Keresés ebben a blogban

2018. szeptember 20., csütörtök

Mišo L. Korać Razgovor sa Svevišnjim – Párbeszéd a Mindenhatóval


Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Razgovor sa Svevišnjim

– Ona ima krupne zelene oči, ja braonkasto crne i decenijama smo zajedno... Lijepo se razumijemo ... Kad kad se i ljutimo, nešto kao igra ali prolazna... Prošli smo zajedno i mladost  i ratove i smjeh i poljupce i suze kad su nam djeca odlepršala u vlastiti život, poljupce unučadi, svadbe i starost... Nama je sve to bilo jako važno a nekom najmanje važno...
Ne želim da te zovem  da mi o tome pričaš.
Ja Vam  pričam o onome  sto mi je bitno  ali ne kao Vaše prekidanje. Dozvoli da se prisjećam...Prisjećati. /Ne/ograničeno vrijeme prisjećanja.
Ja želim tvoju ispovjed...Priznanje, greške..!
Ali ja sam skromno bezgrešan..!
Kako to bezgrešan a skromno..?
Moje greške nijesu ni za zemaljski, ni nebeski sud...
O tome ja odlučujem !
Ne, o tome ni ona ni ja nijesmo odlučivali to je tren, treptaj...prodje jedan  cio život i kvrc, tama...kapiraš...
A ovo ?
Ovo je beskonačno...Kao ljubav..!
Šta je ljubav ?
Šalite se a svemogući ste u saznanju!
Pričaj mi!
Budjenje pored žene koja ti je rodila djecu, njen jutarnji osmjeh i njeno dobro jutro, poljubac i zajedno ispijanje kafe sa voćem...
I to je ljubav?
Uglavnom i još toga sličnog i lijepog... Svaki utrošak zajedničkog dana i svaki prošli rodjendan i život...
A grijesi?
Grijesi se svaljuju na Vašu  glavu, moglo je biti sve duže i duže..
A, voleo bi... Je li?
Nikada nije dosta!
A druge ljubavi...
 Mladalačke ..., odlile se kroz stihove, riječi, zaborav ...Ne razmišljam o tome...
A grijesi, grijesi..?
Malo sam govorio riječ volim te...A mogao sam joj vječno -šaputati...
Njoj ?
Pa da  naravno!A zasto  ne?
I..?
Ništa I.!!
Eto me u zasjedničkom snu...?
Ali ja sam Bog..!
Prilika da se još manje bojim susreta!
Čega?
Kratkoće vremena, prolaska!!!
Nema potrebe!
Onda znaš kao sveznajući sve o meni i zasto toliko ispitivanja, pusti me da ćutim, ljubav...
O čemu sad misliš ?
O pjesmi !
Kojoj, reci mi..!
Mogu da ti je  ispričam !
Hajde!
Slušaj:
Htio bih da sidjem
Sa neba
Samo da je
Vidim...
Bog sve zna i čuje,
Vidjeće te
i kazniti...
Ako sve zna
i čuje
Shvatiće koliko
sam je volio
i sve će mi
Oprostiti...
...................
Vidi, vidi... Dopada mi se. Oprostiću ti sve...!
Zašto?
Ja sam Bog!
Onda zašto bi se upoznavali kad si me stvorio i odredio mi ime... Nema potrebe al ipak sam ti zahvalan!
Darujem ti /Ne/ograničeno vrijeme prisjećanja, zaslužio si!
Hvala!!!
/ U daljini se čuje Mocartov Rekvijem/
Ali zašto....
Slijedeći !!!
Budim se zadovoljan i nasmijan....

