Keresés ebben a blogban

2019. május 22., szerda

Ady András Mert valami – Jer je nešto


Ady András Csíkszereda 1976. július 12. –


Mert valami

csak azért
nem hívnám
repülésnek mert
véges egyszer valamikor
csak földre kerül még ahogy
bizton volt a kezdetkor is és
csak azért nem nevezném álomnak
mert ébredése van de bizisten szeretném
érezni a létellenállás oly hiányát az álmodás
annyira végtelenjét hogy elfeledjem önmagam
teljesen ne tudjam ki vagyok és így az is legyen számomra
idegen hogy abszolút ismeretlenként éppen ébredek avagy zuhanok



Jer je nešto

tek zato
ne bi nazvao
letenjem jer je
konačan jednom
će se na zemlji naći kao
što je zasigurno i na početku
bio i samo zato ne bi nazvao snom
jer se i budi ali bog mi je svedok voleo bi
takav manjak otpor postojanja toliki beskraj
sanjarenja osetiti da na koncu i na sebe zaboravim
da uopšte ne znam ko sam i tako za mene stran i to bude
da kao apsolutni stranac upravo sad se budim ili se stropoštam

Prevod: Fehér Illés

2019. május 21., kedd

Jász Attila A törődés alakzatai* – Oblici staranja**


Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

A törődés alakzatai*

(lovagkor)
Lassan gyülekeznek a sötétség hadai bennem. Alig várom már, hogy
megütközzenek végre. Felszabaduljon a vár, bevonulhasson a fény
néphadserege. Hippi angyalokkal. Mindenhová. Pincétől padlásig.


(agónia)
A gyöngédség legbiztosabb jele, amikor a koszos ablaküvegek között
haldokló legyet kristálycukorral eteted. Rövidítve és boldogabbá téve
tétova agóniáját. Legalábbis így gondolod a múló pillanat bűvöletében.


(feltámadás)
Sötétséget vérzik a hold. Nem mindenki élő, csak aki már volt holt.
Túlélted, amibe más régen belehalt már. Nézed, csak nézed és rájössz
a teliholdnál: ebbe az álomversbe te most már tényleg belehaltál.

*Prágai Tamás és Kovács Lajos emlékének

Forrás:


Oblici staranja**

(doba vitezova)
U meni trupe tame polako se gomilaju. Jedva čekam da se
konačno sudare. Da bi se tvrđava oslobodila i da narodna armija
svetla mogla ući. Sa hipi anđelima. Svugde. Od podruma do tavana.


(agonija)
Najsigurniji znak nežnosti je kad između prljavih prozorskih stakala
polucrknutu muvu kristalnim šećerom hraniš. Skrateći i usrećivši
njenu nestalnu agoniju. Bar u čaru prolaznog trena tako misliš.


(vaskrs)
Mesec tamu krvari. Nije svako živ, samo ko je već mrtav bio.
Preživeo si ono u što je neko već davno umro. Gledaš, tek gledaš i
uz pun mesec shvatiš: u toj pesmi sna ti si već stvarno umro.

**U spomen Tamaša Pragaija i Lajoša Kovača

Prevod: Fehér Illés

2019. május 20., hétfő

Sebestyén Péter Prológ – hétfő, estefelé - Prolog – ponedeljak, predveče


Sebestyén Péter Zalaegerszeg, 1967. július 07. –

Prológ – hétfő, estefelé

Üres város. Tintapaca a félhomályban, valami követ,
tudomást sem vesz rólad. Ajtón ki, ablakon be, recseg,
nyerít, pedig a lovak kihaltak rég. Beletekeredsz a
hangzatokba, már dobol a jégeső, pajkos csinnadratta.
Vesztőhelyre lépés indulj – kár érted,
kár mindenkiért, akit az ördög elcipel.
                           
Egy kicsikét várhatsz. Lepattan mint a zománc, a fény
minden jósága, a tér immár a fesztivál tulajdona.
Hát legyen.

A vérmesterek dologhoz látnak, ég a kezük alatt a munka.
Fölszabdalódik a ricsaj, homorú tükör mögül kikászálódik
a bohóc, ecce homo, borsózöld röhögés. A szem kihull, pattog,
üveggolyó tart a csatornarács felé, végesincs gurulás a pontig,
ahonnan a holtak a világba fejtik önnön lényegük.

Forrás: a szerző


Prolog – ponedeljak, predveče

Prazan grad. U sumraku mrlja od mastila, nešto te prati,
nisi interesantan. Preko vrata van, preko prozora unutra, škripi,
njišti, a konji su odavno izumrli. Zapetljaš se
u sazvučja, grad već bubnja, nestašno čerupanje.
Korak na stratište kreni – šteta zbog tebe,
šteta zbog svakoga, koga đavo ponese.

Možeš pričekati. Poput emajla svaka dobrota svetlosti
otpada, pozornica je već vlasništvo festivala.
Pa neka bude.

Krvnici su na posao krenuli, i te kako užurbano rade.
Graja je raščerečena, iza udubljenog ogledala pajac se
promoli, ecce homo, grašakzelen grohot. Oko ispada, skakuta,
prema rešetke kanala staklena kugla se kotrlja, nikadkraja kotrljanje
do tačke, odakle mrtvaci vlastita bića na svet tegle.

Prevod: Fehér Illés

Lennert Móger Tímea Imám – Moja molitva


Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –

Imám

fehér anyagba
kemény anyagba
zárni Istent
hazavinni házainkba
a tömjént
félrenézni amikor bántanak
igazság és valóság
vetekszik
hajnallal az éj
a tett Isten szava
válasza imáinkra
,,aki kér, annak adatik”
aki nem kér, azt
feláldozzák
élete árán
meghalni könnyű
születni nehéz
sokszor, sok képben
aztán kész
,,vagyok, aki vagyok”
izmos lélek
testem képességei

jövevény
örökké val(l)ó
körülfüstölt ház
életre keltett bűnbánat
otthonná lett
templom
a testemé, az
a léleké, a
lélek Istené és
így tovább
eljutok a sírig
az itt maradtak tengert
sírnak értem
megfürdenek benne
sós, sebeket gyógyító
a hajnalon győz az éj
és fordítva
a rend körforgás

a körforgás rendje
vagyok
bogár és hegyvonulat
a föld alól is kilégző
nyár
rólam szedik a növényt
állatok legelnek

megújít a permet
amit az ég ad
meggyőzi az Istent
hogy létezem

Moja molitva

u belu materiju
u tvrdu materiju
Gospoda zatvoriti
tamjan
u naše kuće uneti
kad udaraju pogledati u stranu
istina i stvarnost
se takmiče
sa zorom noć
delo je reč Gospoda
odgovor na naše molitve
„ko traži, dobiće”
ko ne traži njega
žrtvuju
po ceni života
lako je umreti
teško je roditi se,
često, u mnoštvo slika,
potom gotovo je
„jesam ko sam”
snažna duša
sposobnosti moga tela

došljak
večan (sve)dok
dimom optočena kuća
oživljena pokora
bogomolja
koja je dom postala
moga tela, pripada
duši, duša
pripada Gospodu
tako dalje
do groba stižem
koji su ostali suzom
za mnom more su stvorili
okupaju me
slano je, rane celi
zoru noć pobeđuje
i obrnuto
red je kružni tok

jesam
red kružnog toka
insekt i sklop planina
leto
što i ispod zemlje diše
biljke sa mene uzimaju
životinje pasu

padavina preporodi
šta nebo daje
uveri Gospoda
da postojim

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://www.szegedilap.hu/cikkek/vers/lennert-moger-timea--imam.html

2019. május 18., szombat

Zoran Bognar Pohvala ludosti – A téboly dicsérete


Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Pohvala ludosti

Šta osećaš
dok gledaš novac koji se kotrlja
kroz halapljive dlanove poput lavine,
znajući
da se lavina kotrlja samo nizbrdo...
Šta osećaš
dok gledaš pregaženog čoveka
koji je kroz sve ove lažne vekove
postao samo kulturni objekt...,
nalik šahu ili Kipu Slobode!
Šta osećaš
dok te vlastiti vrisak budi iz sna
i dok gledaš u ogledalu
na smrt preplašeno lice
orošeno hladnim znojem...
Šta osećaš
dok čitaš članak o naručenom ubistvu,
i da li se ikad pitaš:
Kome je još važno
ko se ovde Alahu klanja,
a ko moli Hristu...

