Ilija Šaula Lavirint – Útvesztő

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Lavirint   Lavirint je zamka za mudrace koji žele pobjeći od sebe samih.   Nisam imao izbora, našao sam se u lavirintu. Već mi se i noć smijala naporu, postiđen, nasuprot zla čekao sam milost onu tihu, Božansku, da se spusti i izvede me. Ukazalo mi se prase, krenuo sam za laganim roktavim glasom i sitnim papkom. Kruna je sinula, mjesec je izblijedio, prase je nestalo, sam sebi trčao sam u susret.

Útvesztő   Az útvesztő az önmaguktól menekülő bölcsek csapdája.   Nem választhattam, útvesztőben találtam magam. Erőfeszítésemért már az éj is kinevetett, megszégyenítetten, a gazsággal szemben a könyörületet vártam, azt a csendeset, az Istenit, hogy hozzám érve vezessen ki. Malac jelent meg előttem, a könnyed röfögő hang és a kicsiny paták után indultam. Korona villant, kifakult a hold, eltűnt a malac, önmagam felé rohantam.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.literaryworkshopkordun.com/latinica/strana/3583/ilija-saula-lavirint

Verica Preda PreVerica Четири боја лаванде – A levendula négy színe

Verica Preda PreVerica Kruščić, 1966. – 

Четири боја лаванде   У зору   Имала сам сукњу од мајчиних снова и руке чисте као хлеб. Веровала сам да бреза не плаче, да облак је мекани плашт, да љубав не боли испод заноктица, да се све што се даје од срца се враћа. Са лавандом у плетеницама, мирисала сам на радост ластиних крила трчала сам кроз лета, јурила јурила за лептирима, без сумње да се срећа може ухватити. Свет је био велика шарена лопта, а ја — већа од сваког страха каменитих слогова и неправилних нота.   У подне   Журила сам кроз године Као да ће ми неко украсти дане. Сваки корак — дужност без поговора, сваки осмех — глас без одговора.   Моја коса мирише на лаванду, али моје срце — на неизговорене речи и врећа пуна плусвамперфеката .   Све сам стизала, а себе сам остављала на ивици сваког понедељка, свачијих роковника, и потреба да зацелим расцепана срца.   У сумраку   Научила сам да ћутим кад највише осећам поноћни ноктурно. Да не гледам уназад дуже него што траје дах једног стиха. Моја сенка је постала слика. А лаванда? Још увек је чувам у напуклом џепу мантила окаченог иза врата. Сви су отишли својим друмовима. Ја сам остала са чајем, фотографијом и једном песмом што мирише на прошла јутра. У вече   Сад кад ме има само у нечијем сећању и кад се неко жацне на помен мог имена, нека кажу: била је тиха, али је мирисала на сурову истину.   Жена која је волела, чекала, опростила. Жена која није викала, али је умела да се чује у погледу и дубини затворених капака.   И кад падне последњи лист, када се умири кошава са Карпата, остаће  лаванда у нечијем  албуму, стих у нечијем срцу и без броја, полуотворена врата.

A levendula négy színe   Hajnalban   Anyám álmaiból volt a szoknyám, karom kenyértiszta. Hittem, a nyír nem sírdogál, a felhő lágy takaró, a szerelem a körömágy alatt nem fáj, minden, amit szívből adnak, szív térít vissza. Varkocsomban levendulával fecskeszárny-örömillatú voltam, a nyárban szaladtam, lepke után rohantam, nem kételkedtem, a boldogság megfogható. A világ hatalmas tarka labda volt, én meg – minden félelemnél, kőszótagnál, szabálytalan hangnál hatalmasabb.   Délben   Úgy siettem az éveken keresztül, mintha valaki el akarná lopni napjaimat.   Minden lépés – kötelességteljesítés, minden mosoly – válasz nélkül hagyott beszéd.   Hajam levendulaillatú, de szívem – a ki nem mondott szavakra, régmúlttal tele zsák.   Mindenhová elértem, csak magamat hagytam minden hétfő, mindenféle határidőnapló, gyógyításra váró megtört szív peremén.   Esthomályban   Megtanultam hallgatni, mikor legjobban érzem az éjféli zenét. Hogy hátra tovább, mint egy verssor lehelete tart, ne nézzek. Árnyam immár kép. És a levendula? Még mindig az ajtó mögött felakasztott kabátom szakadt zsebében őrzöm. Mindenki saját útját járja. Én a tea, egy fénykép és a múlt reggel-illatú dal mellett maradtam.   Este   Most, mikor csak valaki emlékében vagyok, és valaki nevem említésére megrezzen, hadd mondják: csendes volt, de színtiszta igazság-illatú.   Nő, aki szeretett, várt, megbocsátott. Nő, aki nem kiabált, de hallhatták tekintetéből és lezárt szempillájának mélyéből.   És mikor az utolsó levél leesik, mikor a Kárpátokból a kosava1 megnyugszik, megmarad valaki évkönyvében a levendula, az egyetlen sor valaki szívében és házszám nélkül, a félig-nyitott ajtó.   1kosava: délbánáti, Duna-menti hideg északi szél   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Aleksandra Đorđević Савез – Szövetség