Izvor: autor


Párbeszéd a Mindenhatóval

– A lány szeme zöld, az enyém barnásfekete és évtizedek óta együtt vagyunk... Megértjük egymást... Ha haragszunk is, mintha játszanánk, átmeneti... Együtt éltük át az ifjúságot, a háborúkat, gyerekeink életbe röppentét, unokáink ölelését, esküvőket, együtt nevettünk, csókoltunk, sírtunk, öregedtünk... Nekünk mindez nagyon fontos, másoknak semmit sem jelent...
– Nem azért hívtalak, hogy erről beszélj.
– Önnek arról beszélek, ami számomra fontos, nem akarom félbeszakítani. Engedd meg, hogy emlékezzek... Emlékezni. A /Nem/ korlátlan emlékezés ideje.
– Vallomásodat akarom... Bűneidről beszélj...!
– De én szerény és ártatlan vagyok...!
– Hogyhogy szerény és ártatlan...?
– Bűtetteim sem a földi, sem a mennyei ítélőszékre nem tartoznak...
– Erről én döntök!
– Nem, erről sam ő, a nő, sem én nem döntöttünk, pillanat volt... elmúlt az élet és reccs, sötét... érted...
– És ez?
– Ez a végtelen... Mint a szerelem...!
– Mi a szerelem?
– Tréfál, hisz mindenható és mindent tud!
– Mesélj!
– A nő mellett ébredni, aki gyerekeidet szülte, reggeli mosolya és jó reggeltje, csókja, az együtt kávézás és gyümölcsfogyasztás...
– És ez a szerelem?
– Általában, és még hasonló csacskaságok... Minden együtt töltött nap, születésnap és az élet...
– És a bűnök?
– A bűnök az Ön fejére szállnak, a lista egyre hosszabb és hosszabb...
– Á, szeretnéd... Mi?
– Sosem elég!
– És egyéb szerelmek...
– Fiatalkoriak..., feledésbe merült versek, szólamok... Nem lényeges...
– Éa a bűnök, a bűnök..?
– Nem mondtam eleget: szeretlek... Pedig állandóan suttoghattam...
– A nőnek?
– Természetesen! Miért ne?
– És...?
– Semmi És.!!
– Közös álomba csöppentem...?
– De én maga az Isten vagyok!
– Alkalom, hogy a találkozástól még kevésbé féljek!
– Mitől?
– Hogy rövid az idő, múlandó!!!
– Erre semmi szükség!
– Akkor, mint mindenttudó, rólam mindent tudsz, mire való ez a vallatás, engedd meg, hogy hallgassak, a szerelem...
– Most mire gondolsz?
– Költeményre!
– Melyikre, mondd el..!
– Elmesélhetem!
– Vágj bele!
– Íme:
Leszállnék
A mennyből
Csak hogy
Láthassam...
Isten mindent tud és hall,
Meglát
és megbüntet...
Ha mindent tud
és hall
Megérti
mennyire szerettem
és mindent
Megbocsát...
....................
– Lám, lám... Tetszik... Mindent megbocsátok...!
– Miért?
– Mert Isten vagyok!
– Ha már teremtettél és nevet adtál, miért az ismerkedés... Felesleges, mégis hálával tartozom!
– Ajándékként a /Nem/ korlátlan emlékezés idejét adom, megérdemelted!
– Köszönöm!!!
/A távolból Mozart Requiem-je hallatszik/
– De miért....
– Következő!!!
– Mosolyogva, elégedetten ébredek...

Fordította: Fehér Illés

2018. augusztus 27., hétfő

Faiz Softić Razgovor s ocem – Apámmal beszélgetve


Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. –

Razgovor s ocem

Više se nećeš radovat kišama
kad upekne zvjezdan i vjetrovi suhi
oblake modre krenu od Pešteri.
Nebo je ostalo prazno ko prestolje.

Potonuli su debeli otkosi
i prve jagnjice – radost tvoja.
Oprosti što ti ne mogah biti na ispraćaju
što te ne spustih na spavanje i
prvi grumen zemlje na tvoj drveni jorgan
ne baci ruka moja.

Na mrtvoj straži čujem neko zbori.
Mio glas zove ispod zemlje.
Kad se brda crna zaodjenu maglom
vidim tvoju sjenu u ogledalu.

Znam:
Sestra je plakala, kravu dok je muzla.
Osman je pušio pokraj svježe humke.
Majka je svunoć čekala nekog
lomeći ruke.

Apámmal beszélgetve

Nem örülsz többé az esőnek
ha forr a mennybolt és a száraz szelek
Pešter* felől kék felhőket sodornak.
Mint a trón üres maradt az ég.

A sűrű rendek és az első barik
melyekben örömöd lelted – elsűllyedtek.
Bocsáss meg, hogy nem kísérhettelek ki,
hogy fejedet nem hajthattam nyugovóra
és fatakaródra az első rögöt
nem az én kezem dobta.

Virrasztáskor hangokat hallok.
A föld alól kedves hang szólít.
Mikor köd borítja a fekete hegyeket,
árnyékod látom a tükörben.

Tudom:
A tehenet fejve nővérem zokogott.
Osman** a friss hant mellett cigarettázott.
Anyám kezeit tördelve egész éjjel
várakozott.

