Nikola Vujčić Nesanica – Virrasztás

 

Nikola Vujčić Velika Gradusa 27. juni 1956. – 

Nesanica
 
Zemlju i nebo spaja crna, masna boja.
U daljini, svetla u prozorima su male rupe koje
održavaju disanje. Zgrade su grozdovi ucvetali,
cvast im polako opada. Jedna visoka, kao resa,
visi o peteljci blede mesečine. Gledam je, kasno noću,
sa svog prozora, stresa sa sebe svetlost
da bi, i ona, utonula u noć.
 
Izvor: https://strane.ba/nikola-vujcic-tri-pesme/
 
 
Virrasztás
 
A földet és az eget sűrű, fekete szín köti össze.
A távolban, az ablakokban a fény légzést-fenntartó
apró lukak. Az épületek virágba-borult fürtök,
 a virágok lassan hullanak. Egy rojt-hosszú
a holdsugár kocsányán lóg. Nézem, késő éjjel,
ablakomból, lerázza magáról a fényt,
hogy maga is az éjbe merüljön.
 
Fordította: Fehér Illés

Snježana Rončević Postanja – Teremtés

 

Snježana Rončević Vrbaška 1959. –

Postanja   Sve povesti postanja rodiše prazninu. Sačinila bih ovu po trajanju posebnom.   (Nisam na ovom svetu da bih bila dobra i poslušna. Postavljam pitanja i tražim odgovore, ne želeći da duša izgori u ćutanju.)   Ne prkosim, ali promenila bih neke brojeve. Prepravila neki spis. Dodala više čvorova, neobičnom tragu na zlatovezu.   Tvorac je tvrdim smislio erotiku, sakriven u parnom kupatilu, od pretakanja uzbudljivih boja jeseni.   Tu bi bila priča o početku. (Nikad pre nismo privoleli dušu, da spozna lepotu spajanja tela.)   Verovali smo, dušino je, stavljati pečate na naše nedorečenosti. (Posebnost su joj naša trajanja i trpljenja.)   U životu pak uvek ima nekog, ko poznaje nekog ko zna da su se ispreplela tela, i da je tako počelo nicati seme postanja.   Tako je bilo, ako veruješ Bože, u moj slučaj, nešto drugačiji.

Teremtés   Minden teremtés-történet űrt szül. Ezt, időtállóságát tekintve, sajátosnak alkotnám.   (Nem azért vagyok ezen a földön, hogy jó és szófogadó legyek. Kérdezek és feleleteket várok, hogy a lélek a csendben ne égjen el.)   Nem lázadok, de egy-egy számot átdolgoznék. Egy-egy iraton változtatnék. Az aranyhímzés furcsa nyomára több csomót tennék.   Állítom, az erotikát a teremtő gőzfürdőben, az elragadó őszi színáradattól rejtve találta ki.   A kezdetek története itt lenne. (Eddig a lelket sosem késztettük a testegyesülés szépségének felismerésére.)   Hittük, rejtettségünkre a pecséttétel a lélek feladata. (Egyedisége szívósságunk és tűrőképességünk.)   Az életben viszont mindig akad valaki, aki ismer valakit, aki tudja, a testek összefonódtak és a teremtés magja így kezdett csírázni.   Isten, ha hiszed, így volt, esetemben valahogy másként.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Snježana Rončević Pustanja Besjeda Banja Luka 2009. str. 75.

Nenad Grujičić Разлагање живог бића – Élőlény-fejtegetés

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Разлагање живог бића   Не би требало ваљда да браним ово што пишем?   Испоставиће се да постављам замку                         и увлачим Вас                         у џунглу стихова.   Рекли сте кроз нос: А                         и ти пишеш поезију? Па да видимо?   Ја сам дрхтао                         и разлагао дугачку пјесму                         на дијелове: У први иду људи у други било шта у трећем је опадало лишће кроз четврти текла вода кроз пети крв                         и тако даље                         до неког бесконачног броја                         којим се обиљежава тај                         последњи комадић            мога знања. Само уз помоћ поезије!

Élőlény-fejtegetés   Talán nem kellene megvédenem ezt amit írok?   Még kitűnik csapdát készítve                         a sorok rengetegébe                         rángatlak Benneteket.   Fanyalogva mondtátok:   Nahát                         te is költő vagy? No lássuk?   Remegtem                         és egy hosszú verset                         részeire bontottam: Az első részben emberek voltak a másodikban bármi a harmadikban lehullott levelek a negyedikben víz folyt az ötödikben vér                         és így tovább                         egy végtelen számig                         amely tudásom                         utolsó részét                    jelöli. Csak a költészet segítségével!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујичић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Милан Орлић: Мали од палубе, морнар, морски вук – Fedélzetsegéd, tengerész, tengeri farkas

 

Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. – 

                                                                           Мали од палубе, морнар, морски вук

  

Пре него што сам, као и сваки бродски мали, по својој

вољи палубу, рибао

на коленима, и доручак у кабину, капетанову односио:

дивио сам се: сунцу,

златастом, док површину мора, намрешкава: позлатом

сјаја свог. Дивио се

таласу, плимном док корито, бродско, као љуску орахову:

из газа најдубљег:

издиже над пеном таласа. Дивим се, једанко сада као и

тада: галебу: силној

птици, господару царства: приобалног, морског, небеског.