 

Aleksandra Đorđević Sremska Mitrovica, 2. avgust 1984. – 

Савез   Кад је Господ човеку дао Реч, проговорили су и Небо и земља. Небо је одржало Реч, земља задржала право.   Кад је Господ човеку дао руку, настале су прве бразде на срцу. Човек је подигао прст и Небо је заћутало.   Кад је Господ човеку дао душу, подигле су се судије и човеку сазидале храм. На улазу: „Овде станују богови”.

Szövetség   Amikor az ember az Úrtól a Szót megkapta, Az Ég és a föld is megszólalt. Szavát az Ég betartotta, a jogot a föld tartotta.   Amikor az ember az Úrtól karját megkapta, a szív első barázdái keletkeztek. Az ember felemelte ujját és az Ég elhallgatott.   Amikor az ember az Úrtól lelkét megkapta, felkeltek a bírák és az embernek szentélyt emeltek. Bejáratfelirat: „Itt laknak az istenek”.   Prevod: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski (О)да светлости – Óda a fényhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да светлости   Ако је нешто себе створило да себе најбоље види, онда је то – светлост.   Сваком другом прикачила је сенку да би га и по њој препознала, кад хоће да се од ње удаљи или нешто од себе да сакрије.   Мраку је оставила пипке самог себе да тражи и налази, велике очи без главе, из себе страх да изгони.   Нема тачке коју не дотиче, тамног места које не пориче, угла у који не залази, ма била то утроба тајни у којој се зачиње највећа – живот.   Најлепша је кад се умножава, у огледалима воде, запљускује прозоре вида, чинећи свет светлијим и светијим.   (О)да светлости која шири топлину, на којој сваки лист душе и свака жилица духа стреме небеској висини, остављајујући на тлу знаног постојања само светле трагове по којима ће моћи да се препознају и сви који крену њима, остајући чисти и своји.   (О)да светлости која вазда ћути, за себе ништа не тражи, чак ни свој одсјај у свему, мада зна колико свима и свему значи.

Óda a fényhez   Ha valami azért teremtette önmagát, hogy saját magát jobban lássa, akkor az – a fény.   Minden máshoz árnyékot csatolt, hogy így is felismerjék, mikor szeretne tőle elválni vagy önmagától valamit elrejteni.   A sötétnek tapogatókat adott, hogy önmagát keresse és találja meg, fej nélkül hatalmas szemeket, hogy a félelmet magából elűzze.   Nincs olyan pont, amit nem érintene, sötét hely, amelyet nem cáfolna meg, szöglet, melyben nem húzódik be, legyen az a titkok mélye melyben a legnagyobb – az élet keletkezik.   Legszebb, amikor szaporodik, a víz tükrében, a látás ablakait csapdossa, így lesz a világ fényesebb, még fényesebb.   Óda a fényhez, a meleget terjesztőhöz, a lélek minden levele, a szellem minden hajszálgyökere oda, a mennyei magasságba törekszik, a földön, az úgynevezett lét talaján meg csak világos nyomokat hagynak melyeken felismerhetők lesznek, és mindenki, aki nyomukat követi tiszta marad, önmagának megmarad.   Óda a fényhez, az állandóan hallgatóhoz, magának semmit sem követel, még saját visszfényét sem, pedig tudja, mindenkinek és mindennek mennyit jelent.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Ноћни сусрети – Éjszakai találkozások