Vukovar, 1989.

A téboly dicsérete

Mit érzel,
míg a kapzsi tenyéren
lavinaként gördülő pénzt nézed,
tudva azt,
a lavina a lejtőn csak lefelé gördül...
Mit érzel,
míg az elütött embert nézed,
aki e hamis századokon keresztül
sakk vagy Szabadság-szoborhoz hasonlóan!
egyszerű kultúrtárggyá vált...
Mit érzel,
míg álmodból saját sikolyod ébreszt
és a tükörben
a hideg verejtékkel harmatos
halálra riadt arcodat nézed...
Mit érzel,
míg a megrendelt gyilkosságról olvasol,
akár egyszer felteszed-e a kérdést:
Kinek fontos még,
hogy itt valaki Allah előtt borul le
vagy Istenhívő...

Vukovár, 1989.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://www.zoranbognar.com/pesme

Kristina Babić Sada, kada te istinski gledam, bojim se da ništa ne vidim – Most, mikor elfogulatlanul nézlek, félek semmit se látok


Kristina Babić Berane 19. maj 1994. –

Sada, kada te istinski gledam, bojim se da ništa ne vidim

Sada,
kada sam konačno
mirno
i bez puno buke
digla ruke od nas
koji uistinu nikada nismo ni postojali

sada,
kada sam
kao nikada prije shvatila
da nisi čudnovat
poseban i
čaroban
već samo mrgud koji me nikada nije volio

sada,
kao nikada prije,
želim da ti saspem u lice
sve istine koje sam ćutala
sve snove koje sam sanjala
sve greške koje nisam napravila
a za koje sam osuđivana,
odbačena,
upirao si prstom u mene
kad god ti se prohtje
vječita meta tvojih zlobnih strijela
nisi ti nikakav čovjek
ma koliko se ja trudila da ne kvarim
idealnu zamisao o tebi
koju godinama brižno čuvam

sada,
dok te istinski gledam
onakvog kakav si
sa svim tvojim slabostima
ljubavi vječita,
postaješ smiješan
postaješ toliko smiješan
da mi više nije čak ni žao
što nisam uspjela da me zavoliš
što sam omanula u jedinom cilju koji sam imala
jedinom pravcu u kom sam se zaputila

sada,
kada te istinski gledam
bojim se da ništa ne vidim
osim očajne olupine
sujetnog polumuškarca
koji se nikada nije usudio
koji se apsolutno nikada nije osmjelio
koji nije uspio da bude čak ni kukavica do kraja

sada,
kada te istinski gledam,
dođe mi da prstima iskopam sebi oči
beskorisne su
kad su slijepe.

Most, mikor elfogulatlanul nézlek, félek semmit se látok

Most,
mikor végre
nyugodtan
különösebb felhajtás nélkül
lemondtam rólunk
a tulajdonképpen sosem létezőkről

most,
mikor
mint eddig soha rádöbbentem
nem vagy csodálatos
különleges
lenyűgöző
csak engem sosem szerető mufurc

most,
mint eddig soha,
szeretném rád zúdítani
minden elhallgatott igazamat
minden megálmodott álmomat
minden elkövetett hibámat
amelyek miatt elitéltél,
elvetettél,
kedved szerint
ujjal mutoggatál rám
gúnyos megjegyzéseid állandó célpontjára
senki vagy
bármennyire is törekedtem rólad
az évek óta féltve őrzött
makulátlan ember képét megtartani

most,
mikor
hibáiddal együtt
elfogulatlanul nézlek
örök szerelmem,
nevetséges vagy
oly nevetséges
többé már nem is bánom
hogy nem sikerült megszerettetni magam
hogy a számomra egyetlen létező célt
egyetlen irányt eltévesztettem

most,
hogy elfogulatlanul nézlek,  félek
a hetyke félférfi
kétségbeesett roncsán kívül
aki sosem mert
aki bármit is tenni sosem merészelt
aki valójában még gyáva sem tudott lenni
semmit se látok

most,
hogy elfogulatlanul nézlek
tán mindkét szemem kikaparnám,
haszontalanok,
hisz vakok.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://www.insp.rs/2017/02/kristina-babic-sada-kada-te-istinski.html

