izgubila negdje kao onda u djetinjstvu)
djevojko ko nauči da se gubi dešava mu se to često

Rasani se odrasla djevojčice izgubljena u lavirintu
ali moja nit je bila ljubav
govoriš tužno sa pokidanim užetom u ruci
tanko ti je to ovdje
lavirint ima oštre uglove
sve ti se brzo podere potroši pocijepa
izliže pukne te tvoje smiješne vrpce ne vrijede
kao ni ručice što se bespomoćno
krše u vazduhu
kao ni suze koje presuše kad tada
i pijesak pustinje krene da žulja u očima
ponavlja se do dosade sve uvijek ista iskušenja padovi suze
ljupko je to s mrežicom za leptire
uhvatiti sopstveno srce



Lepkevadászat

Kislány eszmélj
nem rózsaszínű játszóház a világ
lehullanak a levelek kiszárad a fa hervad a virág
tudom mindez nem kecsegtető sem reménykeltő
gyenge vagy és törékeny arról neked senki sem szólt
hogyan múlnak az évek
múlik a szerelem minden véget ér
de a kín az marad legtovább pontosan érzed ahogy emészt
és csak néha ha szerencséd van vagy titkos bölcsességre lelsz
vagy még nagyobb kín ér
mint vese a kőtől szabadulsz a régi kíntól
sötét kútba görög
amelyből egykor vélelenül rántottad ki
és együtt a vízzel ittad meg
mert víz nélkül nincs élet
az életért pedig az ember sokmindent képes lenyelni

Eszmélj az ébredések kellemetlenek
kora reggel és bármely pillanatban
mikor sírás fojtogat minden tükör ellenség
de utána magadhoz térve rájössz azok a helyek
ahová magad elől menekültél csak pusztaságok voltak
töviskerítésekkel és belül semmit sem védő vérebekkel
körülvett otromba házak
micsoda látomások azok melyeket lepkehálóval
a valós világra felkészületlenül fogdostál
mi is a valós világ kérdi szemed
míg a hálóból bőregérszárny
és az éji séták utáni felgyújtott ruhafoszlány kandikál
(ezek között a szelíd hegyek között honnan ez a sötétség
és hová értem hiszen csak lepkevadászatra indultam
és sütött a nap és szívem az előttem tarkán szelíden vibráló
szárnyként remegett
biztosan eltévedtem mint akkor gyerekkoromban)
kislány azzal aki veszíteni tud ez gyakran megtörténik

Eszmélj te útvesztőben elveszett felnőtt kislány
de az én vezérszálam a szerelem volt
mondod szomorúan kezedben elszaggatott kötéllel
nem itt a helyed
az útvesztőben éles kanyarok vannak
minden oly gyorsan kopik szakad
avul törik nevetséges fonalaid semmit sem érnek
mint ahogy a levegőben tehetetlenül
összezárt karok se
mint ahogy az előbb-utóbb felszáradó könnyek se
és felsérti szemed a pusztából indult homok
mindig ugyanazon ütközetek zuhanások könnyek ismétlődnek
lepkehálóval saját szívünket megfogni
tényleg kedves tett

Fordította: Fehér Illés

2018. december 9., vasárnap

Šimo Ešić Satovi u kući – Órák a házban


Šimo Ešić Breze kod Tuzle 6. veljače 1954. –

Satovi u kući

Žena mi je u svaku prostoriju
postavila po jedan sat –
U kuhinju, hodnik, kupatilo,
dnevnu i spavaću
sobu.
Sad hod sekundare čujem
kao čekića bat
i brojim, kao korak po korak,
da znam koliko sam bliže
grobu.

Ni jedan od njih ne pokazuje
tačno vrijeme.
Svaki žuri nemilice
ili se osjetno sporije vrti.
Tako ostaje tajna
i sve strašne dileme
kad ću pred lice
smrti.

Samo na balkonu
nije se sjetila da ga okači
i tu se sat
ne nalazi.
Tu se najčešće, najradije
i najduže zadržavam.
Gledam u nebo iznad krovova,
kroz tutanj gradske buke
osluškujem udaljen glas
zaljubljene
ptice.
Vrijeme ne mjerim.
Pratim samo sunce
koje mi grije lice
i neumoljivo brzo
zalazi.
Órák a házban

Hitvesem egy-egy órát minden
helységbe elhelyezett –
A konyhába, az átjáróba,
a mosdóba, a nappaliba és
a hálószobába.
Most a másodpercmutató lépteit hallom,
kalapácsütések
és számolom, mint lépést lépés után,
hogy tudjam, a sírhoz mennyivel vagyok
közelebb.