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Ноћни сусрети   Само ноћу да се виђамо, само ноћу, чим сумрак крене, једно другом у сусрет да хрлимо. И да се пре свитања растајемо.   Да се ноћу нежно додирујемо, да се нежно љубимо, ноћу, када магија оживљује. И да нам уздахе никада не дотакне дан.   Само ноћу крај уснуле воде да ходамо, само ноћу да тражимо пламене цветове, а после да кажемо како је то био само сан. И да је он крив што смо све тајне открили.   А када једном ипак буде да заспимо и спрам сунца се пробудимо, тада ћемо спокојно да кажемо: “Није то дан који чекамо, хајде да га преспавамо!”   26. 11 - 6. 12. 1998. Београд

Éjszakai találkozások   Egymást csak éjjel lássuk, csak éjszaka, amint leszáll az est, egymás felé rohanjunk. És virradat előtt váljunk el.   Éjjel egymást gyengéden simogassuk, gyengéden csókolózzunk, éjnek idején, amikor feléled az igézet. És sóhajunkat a nap ne érintse.   Az elszunnyadt víz mellett csak éjjel sétáljunk, tűzvirágokat akkor keressünk, utána meg mondjuk, mindez csak álom volt. És ő a ludas, mert minden titkot feltártunk.   Egyszer viszont, ha mégis elalszunk és a nappal szemben ébredünk, akkor nyugodtan mondjuk majd: „Ez nem az a nap, amit vártunk, aludjuk át!”   Belgrád, 1998. 11. 26. 12. 6.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Kažiprst putuje, Balkanski književni glasnik, Београд, 2018. стр. 50.

Obren Ristić Јутро – Reggel

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Јутро   Јутро. И сунце се распростире лагано на Нежне таласе морске, кости изморене своје Предајем том тренутку у ували из праисторије Развлаче ме по шипражју камењу и шпиљама   Које су некад овде домиле марљиве војаке А сад само око разроко у кршу и жбуњу прену Се иако уснуло давно је. У овом трену То кости ове растурене не осећају, већ знаке   Историје која се на њих  наталожила Спис по спис зрно на зрно прах У камен, стих и књига о времену Дах   Је и крвоток живота - водена сила Све што руком  хтедох, умаче и оку И само је ехо минулог у будућем току.

Reggel   Reggel. A nap is elterül lassan A tenger hullámain, csontjaimat a fárdtakat Az öbölben átadom e történelemelőtti pillanatnak Széthúz a cserjésben a sziklákon a barlangokban   Melyek otthont egykor szorgos katonáknak adtak Most csak a tágra nyílt szem riad a bozótban a karszton pedig minden nyugszik. E pillanatban E széthúzott csontok ezt nem érzik, csak azt   Ami rájuk rakodott, ami történelmi jel Az iratokat a sziklába rakodott szemcséket Port, az időről szóló vers és könyv az élet   Lehelete és vérköre – vízerő minden Amit karommal tettem, elillan És lesz a jövőben a múltról szóló visszhang.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Nenad Grujičić Промена– Változás

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. –

Промена   Устати зором и поћи на реку у измаглици. Колико год да трљаш очи свет је све чаробнији. Још ако нешто из шипражја гукне! Али није тако кад се враћаш. Људи подне траће будзашто. Глава и новчаница – исто. Да ме отац не тргне за руку ко зна где бих завршио. Поново стигнемо на реку. У сумрак она мазно испарава. А отац го рони ли рони. Избије узводно и викне.

Változás   Hajnalban keltem és a ködszitálásban a folyó partjára mentem. Szemed tágra nyithatod, a világ csodaszép. Hát, ha még a bozótból valami megszólal! De visszatérve már nem olyan. A halandók elfecsérlik a delet. Fej vagy írás – ugyanaz. Ha apám nem fog karon, ki tudja, hol lennék. Ismét a folyóhoz érünk. Párolog a szürkületben. Apám meg, meztelen, talán bukik, bukik. Feltör az árral és kiabál.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Ilija Bakić: *** (vatra…) - *** (a tűz…)

 

Ilija Bakić Vršac, 23. 11. 1960. – 

***   vatra razobličava vid lapčući vazduh suši ga glasno lomi samoglasnike boja meso svagdanje pod nebom kože uraslo u pejsaž u šupljine polova odaziva se na njen zov odsečena krila kopne masti slede pravila plime nalaze zametke mraka u sukrvici   u pupku poništenja je jednakost svetla i vode   patrljci reči gamižu greška ostaje nedokazana   samo je imunost magnetnih polja na "deobu tela" stalna

***   a tűz látást torzít levegőt nyaldosva szárít a magánhangzókat hangosan töri szín mindenkori hús a menny bőre alatt a tájba a nemek üregeibe nőve válaszol hívására levágott szárnyak sorvadnak a zsírok az árapály szabályait követik a sötét magzatját véres gennyben találják   a megsemmisítés köldökében a fény és a víz egyenértékű   szócsonkok kúsznak a gaztett bizonyítatlan marad   csak a mágneses mezők immunitása a „testosztás” ellen állandó   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ilija Bakić: Koren ključa, naličje svakodnevnice, Kanjiški krug, 1999.

