Милан Орлић: Из бродског дневника – Hajónaplóból

                                              Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. –                                                                                                                                                                                                                                                                                                               Из бродског дневника

 

Јер док смо још праокеаном пловили, битно је

било, једино,

да пловидбу обасјава Сунце Лепоте и Смисла.

Није то пуко

уживање у пловидби, донекле страсној, често

опасној, понекад

лица смртоносно нацереног – не. Вечита је то

потрага за Истином.

У којој су смисао и лепота луксуз, не толико

редак, колико

изненађујући. А голи ручак императив дана.

Колико и опстанак

сâм, на палуби, са које неуке морнаре односе

таласи или немани,

изазови знани и незнани. А богами и други

морнари. Пре трговци

него поморци са којима смо, неретко, делили

кору хлеба. И ништа

није било, као морнарски живот, драгоцено

али до у бесцење,

ипак, јефтино. Као што је најскупље плаћано

неискуство, сваковрсно.

И кад смо, коначно, упловили у луку: катарке

неокрњене и једра

непоцепаног, веровали смо да то приобаље

није само лука,

спасоносна, него да ћемо у њој омирисати

бар: азалеју, младу

мирту и вечни спокој. Али тек када смо сваку

стопу тог пешчаног

бескраја, онако радознали, пропешачили,

после много времена

кроз које смо се пробијали као кроз маглу,

на отвореном океану:

од теста гушћу – тек ту и тада – схватамо

да смо насукани,

неизбежно, на безобални пешчани спруд.

Са којег нам повратка – нема.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 54-55.

  

                                                                                                                                                                                                                                                                        Hajónaplóból

 

Mert míg az ősóceánon közlekedtünk, ami egyedül

fontos volt,

az utazást a Szépség és a Tudat Napja ragyogja be.

Ez nem egyszerű

hajózás-élvezet, részben szenvedély, mely gyakran

veszélyes, néha

halálfélelemmel vigyorog – nem. Ez az Igazság

utáni örökös vágy.

Amelyben a tudat és a szépség az ék, nem annyira

ritka, inkább

váratlan. Maga az ebéd meg mindennapi igény.

Ahogy maga a lét is,

a fedélzeten, ahonnan az újonc matrózokat elviszik

a hullámok vagy a szörnyek,

az ismert és ismeretlen kihívások. De még egyéb

tengerészek is. A kereskedők,

a nem-tengerészek, akikkel, gyakran, a kenyérhéjat

osztottuk. Olyan,

mint a tengerészélet, semmi sem volt, értékes,

mégis jelentéktelen,

potom áru. Mint a legdrágábban fizetett, mindenféle,

tapasztalatlanság.

Mikor a kikötőbe értünk, végre: sértetlen

árbóccal, ép

vitorlával, hittük, ez a part nem csak

egyszerű kikötő,

életmentő, hanem itt fogjuk megérezni, mit

jelent: az azálea, a fiatal

mirtusz, az örökös nyugalom. De csak akkor, amikor

e homokos

végtelen minden zugát, érdeklődve, bejártuk,

idővel,

ahogy, mint valami ködön át, a nyílt tengeren,

átverekedtünk:

a tésztától sűrűbben – csak itt és akkor – fogtuk fel,

zátonyra futottunk,

elkerülhetetlenül, parttalan homokzátonyra.

Ahonnan visszatérni – nem lehet.

 

Fordította: Fehér Illés

Miodrag Jakšić Teget, sa belim tačkama – Sötétkék, fehér pontokkal

 

Miodrag Jakšić Beograd 1969. –

Teget, sa belim tačkama
 
Plakaćeš noćas, pa sa tim uverenjem, očekuješ da nepadne mrak.
Nepotrebno je ako plačeš da bude još i noć.
Neuslovno je uz suze, bivati sam.
Kada bi zaspala, sanjala bi ga.
Čim bi se probudila, bio bi ti u mislima.
Zaljubljenost bi te obuzimala, neuzvraćenosti tužna.
Pitanja puna, odgovora praznih.
U ravni ideje, ravan saglasnosti traje.
Očekuju te zadnje namere, ali...
Smrt nije zadnja reč.
Pobedu odnosiš, oblačeći omiljenu haljinu na tufne.
Teget, sa belim tačkama.
Tamnina podloge za zrnca obasjaja.
Susret mraka i sunca.
Tvoja majka i ista haljina.
Pravićeš, dalje, poređenja.
Proleće i sneg oko tebe.
Ponedeljak i vika dece u parkiću.
Teksas jakana i Parafios tašna o ramenu.
Mladalačka energeja u nastajanju i
lepota u ogledalu...
Ponosna na svoje duge noge.
Barice na pločniku večeras se penušaju kao najlepši morski talasi.
Ne misliš ovog trenutka na njega!
Bulevar i omiljeni Blue caffe voljenog grada.
Lakše je prevaliti preko usana tugu, ako svi oko tebe pevaju.
Glasnije teraš od sebe napast.
Trenutke ne beleži, važno je da te čuvaju.
Punim plućima dišeš, i ne primećuješ noć.
I guraš dalje...
Život nije presudna stvar.
 
Izvor: autor
 
 
Sötétkék, fehér pontokkal
 
Éjjel sírni fogsz, majd ebben a szellemben, elvárod, ne legyen sötét.
Ha sírsz, felesleges, hogy éj is legyen.
Könnyekkel együl lenni, nem feltétlenül egyedüllétet jelent.
Ha elaludnál, róla álmodnál.
Amint felébrednél, gondolatban velem lennél.
A szerelem hódítana meg, a szomorú viszonzatlanság.
Sok a kérdés, üres feleletek.
Az eszme síkján, tartós az egyetértés.
Titkos célok várnak, de…
Nem végső szó a halál.
Győztes vagy, ha felveszed a kedvenc pettyes ruhát.
Sötétkék, fehér pontokkal.
Sötét háttér a fényes foltok számára.
A sötét és a nap találkozása.
Anyád és ugyanaz a ruha.
Továbbra is összehasonlítgatsz.
Körülötted tavasz és hó.
Hétfő, a parkokban vidám gyerekzsivaj.
Texas-kabát, a vállon Parfois táska.
Kezdeti fiatalos lendület és
szépség a tükörben…
A lábára büszke.
Ma este a járdán a vízfoltok legszebb tengeri hullámokként pezsegnek.
E pillanatban rá nem gondolsz!
A körút és a kedves város kedvenc Blue kávézója.
A fájdalmat az ajkakról könnyebb eltüntetni, ha dalolnak körülötted.
A tolakodót hangosan elzavarod.
A pillanatot nem jegyzi, fontos, hogy vigyáznak rád.
Teljes tüdővel lélegzel, az éjt nem veszed észre.
És tovább mégy…
Az élet nem sorsdöntő tény.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski (О)да гласницима – Óda a hírnökökhöz

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да гласницима   Морали су бити рођени заједно с Творцем чим су први разгласили вест о Његовом постојању, о делима које чини, правилима које прописује да све има своје место, да ником Његовом вољом не смета.   Касније су све време бивали будни, да слуте, на време виде и огласе постојање свега, чак и када то неко не жели.   Оглашавали су победе и поразе, ратове иза којих су остајали само они, ти често сумњиви сведоци, једва чекани да упозоре, убеде, предомисле, обрадују, победе страх (к)од других, каткад промене слику света, чак и кад се он налазио у бездану у коме сами нису хтели.   Често против своје воље, бивали су гласници црних вести, без икакве властите кривице ширили туђе лажи, завршавали на стубовима срама, вешалима и стратиштима, као награда онима што знају ал’ умеју да ћуте.   Ода гласницима, који знају да нађу меру између онога што чују и виде и онога што сами мисле, који својом мудрошћу учине да лоше вести мање погађају, лепе не дижу одмах на ноге и не одводе лако на странпутицу.   (О)да гласницима, који одгађају смрт и њен крајичак увек везују за нови живот.   (О)да свима нама, у којима буја семе гласника али својим плодовима никог и ништа не ометамо да цвета према својој природи, нити семеном тих плодова неког или нешто трујемо ни према својој ни према њиховој вољи.

Óda a hírnökökhöz   A Teremtővel együtt kellett születniük, hisz létezését, tetteit, rendeleteit, melyek jelzik, mindennek meg van a maga helye, akaratával senki senkit se zavarjon elsőkként kürtölték világgá.   Később állandóan éberek voltak, hogy érezzék, időben észleljék és hirdessék mindazt, ami van, még akkor is, ha valaki ellenzi.   Közzétették a győzelmeket, a vereségeket, a háborúkat, melyek mögött csak ők álltak, ők, a gyakran gyanús tanúk, a várva vártak, hogy figyelmeztessenek, meggyőzzenek, álláspontot változtassanak, a másoktól való félelmet legyőzzék, olykor a világ képét megváltoztassák, még akkor is, ha az az általuk nem kívánt immár a szakadékban volt.   Nem egyszer, akartuk ellenére, a rossz hírek hírnökei voltak, önhibájukon kívül idegen hazugságokat terjesztettek, szégyenoszlopon, bitófán netán vesztőhelyen végeztek, ajándékként azoknak, akik tudnak de hallgatnak.   Óda a hírnökökhöz, azokhoz, akik a látottak és hallottak, valamint saját ismeretük alapján a valóságot felismerik, akik bölcsességükkel a rossz híreket kevésbé rossznak mutatják, a jókat meg úgy, hogy ne repesve fogadják és tévútra ne vigyenek.   Óda a hírnökökhöz, akik késleltetik a halált és egy részét mindig új élethez kötik.   Óda mindannyiunkhoz, akikben a hírnökök magja virul, senkit, semmit sem zavaró termésünk úgy boruljon ismét virágba, hogy az új termések magjával se saját, se más kívánsága szerint, valakit vagy valamit ne mérgezzünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Варка – Fondorlat

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Варка   Нисам довде стигао, варка је моје присуство, ја сам у оној тамној шуми остао, а ово што као моје обличје сагледаваш, само је иверје са големих стабала отпало.   2. 5. 1999. Бeоград, ноћу, док су падале бомбе

Fondorlat   Nem értem ide, jelenlétem fondorlat, abban a sötét erdőben maradtam, ez meg, amit most alakomként látsz, csak hatalmas fáról lehullott szilánk.   1999. 5. 2. Belgrád, éjjel, míg a bombák hullottak   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Kažiprst putuje, Balkanski književni glasnik, Београд, 2018. стр. 62.

Милан Орлић: Застарелост морнара – Elfeledett tengerész

 

Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. – 

                                                                                                                                                                                                                                                                        Застарелост морнара

 

Копно, и живот без смисла. Док је праокеанско

била дно, оно

из којег је живот, бујао и извирао, првобитни:

низ терасу ову

лесну, воде су отицале: река подводних, брзе и

бистре. Облутке

углачене, односећи: велике и пребеле, као да су

остављени ту, из

времена праисконских. И заборављени, заувек.

У лýку широком,

ресторане заобилазим, велелепне: што личе на

проспекте прескупе:

туристичке, гламурозне. Више него на гозбена

светилишта,

приморска. А плодови мора, из кухиња њихових,

пре се на трулеж

и буђ фрижидерску осећају, него на со, таласе и

дубине морске.

Залудан, прагове обијам, огуљене: коноба,

таверни и траторија.

Чудом неким, нејасним, из времена прошлих

претеклим. Сȅдам

до прозора. У обзор се непрозирни, загледам.

У ковитлаце што се,

на пучини подижу, далекој, невреме слутећи.

Живот где је, ако на

палуби брода није? У кабини бродској, на мору,

отвореном. Оном

од којег је дубља и шира: искључиво још, душа

морнарска. А загрљај

њен, ех, чак и од надирања плиме, снажнији.

Али у ували: баштици

рајској, приобалној: еклоги вечности понајвише

сличнијој, у којој

сам се, колико јуче: уљуљкујући се у лежаљци,

мирисом чемпреса и

жубором стишаним, таласа шумних, окрепљивао:

сне снујући: снујући сне

бисерове: сада, ево, бетонске и челичне стубове

гледам: комплекса

хотелског, велелепног, ко зна којег, по реду нереда

урбанистичког

како ниче, у име будућности, у којој за морнара

места нема, више.

Тешка су, као што Цицерон ономад рече, дошла

времена. Уместо

моћи мудрости и знања, ето, животима нашим

надмоћ незнања и

бешчашћа влада. Не само да књиге и поезију пишу

сви а родитеље

деца не поштују, него је и морнар застарео. Ако

није део видео,

дигиталне или рачунарске игре, некакве. Икакве.

Благословено име је

Његово. Слава нека се узвиси, Његова, застарелог,

забораву препуштеног.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 50-51.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                         Elfeledett tengerész

 

Szárazföld, értelem nélküli élet. Míg óceánelőtti volt

a meder, az,

amelyből az élet, az eredendő bugyogott, fakadt:

a tornácon, ezen

keresztül víz folyt: földalatti patakok, gyorsak és

kristálytiszták. Kavicsokat,

csiszoltakat vittek magukkal: nagyokat, hófehéreket,

mintha az ősidőkből

maradtak volna itt. Elfeledve, mindörökre.

Nagy ívben

kikerülöm az éttermeket, a gyönyörűeket: a méregdrága

katalógusokra:

turistakínálatra hasonlítóakat. Nem a lakoma

szentélyeire,

a tengerpartiakra. A tengeri termések meg, konyháikból,

inkább poshadtságot,

hűtői penészt idéznek, mint sót, hullámokat,

tengeri mélységet.

Küszöbről küszöbre hiába járok: kocsmák,

tavernák és egy trattoria¹.

Ez valami csoda, hihetetlen, régmúlt idő

kel életre. Az ablak

mellé ülök. A nemlátható láthatárt szemlélem.

A forgószelet,

a szabadban, a tengeren kavargót, vihart sejtetőt.

Hol az élet, ha

nem a hajó fedélzetén? A hajófülkében, a nyílt

tengeren. Az,

amelytől mélyebb és szélesebb: csakis a lélek,

a tengerészlélek. Ölelése

meg, igen, a dagály-özönnél is erősebb.

De az öbölben: a mennyei

kertben, partmentiben: mely mindörökké tartó eklogára

hasonlít, melyben

egyedül, mint egykor: nyugágyban heverészve,

ciprus-illattal és

halk csobogással, hullám-veréssel éled ujjá:

álmokat álmodva:

gyöngyökét: tessék, most beton- és acél-oszlopokat

nézek: holmi

szállodacsodához, a városrendezési rendetlenségben

a jövő nevében épített,

ki tudja melyikhez tartozóhoz, ahol a tengerésznek

helye többé nincs.

Nehéz idők, ahogy Ciceró egykor fogalmazott,

jöttek. A tudás és

bölcsesség helyett, íme, életünket a tudatlanság

hatalma és

romlás irányítja. Nem csak könyveket, verseket

írnak, a szülőket

a gyerekek nem becsülik, a tengerész meg elfeledett. Ha

holmi

számítógépes játékot nem látott. Bármilyent.

Áldott legyen

a Neve. Dicsőség emelje a magasba, Őt, az elfeledettet,

a feledésbe merültet.

 

¹Kisvendéglő Olaszországban, családias hangulatban hagyományos nemzeti ételeket kínál.

 

Fordította: Fehér Illés

Snježana Rončević Obična pesma tebi za srećan put – Egyszerű vers hozzád legyen szerencsés utad

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Obična pesma
tebi za srećan put
 
Ne napisah do sad,, običnu pesmu;
o bojama jeseni, o listovima kalendara,
o sećanju na oktobar, o mirisu pečenog kestena.
 
A prolazila sam tim putem,
dok smo se mimoilazili, svako za sebe govoreći.
 
Sever – jug. Mi smo vrhovi igle na kompasu.
m – jednostavno kažeš. Gordijev čvor nosimo
pod grlom, sve dok ne propevamo.
 
Ne poželeh do sad, da me donesu vozovi.
A prolaze kao želje putene u damarima,
Tračničeći 669, 669, 669 u kilometrima.
Srsi duž kičme, topline u preponama, lome me.
 
Duše nemaju udubljenja u jastucima.
One se slobodno dotiču kroz vreme u snovima.
Naše je da ih telu prizovemo, kad se prepoznamo.
 
Zaigraj! – kažeš mi. Odledi sever u očima.
Prizovi dane  studenog, vreme je; iglom se poigrati.
 
Ja žena pečalbara usmeravam kompas,
toplinom nemira u željama. I pevam!
Znaju čekati oni što veruju – kažem ti.
I skute, prema jugu, zakrećem.
 
Izvor: Snježana Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 66.
 
 
Egyszerű vers
hozzád legyen szerencsés utad
 
Eddig, egyszerű verset, nem írtam;
az ősz színeiről, a naptár lapjairól,
az októberi emlékekről, a sültgesztenye illatáról.
 
Pedig jártam azon az úton,
magunkhoz szóltunk, amikor elkerültük egymást.
 
Észak – dél. Az iránytű csúcsai vagyunk,
– egyszerű, állítod. Torkunkban a Gordiuszi
csomó, amíg dalolni nem kezdünk.
 
Eddig nem kívántam, hogy a vonat ide hozzon.
Pedig mint ütőerekben a kívánság haladnak,
Zakatolva 669, 669, 669 kilométerekben.
Borzongás gerinc-mente, ágyék-láz, gyötörnek.
 
A lelkek a párnán nyomot nem hagynak.
Az álomvilágban érinthetők szabadon.
Teendőnk, hogy befogadjuk, ha felismerjük egymást.
 
Táncolj! – mondod. Olvaszd fel szemedben az északot.
Idézd a hideg napokat, ideje; tűvel játszani.
 
Én, a csatangoló felesége, az iránytűt irányítom,
kívánságom melegével, nyugtalanságával. És dalolok.
Akik hisznek, tudnak várni – állítom.
És védőszárnyamat dél felé fordítom.
 
Fordította: Fehér Illés

Nenad Grujičić Одсутни простори – Hiányzó terek

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Одсутни простори   Ако бих рекао нешто можда би то личило на моје прве песме или њихове сени што спирају грло од излишних речи.   Ако бих прећутао било шта можда би то подсећало на ране грехе и њихову ољуштену изнутрицу у којој душа све мања скрива огромно злато.   Ако бих запевао без повода можда би неко уместо мене крикнуо убог на стази од сенки.   Ако бих те заволео опет и намах верујући да томе је час шта ли би се распрело у обнови љубави која нас походи у дане кад нико не може да препозна свој лик?

Hiányzó terek   Ha most mondanék valamit talán első verseimre hasonlítana vagy árnyékukra melyek a garatból a felesleges szavakat kimossák.   Ha most bármit is elhallgatnék talán az egykori bűnökre emlékeztetne és lehántott belső szervükre melyben az egyre kisebb lélek rejti a hatalmas kincset.   Ha ok nélkül énekelnék valaki nyomorult talán az árnyékok útján helyettem sikoltana.   Ha ismét beléd szeretnék egy pillanatra elhíve eljött a pillanat mi bontakozna ki a bennünket hódító felújított szerelemben akkor amikor saját magát senki sem képes felismerni?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујичић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Obren Ristić На слици Драгослава Живковића – Dragoslav Živković képén

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. –

На слици Драгослава Живковића   Шта нас то овде у овим пределима греје, Господе?   И после Књаза, на ком то кантару меримо ако нисмо с тобом?   Ћудљиве су зиме у нашој Крајини. Ледом окованих језика, уз два Тимока до Старе планине у себе се увукли, скоро да сенку своју гриземо радозналим погледом дечака – са балкона на слици Драгослава Живковића.   Читајући света житија уметник чека да са првим литијама прегази реку.

Dragoslav Živković1 képén   Mi melegít bennünket ezen a tájon, Uram?   És a Fejedelem2 után, milyen mérlegen mérünk, ha nem veled vagyunk?   Vidékünkön rakoncátlanok a telek. Nyelvükkel befagyottan a két Temes a Stara hegységig magába húzódott, gyerekes, érdeklődő tekintettel, szinte saját árnyékunkat rágjuk – az erkélyen, Dragoslav Živković képén.   A művész szentírást olvasva várja, hogy az első körmenettel a folyón átgázoljon.   1 Dragoslav Živković (Knjaževac, 1955. – ) ismert szerb festő 2utalás Miloš Obrenović szerb fejedelemre   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Verica Preda PreVerica Разговор с равницом – Beszélgetés a síksággal

 

Verica Preda PreVerica Kruščić, 1966. –

Разговор с равницом   У знак сећања на мог деду   Ех, што те гледам равницо... размахала си се, не могу ти ухватити поглед... та, све је исто и досадно, к,о попу исповед. Шешираш се као принцеза, од Тисе до Дунава. Бираш где ћеш на игранку, код Румуна ил Мађара, враголанко моја стара... Једнолично те је гледати, тако равну... Квари тај поглед само вршачки брег. Све је исто, чаробно и тихо, чисто и кад зазелени трава и кад те покрије снег.   Ех, псујем те равницо! Нажуљала си ми руке, кожа ми к,о смежурано, на евенкама грожђе ал, опет срећан ми поглед испод шешира, док држим плод зноја и муке... и гадим те Твоје потоке што се пробуде после кише, по којима гацају ногице босе, што дивље, с ветром баште разносе, што зову се реке, а биле су море а, опет ми душу и буђелар море и играду се са мном ко небо и облаци, сунце, као шаров што јури кокошке и овце....   Ех, што те кунем равницо! чуваћеш ми кости и нећу од тебе отићи из ових врбака. забранила си царице, везала ланцима, к,о лала горопадног приплодног бика, па тераш и ћутиш а, мене враћаш. И како да одем када си ме заслепела погледом, шуштањем зреле пшенице?   А и љут сам на тебе моја равницо! Толико паприка поред канала, слатких јабука, крушака оскоруша, пита од дулека и штрудли од мака остаће непоједено, бразди неизорано винограда необрано...   Ех, што што ме пушташ да одем? Мало сам ноћи у сену преспавао, мало бећараца с, хармоником испевао, кратко се милотом и соком црвених трешања сладио... а, зове обазриво онај што седи до Бога ваби, ко Банаћанка гуску кукурузом  и чека, чека да досадиш.     А, волим те равницо! Ајгире и распеване сокаке и свице у лето и ројеве мува на соку либенице, мушке руке што у милоти бедара се губе, песме звоника од рођења, светковине, до последњег путовања, крстове истока и запада кроз  банатске магле што стрче и кошаву што са мном се свађа и јутро са мотиком што се рађа и Твоје олује и кише радосне, мајске око пуне тезге, кораке заносне  и мирисе лепоте и пијаце, измешане и волим ... све оно што је сакривено у буџацима, тавану и бачвама што се уз чашу и весеље слаже... и прашину што се дечјом вриском диже, бес моје Милице кад ћути, кад се буни, па прашти и све што по штали и гумну њишти и пишти...     И поздрављам те равницо! и остављам у аманет... децу и децу моје деце и децу њихове деце и радост и сан разиграну памет, окове поштовања, ницања, мирисе, одјеке наковања, бескрајно зујање пчела, весеље око кошнице, тишину јутра и мирис хлеба и слатки умор и сокове задовољства и плач, ињем ишарана јутра и оно“биће боље сутра “...   И чувај себе моја равницо! Да те не разапну, затрују, на колац набоду, да одблесак јутра не украду!   И краљевским капима наздрављам потрошеном и рођеном дану: чувај оне што газе моју авлију, што побраше јабуке зелене и ломе руже и багремове чувај, све оно што је везивало Тебе и мене! И молим те, овом косом седом, само нека иде редом.

Beszélgetés a síksággal   Nagyapám emlékére   Ej, síkság, miért is nézlek… nekilendültél, tekinteted elérhetetlen… igen, minden egyforma és unalmas, mint papnak a gyóntatás. Hercegnőként fésülködsz, a Tiszától a Dunáig. Válogatsz, hol fogsz táncolni,  a románoknál vagy a magyaroknál, öreg huncutkám… Téged nézni,  amilyen sík vagy, egyhangú… A tekintetet csak a verseci hegy zavarja. Minden agyazon, varázslatos és csendes, tiszta akkor is, mikor a fű kizöldül, vagy hó takarja   Ej, síkság, korhollak! Miattad kérges a tenyerem, bőröm, mint a töppedt szőlő, aszott, de kalapom alatt vidám a tekintetem, ahogy  a verejték és a keserv termését tartom, és viszolygok az eső után medrükből kilépett patakjaidtól, melyekben meztelen lábak pancsolnak, minél szilajabban, a széllel  kerteket visznek szét     a folyóknak nevezettek, de tengerek voltak, ám ismét lélegeznek  és erszényt dagasztanak és játszadoznak velem mint az ég és a felhők, meg a nap, mint a tyúkokat és a birkákat  terelő kuvasz   Ej, síkság, miért is korhollak! csontjaimat őrzöd majd,      nem hagylak el, a füzeseket sem, te császárnő, megtiltottad, leláncoltál akár a bánáti ember a makrancos tenyészbikát, majd űzöl és hallgatsz és visszatérítesz. Hogyan menjek el? hisz elvakítottál, tekinteteddel, az érett búza susogásával.   De síkságom, haragszom is rád!  A kanális mellett annyi paprika, édes alma, körte, berkenye,  tökös rétes és mákos-kalács marad ki, felszántatlan barázdák  le nem szüretelt szőlőskertek…   Ej, miért, miért engedsz el? Néhány éjjel szénán aludtam, egy-egy betyárnótát harmonika-kísérettel elénekeltem, rövid ideig önfeledt voltam, cseresznye-lét élvezettel fogyasztottam… de az, aki az Isten mellett ül, óvatosan hív, csalogat mint libáját a bánáti asszony kukoricával és vár, várja, hogy megund.     És síkság, szeretlek! A friz lovakat, a daltól hangos sikátorokat, nyáron a szentjánosbogarakat, a görögdinnyén a légyrajokat, a bordák melegébe vesző férfikarokat, a harangzúgást, a születéstől kezdve az ünnepeken át az utolsó utazásig, a bánáti ködben kiemelkedő keleti és nyugati kereszteket, a velem veszekedő kossava szelet, a kapával ébredő reggelt, az általad kavart viharokat, a vidám, májusi esőket, a teli pultok melletti igéző lépteket, illatokat, a kavargó szépségeket, piacokat, és szeretem… mindazt, ami a sarkokban, padlásokon, hordókban rejtett, ami a pohárba és mulatozásba illik… és a gyerekek zsivajgásával együtt kavargó port is… dühös Milicámat, mikor hallgat, mikor lázad, majd megbocsát, és mindent, ami az istállóban, a cséplőasztalon nyerít, sivít…     És köszöntelek, síkság! és rád bízom… a gyerekeket, gyerekeim gyerekeit, az ő gyerekeit, a boldogságot, az álmokat, a vidám észjárást, a tisztelet korlátait, a csírázást, az illatokat, az üllő visszhangját, a végtelen méhzümmögést, a kaptár körüli vigadozást, a reggeli csendet, a kenyérillatot, a megnyugtató fáradtságot, a megelégedettség italát és a sírást, a zúzmarával tarkított reggeleket meg azt, hogy „holnap jobb lesz”…   És vigyázz magadra, síkságom! Hogy ne feszítsenek fel,  ne mérgezzenek meg,  karóba ne húzzanak, a reggeli fénysugarat  ne lopják el!   És fenséges cseppekkel köszöntöm a múlt és a született napot: vigyázz az utcánkban a járókelőkre, a zöld almát gyűjtőkre, a rózsákat és akácokat szedőkre, mindenre vigyázz, ami Téged és engem összekötött! És kérem, ez az ősz haj a sorban menjen.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Miroslav Aleksić Јастреб – A héja

 

Miroslav Aleksić Vrbas, 9. januar 1960. – 

Јастреб   Да л икад пожели јастреб, што лети само кад лови, да се у небо вине без циља, како то чине пустолови? Ил, док му у стомаку мру текуница и слепи крт, по јастребљем реду чека да и по њега дође смрт.

A héja   A csak vadászatkor repülő héja megkívánja-e valaha is, hogy cél nélkül a magasba emelkedjen, ahogy a vakmerők teszik? Vagy, míg gyomrában az ürge meg a vakondok enyészik, héja-féle sorrendben várja, hogy a halál érte is jöjjön.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Nikola Vujčić Strepnja – Szorongás

 

Nikola Vujčić Velika Gradusa 27. juni 1956. –

Strepnja
 
Nije udaljenost uvek u daljini već je, najčešće, u blizini.
Tako je i za ovim stolom.
Ispod noža, u udubljenju kašike, u kriškama hleba,
u njegovim mrvama.
U licima obraslim u bore.
U rečima, i smehu, koji nas trese.
 
Izor: https://strane.ba/nikola-vujcic-tri-pesme/
 
 
Szorongás
 
A távol nem mindig a messzeségben, a közelben van.
Így van ezzel az asztallal is.
A kés alatt, a kanál-mélyedésben, a szelet kenyérben,
morzsáiban.
A ráncokkal tele arcokban.
A bennünket megrázó szavakban, nevetésben.
 
Fordította: Fehér Illés

Nenad Grujičić Велика пометња – Zűrzavar

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Велика пометња   Душа једном напусти тијело                                 и не враћа се у исто. Слободна истражује                                 и лови опет неког створа                                 да му се усади да га оптерети читавог живота.   Моја душа поприлично мирује. Не залази у наше заједничке проблеме онолико колико ја то чиним                                 и поједох се жив                                 што понекад не могу                                 пјесму написати или још горе кад помислим                                и уплашим се                                да никад ништа нећу написати.   О велике ли пометње! Ни трага ни гласа од створитеља а ја нагађам                                и увеличавам                                овако дивно стање                                мога меса.

Zűrzavar   A lélek egyszer elhagyja a testet                                és ugyanabba nem tér vissza. Szabadon kutat                             teremtést keres                                ahová beleköltözhet hogy egész életén át terhelje.   Lelkem nyugodt. Közös gondjainkba hozzám hasonlóan nem avatkozik                                és valóban dühít hogy                                olykor képtelen vagyok                                verset írni vagy még rosszabb megrettenek                                ha arra gondolok                                soha semmit sem fogok írni.   Ó micsoda zűrzavar! A teremtőnek nyoma sincs én meg találgatok                                és eltúlzom                                saját testem effajta                                fenséges állapotát.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујичић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.