* Pešter (Pester) – fennsík Szerbia-Montenegró határán
**Osman (Oszman) – muzulmán férfi név

Fordította: Fehér Illés
Iz zbirke: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 17. str.

2018. augusztus 26., vasárnap

Katarina Milanović Sloboda – Szabadsság


Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –

Sloboda

Lomi!
Užas koji rastura.
Idem ka svetlu.
Ruka koja sputava.
Ti stojis na litici.
Krila širiš bežeći.
Stani!
Čekaj da izrastu meni.
U visine da se vinem.
Lance da pokidam.
Da razorim svaki čas proklet.
Tvojom svetlošću da obasjam svet.
Stani!
Bacam hiljade lisica.
Sloboda.
Život koji ubija.
Stani!
Prospi se po drugima.
Kaži.
Nek' čuju da si živela.
Szabadság

Törj!
A megsemmisítő iszonyat.
A fény felé haladok.
A visszahúzó kar.
Te állsz a sziklán.
Szárnyaidat menekülve tárod ki.
Állj!
Várd meg, hogy nekem nőjön ki.
Hogy a magasba szállhassak.
Hogy a láncokat szétszaggassam.
Hogy az átkozott perceket elpusztítsam.
Hogy fénybe az űrt veled borítsam.
Állj!
Eldobom a bilincseket.
Szabadság.
Fojt a lét.
Állj!
Szóródj szerteszét.
Szólj.
Hadd hallják – éltél.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2016/10/poezija-i-proza-katarina-milanovic.html

2018. augusztus 23., csütörtök

Darko Daničić Nelagodnost – Szorongás


Darko Daničić Ljig 21. januar 1961. –

Nelagodnost

Život se sastoji od malih nedovršenih usamljenosti.
Gužvaš ga kao neposlato pismo,
diskretno ga premećeš iz džepa u džep –
tamo gde će manje da žulja.
Ima li svrhe dopisati po neki red,
sudbini reći nekoliko prisnih reči
kao ćutljivom prijatelju uz pivo koje se mlači.
Zadobiti naklonost nemirnih snova,
kao što usamljena silueta čamca u sumrak
uliva poverenje mirnoj reci,
pa joj ona dopušta da uskim šavom zaceli
slatkovodni mesec na svom licu.

Uvek kad se probudiš u ovoj ulici, zauzmeš
isti oblik, posegneš za istim pokretima, za istim glasom,
jer treba biti samerljiv sa zadatim izgledom
i sopstvenim dokumentima – da bi te poznale ptice,
i sunce, da izbegneš neprijatne molbe prosjaka i izbeglica,
da bi uvek na isti način prodavcu na uglu rekao
„dobar dan“ i „dobro veče“, da bi, najzad,
pripitomio život zbunjenog neznanca
u sopstvenoj koži.

Ta samoća koje se hvataš, samo je oblik tišine
prikladan ljudskom korišćenju,
čapljasta sojenica na kratkom dahu,
i dok se preneš, već poruka puni etar ponoćnog radija:
Pospana noć će zameniti svetove.

Nećeš znati ko je pevao, zaboravićeš da si išta imao,
ne prepoznajući tonove crnih dirki u kupoli
smalaksalog neba, dok ti neželjeno nasledstvo
neprestano raste u rukama.



Szorongás

Az élet apró, befejezetlen magányokból áll.
Feladatlan levélként gyűröd,
visszafogottan egyik zsebből a másikba rakosgatod –
oda, ahol kevésbé nyom.
Érdemes-e egy-egy sorral megtoldani,
néhány meghitt mondatot intézni a sorshoz,
mint szótlan baráthoz, sörözve.
Elnyerni a nyugtalan álmok jóindulatát,
mint ahogy alkonyatkor a csónak magányos árnya
a nyugodt folyó bizalmát megszerezve
engedélyt kap, hogy arcán az édesvizi holdat
leheletnyi öltésekkel gondozza.

Ébredéskor ebben az utcában mindig ugyanazt az alakot
veszed fel, ugyanazokat a mozdulatokat, hangokat ismétled,
mert az adott külalakkal és okmányokkal
összhangban kell lenni – hogy megismerjenek a madarak
és a nap, hogy a koldusok és a menekültek panaszait elkerüld,
hogy a sarki árusnak „jó napot“ és „jó estét“
mindig ugyanúgy köszönhess, hogy végül
a bőrödben lakó zaklatott idegen
életét megfékezhesd.