Neda Gavrić Перје – Tollak

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Перје   Могао си, Сакупљајући перо по перо Које је опадало Са мојих крила Себи направити пар Да летимо заједно.   Али ниси, Ти си упорно Кљуцао кљуном   Све док нисам искрварила.

Tollak   A szárnyaimról Lehullott tollakból, Tollat toll után gyűjtve, Magadnak szárnyakat Készíthettél volna, Hogy együtt repüljünk.   De nem, Te csőröddel Kitartóan szaggatál   Míg el nem véreztem.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ilija Šaula Tvoja duga zimska noć – Hosszú téli éjszakád

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Tvoja duga zimska noć   Ima mnogo načina da ugriju nečiju dugu, zimsku noć… Kažu da su noćna razmišljanja najvatrenija, da mogu sama od sebe da griju, kažu da misao može sve da sprži ako joj se doda kap ljubavi koja leti iznad zvijezda.   Kažu da prostor ubija ako misao sama u njemu boravi. Kažu da je misao najbrža na svijetu i da svakog trena može biti tamo gdje poželimo. Tako kažu. Ja ne znam! Volio bih da mi je misao prijateljica, da me vodi sa sobom. Bio bih dobar, slušao bih je. Kad bismo kod tebe navratili, obradovao bih se. Već sam ti rekao da imaš divne oči i da sva mirišeš na ljepotu. Opet bih ti to rekao. Znam da se misao ne bi ljutila na mene, zamolila bi me da ti ugrijem dugu, zimsku noć!

Hosszú téli éjszakád   Többféleképp lehet valaki hosszú,  téli éjét megmelegíteni… Mondják, a gondolkodás éjjel lángol, önmagukat melegítik, mondják, a gondolat képes mindent felperzselni, ha hozzáadsz egy csepp, a csillagok felett repkedő szerelmet.   Mondják, öl a tér, ha benne a gondolat magányos. Mondják, a világon a gondolat a leggyorsabb, bármelyik pillanatban a kívánt helyen terem. Így mondják. Én nem tudom! Szeretném, ha a gondolat barátnőm lenne és magával vinne. Jó lennék, hallgatnék rá. Ha téged meglátogatnánk, megörülnél. Már mondtam, szemed gyönyörű és a szépség illatát árasztod. Megint azt mondanám. Tudom, a gondolat nem haragudna rám, megkérne, melegítsem meg hosszú téli éjszakád.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.literaryworkshopkordun.com/latinica/strana/3583/ilija-saula-lavirint

Nataša Stanić *** (Med im je…) – (Ajkukról méz…)

 

Nataša Stanić Trebinje, 14. 09. 1971. – 

***   Мед им је на уснама док нам трљају со на ранама

***   Ajkukról méz csepeg míg a rajtunk ejtett sebeket sóval hintik   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Snježana Rončević Pitanje religioznosti – A hitbuzgóság kérdése

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Pitanje religioznosti   Grob je pepeo.   Zemlja je klica.   Tijelo je samo stanje iz kog bježi duša u dokolici.   Biljeg na mrtvom oku u času identifikacije.   Smije li se umno zaumnom, dubina mora talasu što nebo dotiče. Smrt prastarosti, pupčana vrpca prvom plaču.   U šta je vjerovao bog kad mu je mati bila djevica?

A hitbuzgóság kérdése   A sír hamu.   A föld csíra.   A test csak állapot, melyből a lélek unalmában menekül.   Ismérv a halott szemen az azonosítás pillanatában.   Kineveti-e az agyafúrt a korlátoltat, a tengermély az eget érintő hullámot. Halál a vénségre, köldökzsinórt az első sírásra.   Miben hitt isten, hisz anyja érintetlen volt?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Snježana Rončević Pustanja, Besjeda, Banja Luka 2009. str. 36.