Mihaela Šumić Odrastanje – Felnőtté válás


Mihaela Šumić Banja Luka 31. mart1998. –

Odrastanje

Bila sam živa
Par dana u tjednu,
Zaista, istinski, opipljivo živa,
Rana iz koje neobuzdano pljušti život,
Kipi.
Bila je živa
Svaki dan,
Zaluđeno živa pod mojim prstima
I iznad njih,
Na rubovima mojih zuba je bila toliko živa
Da bih i nakon što napusti njihovu oštrinu
Osjećala okus tog bjesomučnog života
Koji sam pokušavala uhvatiti onim danima kad je to bilo moguće.
Bila sam živa,
Eto tako, povremeno,
U krevetu, u gostionici, u kuhinji, u kadi,
Kad sam poput Eréndire ljuštila bezdušnost sa babine kože,
Ali tad bih bila i baba i Eréndira
I svijet bi bio okrutna pustinja
I život bi se pod tupim udarcima vode
Pretvarao u redove krvoločnih ljubavnika
Koji bi se iživljavali na mom tijelu.
Bila je živa,
Ustreptalo, zaneseno, odbojno živa
Na obali, u plićaku, u jutarnjoj kavi i ponoćnoj zdravici,
Toliko živa da je mogla proći kroz labirint s povezom na očima,
Toliko živa da je mogla dijelove sebe
Ostavljati starim beskućnicima u improvizirane kasice na hladnom pločniku,
Tako mučno i bestidno živa
Bez dodira kolotečine, bez kamena spoticanja, bez mrtvih točaka stvarnosti.
Bila sam živa
Prisjećajući se njenog glasa
I neprestanog ispitivanja smisla života,
Zavjetovanja ikonama i kipovima
Za koje nije znala što znače i koliko ih je života platilo.
Ponekad bih bila tako naivno živa
Kao da je ona još uvijek tu
I sklopila bih ruke prizivajući je.
Ponekad bih bila tako slobodno živa
Da sam na svijet gledala njenim očima
I pred svojim likom u ogledalu razočarano tražila odgovore.
Što joj se desilo?
Što mi se desilo?

Izvor: autor


Felnőtté válás

Éltem,
A hét néhány napján,
Valóban, ténylegesen, tapinthatóan éltem,
Seb voltam, melyből féktelenül áradt, zúdult
Az élet.
Minden nap
Élt,
Ujjaim között és felett
Megigézve élt,
Fogaim élén annyira élt,
Hogy még élüket elhagyva is
Annak a zabolátlan életnek az ízét érezte,
Melyet azokban a napokban, mikor lehetett, megpróbáltam megragadni.
Éltem,
Hát így, időnként,
Az ágyban, a kávéházban, a konyhában, a kádban,
Mikor Eréndiraként* öreganyám bőréről a leleketlenséget hámoztam,
De akkor öreganya is, Eréndira is lennék,
A világ meg kegyetlen pusztaság
És az élet a víz tompa ütései alatt
Vérszomjas szeretővé válna,
Aki ösztöneit testemem élné ki.
Élt,
merengve, lelkesen, berzenkedve élt
A parton, a sekélyben, a reggeli káve és az éjféli köszöntő mellett,
Bekötött szemmel is az útvesztőn keresztülment volna, annyira élt,
Annyira élt, hogy testrészeit
Képes lenne alkalmi hűtőzacskókban öreg hajláktalanoknak osztogatni,
Oly keservesen és szemérmetlenül élt
Keréknyomokat nem érintve, zökkenőmentesen, valós halálkerék nélkül.
Éltem
Visszaidézve hangját
És azt, ahogy az élet értelmét állandóan kutatta,
Ahogy ikonoknak és szobroknak a nélkül tett fogadalmat,
Hogy tudta volna, mit jelentenek, hány életet követeltek.
Elvétve oly hiszékenyen élek
Mintha ő még mindig itt lenne
És összekulcsolt kezekkel szólítom.
Elvétve oly szabadon élek,
Hogy a világot az ő szemével nézem
És a tükörben önmagam előtt csalódottam keresem a válaszokat.
Mi történt vele?
Mi történt velem?

* Gabriel García Márquez:  Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról 

Fordította: Fehér Illés