A pontos időt
egyik sem mutatja.
Mindegyik rendületlenül siet
vagy érezhetően lassabban forog.
Így félelmetes a kényszerhelyzet
és titok marad,
a halál mikor
jön értem.

Csak a karzatra felejtett el
egyet felakasztani,
így itt
óra nincs.
Legszívesebben és
leghosszabban itt tartózkodok.
A tetők felett az eget nézem
és a városi hangzavarban
az epekedő madár
távoli hangjára
figyelek.
Időt nem mérek.
Csak az arcomat melengető
napot kísérem,
ahogy kérlelhetetlen gyorsasággal
tűnik el.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://www.avlija.me/bosna-i-hercegovina/poezija-sima-esica-3

Gojko Božović Nesporazumi – Félreértések


Gojko Božović Pljevlja 2. maj 1972. –

Nesporazumi

Nesporazumi se množe.
Oni su svuda oko nas.
Postaju naši bližnji.
Više nisu strana tela
Koja dolaze iz velike daljine
I zauzimaju naš prostor.
Zajednički život je, ipak, moguć.
Navikavamo se jedni na druge.
Ni njima nije lako s nama.
Félreértések

Szaporodnak a félreértések.
Mindenütt jelen vannak.
Immár lelki társaink.
Többé nem messziről jött
Idegen testek
És kitöltik térségünket.
Az együttélés, mégis, lehetséges.
Egymáshoz idomulunk.
Nekik sem könnyű velünk.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: autor

2018. december 8., szombat

Petar Miloradović Putem – Úton


Petar Miloradović Gornji Milanovac 1970. –

Putem

Otišli smo nekim putem
uz jutarnju svetlost
koja je izduživala senku oca.

Razilazio se negativ i stvarni lik,
ako se o senkama na taj način može govoriti.

Nekoliko trenutaka je to trajalo
a onda je senka nestala,
ugasila se, povukla u telo.

Išli smo istim putem još neko vreme.

Narandžaste uniforme radnika
koji popravljaju put
iako blede, bile su najjača boja na horizontu.

Videli smo polomljene krošnje jabuka,
srušen brest;
prazna gnezda.

Pričali smo o rečnom toku,
o mešanju i uzbudljivosti postojanja,
vodi koja nekud odlazi…

individualnosti kao jedinoj meri;
o vrednosti pojedinačnih napora;
dobroti; jednom.

Razišli smo se.

Sveži asfalt u rupama hladio se,
i krunio na ivicama tih rupa…

Kada sam se okrenuo
a on zamicao na krivini,
dok je odlazio,
prisetio sam se:
moj otac nije video more…

Imao je pojednostavljene i svedene boje života…
konture, praznine…
Pitao sam se:
ali šta je to ,,moj otac“?
Úton

Úton voltunk, apám árnyékát
hosszúra nyújtó
reggeli fényben gyalogoltunk.

A valós alaktól különvált a negatív,
ha egyáltalán lehet így az árnyakról beszélni.

Pár pillanatig tartott,
eltűnt az árny,
nyoma veszett, visszatért a testbe.

Valameddig még azon az úton mentünk.

Az utat javító munkások sárga egyeruhája
már halványabb,
de a horizonton a legélénkebb szín volt.

Láttunk tört almafakoronát,
kidöntött szilt;
üres fészkeket.

Beszéltünk a folyó sodrásáról,
a kavargó, lenyűgöző létről,
a valahová hömpölygő vízről...

az egyéniségről mint egyedüli mércéről;
az egyéni erőfeszítések értékéről;
a jóságról; egyszer.

Elváltunk.

A lukakaban friss aszfalt száradt,
koronát alkotott a lukak szélén...

Mire megfordultam,
már tűnőben volt a kanyarban,
míg távozott,
eszembe jutott:
apám tengert nem látott...

Az élet egyszerű, visszafogott színeit
ismerte...
körvonalakat, ürességeket...
Magamtól kérdem:
de mit is jelent az „én apám“?

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://strane.ba/petar-miloradovic-poezija/