Ilija Bakić: *** (prašina…) - *** (por…)

 

Ilija Bakić Vršac, 23. 11. 1960. –

*** prašina se taloži između slova glasovi rđaju ivice krune zrna mraka rone u talase toplote sudaraju se jata uzdrhtalih koža crvotočina napreduje množe hodnici zapliću šupljine u novom rasporedu grade vode očne drugojačiju opsenu a u drobini u grudvicu slepljene krhotine oblik su prvog hleba bez kvasca

*** por rakodik a betűk közé a hangok rozsdásodnak az élek kopnak a sötét darabkái hőhullámba süllyednek reszkető bőrrajok ütköznek halad a féregrágás szaporodnak a folyosók összegabalyodnak az üregek az új rendben másfajta látomások építenek vezetnek nos a törmelékben a rögbe ragadt morzsalék az első élesztő nélküli kenyér formája   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.zetna.org/zek/konyvek/40/bakic.html

Živko Nikolić Епилог – Epilógus

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Епилог   растојање између себе и виђеног бива тако нестварно   нестварно као појава   потајна и свеопшта   престаје

Epilógus   önmagam és a látott közötti távolság oly csalóka   csalóka akár a tünemény   titokzatos és egyetemes   megszűnik   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Необични дани, Свети Сава Књижевно друштво, Београд, 2017. стр. 67.

Risto Vasilevski (О)да празнини – Óda az ürességhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(О)да празнини   Колевка свега, једино место за све, отворен простор за сваки облик пуноће.   У њој се све, објашњиво и необјашњиво, догађа, рађа, обликује, ствара, налази или не налази место, да би се после времена – кртако трајање, век, живот – преселило ко зна где, опет, само унутар ње.   Вечита и несамерљива, иста споља и изнутра, није мера да се њом било шта измери, поуздано утврди, учврсти.   Чак и општи дух, сваки облик материје, галаксије које лебде у њој као још недозрели плодови, само су њени пролазни станари,   који имају свој пут, али никада изван ње.   (О)да празнини, прамајци пуноће, без које не би било ништа постојеће.   (О)да равнотежи свега што траје и трајањем све(т) обнавља.

Óda az ürességhez   Mindennek a bölcsője, egyedüli helye a mindennek, nyitott tér a teljesség minden alakja számára.   Minden, ami van, a magyarázható és magyarázhatatlan, benne történik, születik, alakul, alkot, talál vagy nem talál helyet, hogy egy idő – rövid, század, élet után – ki tudja hová költözzön, de ismét csak benne.   Örökös és mérhetetlen, kívül, belül ugyanolyan, nem mérték, mérni, bizonyosan megszabni, megerősíteni semmit sem lehet vele.   Még az általános jelenés is, az anyag minden formája, a benne lebegő csillagrendszerek éretlen terményekként csak átmeneti lakói,   mindegyiknek meg van a maga útja, de sosem kívüle.   Óda az ürességhez, a teljesség ősanyjához, aki nélkül semmi sem létezne.   Óda az egyensúlyhoz, mindenhez, ami időálló és idővel megújul.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Miodrag Jakšić *** (Preturaš…) – *** (Kutatsz…)

 

Miodrag Jakšić Beograd 16. april 1969. – 

***   Preturaš, ponovo, po sećanju užasnosti, doživljene. Na slikama ti zakrčeni svi putevi, vizura, neprozirnih.   Zašto bi plakala, ako Oslanjanje je, Izlazak iz unutrašnje nužnosti?

***   Ismét kutatsz, emlékeidben, megélt borzalmak kisértenek. A képeken előtted minden úton torlasz, a tér átláthatatlan.   Miért is sírnál, íme a Támasz, Kiút a belső kényszeredettségből?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/photo/?fbid=10163933896125962&set=a.486681795961

Nenad Grujičić Крушна мрва– Kenyérmorzsa

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Крушна мрва   Крај бунара мати меси хлеб из ничег. Лепе руке гњече невидљиво тесто. Тек када нам гладна срца ужагре, крушна се мрва види. Иза планине, с тек покривене куће, висок у зору долази отац и пева. За појасем цев пиштоља испарава. На грудима прекрштене две кошуље беле. На рамену сломљен ражањ с пола печенице. Промукао ћаћа зâри. Матер склања пун чокањ у сенку, и на светлу, крај хладног печења, сече вруће шните. Отац зорли спава. Изнад гаја севне муња и преврне у устима слатке залогаје.

Kenyérmorzsa   Anyám a kút mellett kenyeret a semmiből dagaszt. A szép karok a láthatatlan tésztát gyúrják. Csak ha már éhes szívünk felhevül, látható a kenyérmorzsa. A hegy mögül, az éppen befedett házból, hajnalban jön apám és dalol. Övén revolver, csöve füstölög. Mellén két keresztebe tett fehér ing. Vállán törött nyárs fél sülttel. Apám rekedten szól. Anyám árnyékba teszi a teli kupicát, és a fényben, a hideg sült mellett vágja a forró szeleteket. Apám mélyen alszik. A liget felett villám villan és felforgatja a szájakban az édes falatokat.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Barbara Novaković Ребро – Borda

 

Barbara Novaković Rijeka, 15. jun 1986. – 

Ребро   Ако те очи не гледају мене, шта ће ти. И те руке ако не грле мене, не требају ти, а ни усне, ако не љубе мене. И то срце што ти откуцава дане, мјесеце, године, живот, што откуцава и тебе и све што осјећаш и желиш и све што не смијеш и што љубоморно чуваш и кријеш као тајну под ребром и под јастуком, ако не куца за мене, узалуд куца.   И ако другу погледаш и ако те погледа друга, нек ми очи усахну да не видим.   И ако другу грлиш и ако те грли друга, нек ми се руке осуше, празне.   И ако другу љубиш и ако те љуби друга, нек ми усне занијеме, скамене.   И ако ти је у срцу нека друга и ако у срцу некој другој си ти, моје је стало, у гроб закуцано.   И нисам ни љубоморна ни посесивна. Ја сам само твоје испод очију, руку, усана и срца ребро, што је словом небеским и љубављу силом проговорило.

Borda   Ha szemed nem engem néz, felesleges. És karod, ha nem engem ölel, minek neked, ahogy szád sem, ha nem engem csókol. És az a szív, mely számolja a napokat, hónapokat, éveket, az életet, mely érted dobog, mindenért, amit bordád alatt, párnád alatt érzel, kívánsz, mindenért, amit nem mersz megtenni, amit féltékenyen őrzöl, titokként rejtegetsz, ha nem értem dobog, hiába dobog.   És ha másra nézel az a másik meg rád néz, szemem száradjon ki, hogy ne lássak.   És ha mást ölelsz az a másik meg téged ölel, karom zsugorodjon, vesszen.   És ha mást csókolsz, az a másik meg téged csókol, ajkamon szó ne fakadjon, kővé váljon.   És ha szívedbe valaki más költözött, a másik szívében meg te vagy, az enyém megáll, sírba vet.   Nem vagyok féltékeny, sem birtokló. Csak a tiéd vagyok, borda szemed, karod, ajkad, szíved alatt, mely mennybéli módon, a szerelem erejével szólalt meg.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Obren Ristić На путу за Сврљиг – Útban Svrljig felé

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

На путу за Сврљиг   На дан Светог Илије сваке године велики вашар вртешке разне игре и забава а циркус без дневног реда непрестано упркос упозорењима интелектуалаца шарене шатре низ улицу кловнови пресушили реку жабе крекећу мађионичари уметнички збуњено посматрају сцену помешаних улога како ће пред Газду шта публици рећи у међувремену шта мајмунима и лавовима како ће песници ово одсањати шта ће словослагачи шта критичари писати шта ће учитељица рећи а шта унуци дедовима како ће се девојке чедне у овоме снаћи на путу за Сврљиг у предвечерје једно снег пада пишем ову песму која од мене упорно бежи измиче књизи.

Útban Svrljig1 felé   Szent Illés napján minden évben kirakodóvásár körhinták játékok és szórakozás a napirend nélküli cirkusz meg folyamatos a bölcsek figyelmeztetései ellenére végig az utcán tarka sátrak a bohócok kiszárították a folyót békák brekegnek szemfényvesztők művészek tanácstalanul figyelik a szerepcserék jelenetét hogyan lépni a Gazda elé mit mondani a közönségnek közben mit a majmoknak és az oroszlánoknak a költők erről mit álmodnak mit írnak majd a betűvetők meg az elemzők mit mond a tanítónő és az unoka a nagyszülőnek itt hogyan találja fel magát az érintetlen kislány útban Svrljig felé alkonyatban hóesésben írom ezt a tőlem kitartóan menekülő könyvbe nem illő verset.   1Svrljig (ejtsd: Szvrlyig) középszerbiai község   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.