A magány, melyhez ragaszkodsz, csak a csend
emberi használatra alkalmas alakja,
röpke éltű kócsaghoz hasonló lény
és mire feleszmélsz, az űrt már az éjféli rádió üzenete tölti be:
Bágyadt éj váltja fel a világot.

Nem tudod majd, ki énekelt, elfeleded, hogy bármid is volt,
a fáradt ég boltozatán nem ismered fel
a fekete billentyűk árnyalatait, tenyeredben meg egyre csak
a nemkívánatos örökség nő.

Köszönöm Sipos Tamásnak és Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.
Zahvaljujem se Tamašu Šipos i Peteru Šebešćen za dobivene korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés

Hajnal Éva A hetedik szoba – Sedma soba


Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. –


A hetedik szoba

bezártad magad a hetedik szobába
árnyalakjaidban halott idők hamvai
hajnalban leltem rád
összekuporodva ültél emlékeid peremén
sz é p e k   sz é p e k   sz á z sz o r   sz é p e k
suttogtad csak úgy magadnak
ablakodban önsajnálat rózsái bűzölögtek
válladon sikoltó sorsok palástja
ékszereidre térdepelt a félelem
koronád elporladó gondolat csupán
az
ajtó
kulcsra
zárva
hetedik ajtó
rád csapódó rémület
judit mégsem jön
Sedma soba

u sedmu sobu si se zatvorio
u tvojoj senci pepeo mrtvog vremena je
u svanuću sam te našla
zgrčeno na rubu tvojih uspomena
l e p e   s u   l e p e   s t o   p u t a   l e p e
sam sebi si šaputao
u tvom liku ruže samožaljenja su mirisale
ramena plašt uzavrele sudbe prekriva
a na nakite strah se taložio
kruna ti je tek isčezla misao
vrata
su
ključem
zatvorena
sedma vrata
su na tebe nataložen užas
judita ipak ne dolazi

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/3093-a-hetedik-szoba.html

Petrőczi Éva Negyedszer – Četvrti put


Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –


Negyedszer

Negyedszer. Fehér vászon
spanyolcsizma,
vaskengyel.
„Mikor jöjjek a gyerekért?” –
kérdezi valaki.
Gumikötényes angyalok
fején a vágta közeli végét
zöld sapka hirdeti.

Negyedszer. Nedves gézsorompó
állja útját a jajgatásnak –
a Csuklószalagrend
új jelöltjét várják
emberek, tárgyak.

És várom én,
hogy megváltson, legalább amíg
étele-itala leszek;
pár hónap,
s lassan ő is
eloldozza tőlem magát
rend és törvény szerint.

Negyedszer.

Vászoncsizmában,
vaskengyelben
vágtatunk
reménnyel-verten.
Četvrti put

Četvrti put. Belo platno,
španska čizma,
gvozdena uzengija.
„Kad da dođem po dete?” –
pita neko.
Na glavama anđela sa
gumenom pregačom skori kraj jurnjave
zelena kapa oglašava.

Četvrti put. Put jauku
vlažna rampa gaze sprečava –
Ljudi, predmeti
novog člana reda
Članka čekaju.

I ja čekam,
da me izbavi, makar dotle
dok sam mu hrana-napitak;
par meseci,
polako i on se
prema redu i zakonu
od mene odveže.

Četvrti put.

U platnenoj čizmi,
gvozdenoj uzengiji
nadom tučeno
jurimo.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: Petrőczi Éva legszebb versei, Ab-Art Győr, 2017. 29. old.

2018. augusztus 22., szerda

Márkus László Alapvetés – Teza


Márkus László Miskolc 1955. február 13. –


Alapvetés

Amikor először érint meg
a halál szele, értetlenkedve állunk.

Miért bennünket? Miért engem?
Később kérgesedik szívünk,
már nem firtatjuk Isten döntéseit.

Megtanuljuk – a lét véget érhet,
csak a kegyelem örök.

2017. 11. 05.

Teza

Kad nekog povetarac morije
prvi put dotakne, nevericom prima.

Zašto nas? Zašto mene?
Kasnije srce se otvrdi,
odluke Gospoda više nisu osporavane.

Nauči se – bivstvovanje je konačan,
samo je milost večna.

05. 11. 2017.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző