Nenad Grujičić Снег – Hó

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Снег   Пада снег. Ко то види?   Нико ништа не види, а и ако види, неће да види.   Ми који, заиста, видимо, ћутимо и не видимо.   Зашто бисмо видели?

Hó   Esik a hó. Ki látja?   Senki semmit sem lát, és ha lát is, látni nem akarja.   Mi, akik tényleg látunk, hallgatunk és nem látunk.   Miért is látnánk?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Miodrag Jakšić Nedodirom spojeni – Érintés nélkül karöltve

Miodrag Jakšić Beograd, 16. april 1969. – 

Nedodirom spojeni
 
Čuvam te
u najlepšem delu tela svoga,
u srcu samom,
u sebi duboko.
Da mi krvotokom latentno, uznemirujući lako,
svaki trenutak života uzneseš, podigneš, a smiriš...
Živiš sa mnom.
U boli, obično, kad, moramo biti,
nedodirom spojeni.
Ograničeni samo na ljubav. Jedinu, upisanu u nas.
 
Izvor : autor
 
 
Érintés nélkül karöltve
 
Legszebb testrészemben,
mélyen önmagamban,
szívemben
őrizlek.
Hogy vérkörömmel rejtve, könnyedén zavarva,
az élet minden percét magasztald, felemeld, nyugtasd…
Velem élsz.
A fájdalomban, általában, amikor léteznünk kell,
érintés nélkül karöltve.
Csak a szerelem éltet. Az egyetlen, ami belénk vésett.
 
Fordította: Fehér Illés

Obren Ristić У горама чудо – Csoda a hegyekben

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. –

У горама чудо
 
                               Слободану Стојадиновићу
 
Чудовит сонет мним али не не зимски бели
У горама високим једино песми тесно није
Док дува кошава и петнаест испод нуле је
Овде снегом прекривена жеља у срце се сели
 
Вазда са планине вриште митски коњаници
И на огњишту предачком ватре распаљују
Ту згрејаће кости посланица древна коју
Од гласова и слова у језику носе у бројаници
 
Мудро у благости зборе сељаци у завичају
Чим се магла спусти са Старе планине
У глуво доба кад пси чувари ланце кидају
 
Душа у зубима низ кланце и клисурине
Е тек са првом зором виде се трагови и двери
У снегу и тору: Какве ли нас походише звери
 
Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.
 
 
Csoda a hegyekben
 
Slobodan Stojadinovićhoz¹
 
Csodás szonettet álmodtam de nem nem téli márvány
A magas csúcsokon egyedül a költemény érzi jól magát
Míg tizenöt fokkal fagypont alatt a kosava zihál
Itt a hóval fedett kívánság otthont a szívben talál
 
A hegyekben mesebeli lovasok sikoltanak
Tüzet az ősök otthonában szítanak
Az ősi hírnök csontozatát itt melegíti akit a hangok
És betűk olvasójában nyelvükben hordanak azok
 
Akik az őshazában bölcsen nyugalomban élnek
A parasztok amint a köd a Stara hegységből² leszáll
Éjnek idején amikor a kutyák láncokon vergődnek
 
A lélek meg a szurdokok szakadékok között vibrál
Akkor az első virradtkor látszanak a hóban a sárban
A nyomok a várak: Bennünket milyen zsarnokok igáznak.
 
¹Slobodan Stojadinović (ejtsd: Szlobodán Sztojadinovity, 1948 – 2011) szer költő, elbeszélő, irodalmi és szépművészeti kritikus.
²Stara (ejtsd: Sztára – Öreg) hegység – 560 kilométer hosszúságban vonul Szerbia keleti részéből keleti irányban Bulgária középső részén keresztül a fekete-tengeri Emine-fokig. 
 
Fordította: Fehér Illés

Neda Gavrić Купидон – Kupidó

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Купидон   Враћам Кипидону стрелу Он се смеје Амор се крсти.   Ово је био рикошет – кажем Дрхтали су ми прсти   То се не важи!   Да, али љубав Једнако гађа И оног ко од ње бежи И оног ко је тражи.

Kupidó   Visszaadom Kupidó nyilát Ő csak nevet Ámor meg keresztet vet.   Ez ricochet volt – mondom Ujjaim reszkettek   Ez nem érvényes!   Igen de a szerelem Mindenkit eltalál Azt is aki menekül tőle Azt is aki keresi.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Неда Гаврић: Јесен жедне душе, Бесједа, Бања Лука, 2025.

Ilija Šaula Kristina – Krisztina

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Kristina   Kristina, znaš kako je kad mornar otplovi na daleka mora, a ne uzme sve šta mu treba? Takav je i život. Nikad nam nije onako kako zamišljamo da bi trebalo da bude. Zbog toga postoje male radosti, mi smo dio njih. A tuga, tuga dođe sama od sebe, kao voda u cipele, kao vuk u Liku. Niko je ne zove. Nek’ si mi dobro, dobra Kristina!   Grgoljamo se mladi, a već iznemogli, pomalo nam životi liče na umjetnost, one slike koje niko ne gleda ili kao krajputaši upadamo u oči. Bježimo od rutine, gušimo se u sivilu, krila nam sporo rastu. Ne poletjeti, ne znači zakasniti već ostati u pristaništu želja i gorjeti od samopouzdanja, da znamo što je utjeha. Ljubav. Stoji visoko iznad nas i gleda nas pravo u oči, zato nam trebaju krila, da letimo iznad zvijezda i obasipamo radošću sve one koje volimo. O draga Kristina, i ova noć koja se uselila u nas ne izlazi, razmješta se, sve mi se čini kao da će se nastaniti. Neka je. Teško će se ona naviknuti na dobro. U nama kulja svjetlo.

Krisztina   Krisztina, tudod-e milyen az, amikor a tengerész a távoli tengereket járja, de mindent, amire szüksége van, nem vitt magával? Ilyen az élet. Sosincs úgy, ahogyan elképzeljük. Ezért vannak a kis örömek, mi része vagyunk. A bú meg, a bú csak úgy, magától jön, mint a cipőbe a víz, a farkas a Mesébe. Senki sem hívta. Érezd jól magad, jóságos Krisztina!   Fiatalon csörgedezünk, de már agyonhajszoltak vagyunk, életünk lassan a művészetre hasonlít, olyan alkotásra, melyre rá se néznek, vagy éppen útmenti feszületként szembe tűnünk. Menekülünk a beidegződésektől, szürkeségben fuldoklunk, szárnyunk lassan nő. Nem felröppeni nem késést jelent, hanem a vágyak kikötőjében maradást, önbizalom-túltengést, hogy tudjuk, mi a vigasz. A szerelem. Magasan felettünk áll, egyenesen szemünkbe néz, ezért kellenek a szárnyak, hogy a csillagok felett repüljünk és életörömmel árasszuk el szeretteinket. Ó, kedves Krisztina, ez a belénk költözött éj nem költözik, helyezkedik, nekem úgy tűnik, mintha letelepedne. Ám legyen. Nehezen szokja meg a jót. Bennünk fény árad.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Šaula: Žena u meni ili Ja u ženi, Grafičar, Užice, 2014.

Ilija Bakić: *** (iskre vrcaju…) - *** (a barlangban…)

 

Ilija Bakić Vršac, 23. 11. 1960. – 

***   iskre vrcaju u pećini kovači ih isteruju iz oštrica i predaju moru vetrova ugalj se vraća u Sunce koža zateže pod znojem oko ne raspoznaje sjaj ali vidi iza njega oblik žiga za živo meso ljudskih krda sateranih u klopke mraza čuvar njuši utrobe pucketa bičem noktima guli rđu sa stubova                                soli ne žuri sve vreme je njegovo

***   a barlangban szikrák csillognak a kovácsok élekből csiholják és a szelekre bízzák a szén visszatér a Napba a bőrt izzadtság feszíti a szem nem ismeri fel a fényt de látja mögötte egy idom a fagy kelepcéjében a csordába terelt emberek élő húsa után sóvárog őr szagolja a belső részeket korbáccsal csattog a sóoszlopokról a rozsgát körmével                                vakarja nem siet övé az idő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Nenad Grujičić Јак сам у шаху као држава – Erős vagyok a sakkban, mint az ország

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. –

Јак сам у шаху као држава
 
Јак сам у шаху као, не, не,
стани: јак сам у шаху као, не, не,
чекај: јак сам у шаху као, не, не,
полако: јак сам у шаху као, не, не,
не жури: јак сам у шаху као, не, не,
куд си навро: јак сам у шаху као, не, не,
ама лакше: јак сам у шаху као, не, не,
чек’ овако: јак сам у шаху као, не, не,
ма човече: јак сам у шаху као, не, не,
прекини, сад: јак сам у шаху као, не, не,
није тако: јак сам у шаху као, не, не,
о Боже: јак сам у шаху као, не, не,
удахни: јак сам у шаху као држава, не, не,
издахни: јак сам у шаху као држава, не, не,
мораш поново: Јак сам у шаху као, не, не,
стани, чекај, полако, не жури,
куд си навро, ама лакше, чек’ овако,
ма човече прекини, сад, није тако,
о Боже, удахни, издахни, мораш поново.
 
                 (Књижевна реч, Београд, 1986)
 
Izvor: autor
 
 
Erős vagyok a sakkban, mint az ország
 
Erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
állj: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
várj: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
lassan: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
ne siess: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
hová indultál: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
no, lassabban: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
várj, így: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
te: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
hagyd abba, most: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
nem így van: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
ó Istenem: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
végy levegőt: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
fújd ki a levegőt: erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
kezd előről: Erős vagyok a sakkban, mint a nem, nem,
állj, várj, lassan, ne siess,
hová indultál, no, lassabban, várj, így,
te, hagyd abba, most, nem így van,
ó Istenem, végy levegőt, fújd ki a levegőt, kezd előről.
 
                 (Megjelent: Književna reč, Beograd,1986)
 
Fordította: Fehér Illés

Dejan Spasojević Aforizmi II. – Aforizmák II.

 

Dejan Spasojević Loznica 19. 01. 1978. – 

Aforizmi II.   Завладао је бескрупулозни турбо макевијализам.   Легенда каже да су некад сви били добри. Ближњи су живјели у слози; кад су двоје причали нису оговарали трећег... Е, моја легендо, гдје ти живиш? Прекомјерна употреба (не)моћи.           Једнима је пандемија, а другима пландемија.   Смјена генерација је реликт претходног система. Опасан је ривалитет  кад  руралитет омета раритет.   Изашла је књига осврта под називом ''Не осврћи се, сине''.   Државо, то сам ја! Данашњи паритет - раритет и руралитет.   Сто му села деда Потемкина...   Што се чудите, па предсједник живи на тргу неиспуњених обећања без броја. Радници су некад имали „мај'', а сад имају замајавање. Да су нас миловали, не би нас асимиловали.   Вјетрови у леђа претворили су се у несносан смрад.   Лако је бити бољи од других, хајде ти буди бољи од себе!

Aforizmák II.   Felülkerekedett a lelkiismeretfurdalás-nélküli turbo machiavelizmus.   A legenda szerint egykor minden ember jó volt. A közelállók egyetértésben éltek; egymás között távollévőt nem becsméreltek… Nos, legendám, hol élsz? Az erő(tlenség) túlzott alkalmazása.   Egyeseknek pandémia, másoknak meg plandémia.   A nemzedékváltás az előző rendszer maradványa. Veszélyes a versengés, ha a ruralitás akadályozza a raritást.   Megjelent a „Fiam, ne nézz vissza” című jegyzetgyűjtemény.   Az állam, én vagyok! A mai paritás – ritkaság és ruralitás.   Azt a neki, Patyomkin nagyapa…   Miért csodálkoztok, az elnök a házszám nélküli nem teljesített ígéretek terén él. A munkások jussa egykor „május” volt, ma kuss. Ha már dédelgetnek, nem kebeleznek be.     A hátszél elviselhetetlen bűzzé változott.     Könnyű másoknál jobb lenni, nosza, légy jobb önmagadnál!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Дејан Спасојевић: Исклесане мисли – афоризми, АСоглас, Зворник, 2025.

Kajoko Jamasaki Почетак – Kezdet

 

Kajoko Jamasaki Kanazava, 14. septembar 1956. – 

Почетак   Тамо се затвара водена површина – коприва, храст, клупа, камен.   То што воду окружује скрива речи, нанизане на топлој земљи.   И позива стидљиво пролазника:   нечујно на воду пада лист.   Ја сам те нашао.

Kezdet   Ott zárul a vízfelszín – csalán, tölgy, pad, kő.   A meleg földön sorakoztatva szavakat rejt az, ami a vizet körülöleli.   És az arra-járót szégyenlősen szólítja:   a vízre a levél nesztelenül hull.   Én megtaláltalak.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Кајоко Јамасаки: こどものいる情景 – Призор са децом, Меридијани, Смедеревска песничка јесен, 2023.

Miodrag Jakšić Razgovor – Beszélgetés

 

Miodrag Jakšić Beograd, 16. april 1969. – 

Razgovor
 
Razgovarali, jesmo.
Reči jedino mogu na ranu da legnu i budu gaza od pamuka, mekša.
Kako niz reči saplesti u bit, otklanjajući nedoumice?
Strpljivom pričimo ili skrivanjem pojedinosti.
U duge priče ne verujemo, te u prilog tome u pauzama diskusije bilo je i suza.
Znaš, da ću i to pomenuti...
Nismo koristili citate jer u takvim trenucima, možda i jesmo pametniji ali nismo naši.
Prošli smo, vremenskoj lagi u inat, brzo.
Teške teme ne možeš, tek tako, pod tepih staviti, iz glave odagnati.
Zameranju ne pripadamo, pamćenju predani.
Lako se ljuteći, prečesto, prelazimo preko ključnih reči i vraćamo se u dijalog, nespokoja.
Apostol Jovan, ljubav je i pokajanje.
Ni meni do crkve nije stalo, a opet ga vabim da nas zakrili svojom mudrošću, u priči našoj da budemo, jedan dah.
Zavapim.
Ljubav da kosmosu bude predata, nevina ostajući.
Razgovor služi svrsi istine. Reči joj pomažu, kao merdevine, kao skela, ka vrhu.
Ne tražim puno, iskrenost samo.
Ne tražiš puno, samo bez presinga.
Molim.
Doći do rešenja, kazivanjem laganim.
Sve bi bilo savršeno i doterano, da su samo dve, barem dve reči, možda baš te, kada si rekla:
Volim te,
bile iskrene.
Meni dovoljne.
 
Izvor : autor
 
 
Beszélgetés
 
Igen, beszélgettünk.
A szavak egyedül sebet takarhatnak, gézkendőként, a pamuttól is puhábban.
Kétségeket elhárítva szóáradaton keresztül hogyan jutni a valóságba?
Türelmesen beszélgetve vagy részleteket elhallgatva.
Egyéb mesékbe nem hiszünk, ezt a vita közben csorgó könnyek bizonyítják.
Tudod, ezt is meg fogom említeni…
Idézeteket nem használtunk, ilyen pillanatokban talán bölcsebbek is vagyunk, de meggondolatlanok.
A fennakadás ellenére gyorsan átjutottunk.
Súlyos tételeket csak úgy, a szőnyeg alá seperni, a fejből kiverni nem lehet.
A méltatlankodás nem kenyerünk, de emlékezni emlékezünk.
Mérgünkben könnyen, túl gyakran siklunk át a döntő szavakon és ismét a nyugtalanság párbeszédét folytatjuk.
János apostol szerint a szeretet bűnbánat is.
Nem vagyok hívő, mégis leborulok, a hit lásson el bölcsességgel bennünket, hogy mesénkben egy lehelet legyünk.
Könyörgök.
Legyen a szerelem az űré, érintetlen maradok.
A beszélgetés az igazság szolgája. A szavak segítik, lajtorjaként, kompként, a magasba.
Nem kérek sokat, csak őszinteséget.
Nem kérsz sokat, csak kényszer nélkül.
Kérem.
Találjuk meg a megoldást, könnyed beszélgetéssel.
Minden tökéletes lenne, ha csak egy, egyetlen egy szót szóltál volna, pontosan akkor:
Szeretlek,
őszintén.
Nekem elég lett volna.
 
Fordította: Fehér Illés

Ilija Šaula Draga Nives – Drága Nives

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Draga Nives   Obrušilo se vrijeme i na tebe i na mene. Na krilima pepeo uspomena. Gledamo požutjelo vrijeme kako promiče kroz magličaste oblake. Pogledom hranim dodire. Prenosim ih u maštu, šaljem u nedogled.   Sjećaš li se, draga moja Nives, da li si zaključala vrata one noći kad sam ti obećao da ću otići iz našeg grada, ili si se nadala da ću te prevariti i vratiti se da gužvamo postelju?   U tvojoj ulici još uvijek mirišu oni jaseni koji su znali polenom da nam zazelene kosu dok bi se ljubili na rastancima. Sjećaš li se, draga Nives, kako sam svirao marimbu na balkonu tvoga stana? Znali smo se draguljati čitavo popodne i veče. Ispraćala si me toplim poljupcima i bezuvjetnim pitanjima: „Kada ćeš se vratiti?” Uvjek sam se vraćao, svakog dana, svake večeri bio sam kod tebe, pravili smo kolače, pekli roštilj, pržili ribu, pili vino... Svakog ljeta zajedno smo probali prve trešnje! Sjećaš li se onih žutih narcisa koje sam ti donio sa sajma cvijeća, s proljeća? Dugo si ih čuvala. Nisam vjerovao koliko voliš žutu boju, moja Nives!   Znala si mi reći da me ne voliš, nisam ti ni to vjerovao, znao sam da me imaš kao tajnu, posebno skrivenu od mene, pred drugima si se branila tom tajnom od mene si je vješto skrivala. Nisam ti nikada to uzeo za zlo, draga moja Nives. Ispraćala si me ponekad samo do vrata a zatim, potajno pratila pogledom sa prozora mamine i tatine sobe, primjetio sam, nikad ti to nisam želio reći, da ne poljuljam tajnu u tebi. Sjećaš li se, draga Nives, kad su nam noći porasle, postale duže? Vrijeme u njima postalo je naše. Poljupce koje si mi tad dijelila i danas čuvam u zavjetrini sjećanja. Nastanili su se u meni. I dok budem živio sjećaću se, draga moja Nives, onog nemira kada je u nama uzavrjela ljubav! One kolone mrava koji su krenuli iz srca ka srcu da nas bodre i hrabre u našem zanosu, u igri, za koju smo odrastali u igri, kojoj smo se radovali u igri, u kojoj si mi i svoju tajnu otkrila! Sve je postalo drugačije, svijet nam je izgledao ljepši jer smo ga gledali istim očima, slušali smo istu muziku i pjevali iste pjesme, misli su nam se jedinile, a snaga čučala među nama i stezala nas u jedno tijelo, u jednu dušu. Sjećaš li se, draga moja Nives, ljubav smo zvali kovačem naše sreće? Ponekad si znala reći: “Ptica!” Tada bih se uplašio. ”Pa ptica može da odleti.” Draga moja Nives, “Mi smo ptice, mi znamo šta je sloboda!” ”Ne plaši se.” Tješila si me.   Jednog jutra mrak je sjedio na stepenicama. Nisam se obazirao na njegovu pakost, prošao sam ga. Znao sam idem ka tebi, draga moja Nives, sreći, poljupcu, zagrljaju. Tog jutra smo odlučili da živimo ozbiljno. Sjećaš li se, draga moja Nives, izlazili smo iz naše bajke prevaspitani, da prihvatamo neke nove navike.   Suton nam je zatvarao oči. Vrata sna, jedina kapija na kojoj je još uvijek pisalo da su jedan i jedan dva, bila nam je širom otvorena. U nama je dobovao naš mir. Stijenke noći dodirivali smo nježno, plahovito, pomalo stidno, i tonuli u dodirima...

Drága Nives   Ránk szakadt az idő, rád is, rám is. Az emlék-hamvak szárnyain. Nézzük, a kifakult idő hogyan halad a ködös felhőkben. Az érintéseket tekintettel táplálom. Képzeletembe viszem, a végtelenbe küldöm.   Emlékszel-e, kedvesem, Nives, bezártad-e a z ajtót azon az éjjelen, amikor megígértem, hogy elmegyek városunkból vagy remélted, átverlek és visszatérek, hogy nyoszolyánkat gyűrjük?   Utcádban még mindig illatosak azok a kőrisek, melyek, míg búcsúzáskor csókolóztunk, hajunkat virágporukkal zöldre festették. Emlékszel-e drága Nives, lakásod erkélyén marimbán hogyan játszottam? Egész délután és este képesek voltunk hízelegni. Forró csókokkal kísértél ki és az elmaradhatatlan kérdéssel: „Mikor jössz vissza?” Mindig visszatértem, minden nap, minden este nálad voltam, süteményeket készítettünk, rostélyost sütöttünk, halat perzseltünk, bort ittunk… Minden nyáron együtt kóstoltuk az első cseresznyét! Emlékszel-e arra sárga nárciszra, melyet a virágvásárról hoztam, tavasszal? Sokáig őrizted. Nem hittem, mennyire szereted a sárga színt, Nivesem!   Képes voltál mondogatni, nem szeretsz, ezt sem hittem el, tudtam, titkod vagyok, különösen előlem titkolt, mások előtt ezzel a titokkal védekeztél, előlem ügyesen rejtetted. Sosem róttam fel neked, kedvesem, Nives. Olykor csak az ajtóig jöttél, majd titokban tekinteteddel kísértél, anyád vagy apád szobájából, az ablakból, észrevettem, sosem árultam el, hogy titkodból nehogy kizökkentselek. Emlékszel-e, drága Nives, éjjeleink hogyan lettek egyre hosszabbak? Az idő a miénk volt. Az akkor általad adott csókokat, az emlékek árnyékában, ma is őrzöm. Belém költöztek. És míg élek, emlékezni fogok, kedvesem, Nives, arra a nyugtalanságra, mikor áradt bennünk a szerelem! Arra a hangya-áradatra, mely szívből szívbe indult, hogy buzdítson, bátorítson bennünket, elragadtatásunkban, a játékban, melyben felnőttünk, a játékban, melyben lelkesedtünk, a játékban, melyben titkodat felfedted! Minden megváltozott, az élet szebbnek tűnt, mert ugyanazokkal a szemekkel néztük, ugyanazt a zenét hallgattuk, énekeket énekeltünk, gondolataink egybe forrtak, hatalom guggolt közöttünk, egy testbe, egy lélekbe szorított bennünket. Emlékszel-e, drága Nives, a szerelmet gyönyörünk kovácsának neveztük? Néha azt mondtad: „Madár!” Olyankor megriadtam. „A madár elszállhat.” Kedvesem, Nives, „Mi madarak vagyunk, mi tudjuk, mi a szabadság!” „Ne félj.” Nyugtattál.   Egy reggel homály ült a lépcsőkön. Kárörvendését nem vettem figyelembe, átléptem. Tudtam, hozzád megyek, kedvesem, Nives, a boldogsághoz, a csókhoz, az öleléshez. Azon a regelen elhatároztuk, komolyan élünk. Emlékszel-e, drága Nives, mesénkből átnevelve léptünk ki, néhány új szokást fogadtunk el.   Szemünket az alkony zárta le. Az álom kapuja, az egyetlen kapu, mely még mindig jegyezte, hogy egy meg egy az kettő, tárva volt. Bennünk nyugalmunk dobolt. Az éj falait gyengéden, félénken, bizonyos fokig szégyenkezve érintettük és merültünk, az érintésekbe …   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Šaula: Žena u meni ili Ja u ženi, Grafičar, Užice, 2014.

Jadranka Milenković Блато – Sár

 

Jadranka Milenković Pula. 19. 11. 1969. –

Блато   желим да знам ко је испекао први хлеб пре колико хиљада година осећам да ме нешто битно с њим везује осећам то од свог првог хлеба и мислим да треба мерити људско време не од првог удаха или прве речи већ од првог јуначког натапања корице безубим устима од хлеба почињу да расту зуби развија се чуло мириса прва реч мора да је била реч за хлеб хлеб говори о чаролији настајања вруће векне од семенке бачене у земљу пре зиме или у пролеће данас ми говоре о земљама без блата како је тужно тамо нема свете тајне ницања зелене биљке јаче од брда земље над собом пријатељ ми говори о снази семенке са сјајем у очима гутамо кнедле чудећи се тој уметности неких других сила колико преображаја под земљом на сунцу у млину у пећи у телу снага семенке расте изнутра са причом о ономе што исто је данас и пре десет хиљада година или више отишла бих да се поклоним првој крушној пећи као да идем у свети град као да откривам значење светог грала грла испуњеног песмом хлебом молитвом и храпавим осећањем страха бојазни пред светом у коме више неће бити блата и нешто безмирисно клизиће пустим непрегледним градом без људи

Sár   ki akarom deríteni ki sütötte az első kenyeret hány ezer éve érzem valami lényeges köt össze vele ezt érzem ahogy az első kenyérbe haraptam és szerintem mérni kell az ember idejét nem az első lélegzetvételtől vagy az első szótól már a kéreg fogatlan szájjal való első hősies áztatásától kezdve a fogak a kenyértől kezdenek nőni fejleszti a szaglásérzéket az első szó biztosan a kenyérnek szólt a kenyér a forró vekni csodálatos eredetéről szól a tél előtt vagy tavasszal földbe vetett maggal kezdve ma nekem a sármentes országokról beszélnek mily szomorú ott hiányzik a zöld növények csírázásának szent titka mely mindennél erősebb barátom a mag erejéről beszél csillogó szemmel gombócokat nyelve csodáljuk e más erők által kifejlesztett művészetet micsoda átváltozások a földben a napon a malomban a kemencében a testben a mag ereje belülről nő azzal a mesével együtt mely ma és tízezer éve vagy még régebben ugyanaz elmennék főt hajtani az első kenyérsütő előtt mintha a szent városba mennék mintha a szent Grál jelentését fedezném fel a Grált mely költeménnyel kenyérrel imádsággal érdes félelemérzéssel a világtól való viszolygással töltött melyben sár és valami illat nélküli többé nem lesz emberek nélküli átláthatatlan puszta városokon át suhan   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://slovopolis.wordpress.com/2021/03/03/jadranka-milenkovic-deset-pesama/

Neda Gavrić Као шкољка – Mint a kagyló

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Као шкољка   Када бих живела на мору Ништа не бих морала. Пуштала бих пени Да ми обликује мисли Песку да ми у песак претвори чежњу. Када бих живела на мору Разговарала бих са рибама И можда бих, као шкољка Заспала на дну Да видим ко ће ме изронити.

Mint a kagyló   Ha a tengerben élnék, Semmit sem kellene tennem. Hagynám, hogy a kagylók Gondolataimat formálják, A homok meg álmomat varázsolja homokká. Ha a tengerben élnék, A halakkal beszélgetnék És talán, mint a kagyló, A mélyben aludnék, Hogy lássam, a felszínre ki hoz.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Неда Гаврић: Јесен жедне душе, Бесједа, Бања Лука, 2025.

Verica Preda PreVerica Корен пулса (самозачеће)– Az érverés gyökere (önmegtermékenyítés)

 

Verica Preda PreVerica Kruščić, 1966. – 

Корен пулса (самозачеће)   да заспим решила сам док ходам да дан гледам у очи и сањам зелене пределе јаве зеницу радости клицу постојања   можда ће се примити као бачено семе или пухор маслачка нићи без најаве укоренити у највишу форму кретања материје пулсирање смарагдно зелене чакре кад поглед прикујем у сварност и родити јутро без мрачног обода     п.с. И нада и вера светле испод црнила умрежене у сиву ћелију опстанка искачу силином воденог пута као врисак новорођеног даха зачете печатом небеса не посустајући пред пламеним језичцима језде и стазе закрчене од нагомиланог, чисте

Az érverés gyökere (önmegtermékenyítés)   hogy elalszom eldöntöttem gyalogolás közben hogy a nappal szemébe nézve álmodjak a valóság zöld térségeiről az öröm szembogaráról a lét forrásáról   talán életre kel eldobott magként vagy pitypang-bóbitaként egyszer csak nőni kezd az anyagmozgás formájában gyökerezik smaragdzöld csakra lüktet ha tekintetemet a valóságra szegezem és reggelt szül sötét perem nélkül     p. s. A remény is a hit is a homály alatt világít ahonnan a megmaradás szürke sejtjébe ágyazva a vízjárás erejével válnak ki az újszülött lehelet sikolyaként a menny bélyegzőjével útnak eresztve nem lankadva a lángnyelvek előtt nyargalnak és az eltorlaszolt utakat közösen tisztítják   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Верица Преда ПреВера: Post  skriptum ОГЛЕДАЛА БИТИ, Libertatea NIU Панчево, 2024. стр. 4.

Miodrag Jakšić Prestao sam pevati – Verset többé nem írok

 

Miodrag Jakšić Beograd, 16. april 1969. – 

Prestao sam pevati
 
Pesma je monolog, sebi dovršen.
Pesma je dom izgnaniku,
utočište nadanju, večnom.
Pesmom u ljubav uranjaš, lagano.
Pa voliš, potajno, pa voliš spontano, učiš da voliš, želiš da voliš. Voliš.
Samo u pesmi, ljubav je večna.
U istoj, njoj, ljubav je plačna.
 
Prestao sam pevati.
Pesma sreću, znači.
Prestao sam pevati.
 
Nesmetano voleti je ideal zaljubljenih.
Težnja, oduvek neostvariva.
Daljina, jednostavna, neizmerna.
Jedan tu uvek čeka, drugog...
Na stanici, prolaznosti.
 
Pišem jednostavno, rečetim odnosom poruka. Dalje, pojednostavljujem sebi osećaje, da mogu razumeti stanje. Iskrenost me vraća, sebi. Pesma je monolog... Rekoh, nerazumevajući, je.
Pesma je kuća. Pomislih, gradeći je, poslednji put.
 
Objašnjenja dobijaš samo u susretu sa svojom iskrenošću. Na putu iznutra javlja se odgovor. Takav, konačan, dok čeka od tebe, šum. Nedolazni.
 
Dečak kad ode, on se i vrati.
Devojčica, nikad.
 
Izvor: autor
 
 
Verset többé nem írok
 
A vers monológ, önmagába zárt.
A vers a száműzött otthona,
a remény menedéke, mindörökre.
A verssel a szerelembe merülsz, lassan.
És szeretsz, titokban, szeretsz önként, tanulsz szeretni, szeretni akarsz. Szeretsz.
A szerelem csak a versben örök.
Ugyanabban, a lány számára, fájdalmas a szerelem.
 
Verset többé nem írok.
A vers örömet jelent.
Verset többé nem írok.
 
Zavartalanul szeretni a szerelmesek eszményképe.
Öröktől fogva elérhetetlen törekvés.
Távolság, egyszerű, mérhetetlen.
Az egyik mindig vár, a másikra…
A mulandóság állomásán.
 
Egyszerűen írok, az üzeneteket figyelembe véve. Továbbá, érzéseimet egyszerűsítem, hogy megérthessem a jelent. Az őszinteség visszavezet önmagamhoz. A vers monológ… Mondtam, érthetetlen.
A vers otthon. Gondoltam, utoljára építve.
 
Magyarázatot csak őszinteségeddel találkozva kapsz. A felelet belsődben jelentkezik. Ilyen, végleges, míg rád vár, a susogás. A meg nem érkező.
 
A fiú elmegy, de vissza is tér.
A lány, soha.
 
Fordította: Fehér Illés

Obren Ristić Из профила – Profilból

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Из профила                                          Бранку Миљковићу   Неки, ваљда с правом, у тишини изрекоше Да из профила гледано Бранку сличим Или им се учини можда онако ко у причи Давној да вазда неко нечији нос имаше   И сем тог поноса шта би друго могло бити Неки  је српски песник некад ласкао своме егу: Ако он већ једном оде, ја ћу се свакако родити! И би тако а знаће се да ли вредело је или бегу   Је принчев одлазак сличан, кад ја тек што Дођох. Ох, како је бедна та ваша шума кса Верска и млада грана брезе...Авај, није то   Она слика што завађене мири речи. На пса Луталицу подсећа воз из Загреба што не сме Без песника. Јер, изван истине нема песме.

Profilból                                      Branko Miljkovićhoz1   Egyesek, talán igazuk van, mondják halkan Profilból nézve Brankóra hasonlítok Vagy csak úgy tűnik nekik, mint a valamikor Volt mesében, valakin mindig valaki orra van   És e büszkeségen kívül mi mása lehetne még, Egy szerb költő egykor saját magának hízelgett: Ha ő elmegy, én biztosan megszületek! És így lett, De kérdés, érdemes volt-e, vagy a menekvés   A herceg távozására hasonlít, én meg éppen Csak megérkeztem. Ó, mily nyomorúságos az a Ti Ksa2 erdőtök és a fiatal nyír ág… Ám ez nem   Az a kép, mely összeveszetteket nyugtat. Kósza Kutyát idéz a zágrábi vonat, indulni nem mer, A költő nélkül. Mert, a vers csak igazságot ismer.   1Branko Miljković (1934. – 1961.) az egyik legismertebb szerb költő. 2Halála a mai napig sem tisztázott. Megölték vagy öngyilkos lett? A Zágráb melletti Ksaveri erdőben egy nyírfa ágra akasztva találtak rá.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.