Што морнарима

односи и доноси, крхке: гласове наде и спаса, из бродолома

сваковрсних. А као

морнар: искусни већ, том сам рогу изобиља: сјај полирао,

све што умем и могу:

поклањао сам, штедро, без ценкања и рачуна. Не очекујући

и не тражећи: ништа:

дариван сам, увек, лепшим и бољим. Певао сам, не кријем,

певао и у олуји, клетој:

осећајући, много више него знајући, да ће се из измаглице,

нужно: са пучине,

из дубина, праокеанских, са висина недохватних: однекуд,

незнано откуд, богиња

промолити, пребела: богиња пене, захвалности и молитава,

морнарских, што данас

бродоломника, колико сутра: у вука морског, преображава.

 

Извор: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 44-45.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                 Fedélzetsegéd, tengerész, tengeri farkas

 

Még mielőtt, mint minden fedélzetsegéd, a fedélzetet

mostam, készéggel,

térdelve és a reggelit a fülkébe, a kapitányéba vittem:

csodáltam: a napot,

az aranysárgát, ahogy a tenger felszínén vibrál: aranyszínű

sugarával. Csodáltam

a hullámokat, ahogy az árapállyal a hajót, dióhéjként:

a legmélyebb gázlóból:

a tarajos hullám fölé emelik. Csodálom, most is, mint

egykor: a sirályt: a fenséges

madarat, a part, a tenger, a menny: az egész császárság urát.

Mert a tengerészeknek

hozza és viszi: a remény és a megmentés hangját, a különféle

hajótörésekről. Mint

tengerész: immár edzett, ezt a bőségkaskát: csiszoltam, úgy

ahogy tudtam, bírtam:

adakoztam, bőségesen, alkudozás, számla nélkül. Cserébe nem

vártam: semmit sem:

mindig szebbet, jobbat kaptam, ajándékba. Daloltam, nem titkolom,

daloltam a viharról is, az átkozottról:

éreztem, sokkal inkább, mint tudtam, valahonnan a ködből,

törvényszerűen: a szárazföldről,

a mélyből, az ősóceániból, az elérhetetlen magasságból:

az ismeretlenből, előbukkan

az istennő, a hófehér: a habok, a hálaadás, a fohász, a tengerészek

istennője, aki ma

hajótörötté, holnap viszont: tengeri farkassá változik.

 

Fordította: Fehér Illés

Vlasta Mladenović Jasna – Jasna

 

Vlasta Mladenović Šarkamen kraj Negotina 17. mart 1956. – 

Jasna             Sve žene imaju tvoju glavu           i nose tvoje haljine                                   Nikita Stanesku   O zašto si krenula za mnom, koji ne zna kuda ide, tragom patnje i mučeništva, ljubeći moju pesmu i trpeći grešku, sudbinu pesničku tešku? Velika je tajna, svetlost kojoj stremim, dok me ti pratš, senko moja verna, ljubavi beskrajna.

Jasna1             Minden nőn a te fejed           és ruháidat hordják                                     Nichita Stӓnescu   Ó, miért indultál utánam, az után, aki nem tudja, hová megy, a keserv, a kereszt nyomán, verseimet szeretve, hibáimat, a nehéz költői sorsot eltűrve? Talány a fény, amely felé törekszem, amíg követsz, hű árnyékom, végtelen szerelmem.   1Jasna (ejtsd: Jāsznā) – szerb női név   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vlasta Mladenović: Jasnina poljana, Presing, Mladenovac, 2024. str. 10.

Obren Ristić Конституисање нове општинске власти – Kinevezték az új városvezetést

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Конституисање нове општинске власти   Далеко на истоку, у Сербији, можда Као на каквом отоку сивом Читам поново Јесењина, Пушкина И религиозног Фјодора Достојевског.   Ах, руски мученици! Ах, руски писци – највећи на свету!   У градској болници виче мој деда И ислужену осамдесетогодишњу удину Пружа Да му намакну цевчицу и кесу.   Мокро је, Фантастично је свуда!   У свечаној општинској сали На крају овога лета уз све почасти Народ поставља нову градску власт.   Ах, српски народ! Ах, српски народ!

Kinevezték az új városvezetést   Messze keleten, Szerbiában, talán Mint valami szürke szigeten Újra Jeszenyint, Puskint és A vallásos Dosztojevszkijt olvasom.   Ó, orosz mártírok! Ó, orosz írók – világnagyságok!   Nagyapám a városi kórházban ordít, Kiszolgált, nyolcvanéves kukiját Nyújtja, Vegyék le rála a csövet és a zacskót.   Nedves, Mindenütt fenséges!   A városháza ünnepi termében E nyár végén, ünnepélyes keretek között A nép kinevezte az új városvezetést.   Ó, szerb nép! Ó, szerb nép!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Miroslav Aleksić Kafkino matursko odelo – Kafka érettségi ruhája

 

Miroslav Aleksić Vrbas, 9. januar 1960. – 

Kafkino matursko odelo                     Mirjani Bulatović   Proba kod krojača je nelagoda naročito ako je tu majka koja odnekud zna kako treba da izgledaju odela. I kakva je uopšte uloga paravana, kakva je zaštita i od čega ako si iznutra izložen eksponat, lutka od drveta. Nema u vama moći da se sažmete u sopstveno biće, zglavkar ili ljuskar, svejedno. Bez ikakvog zazora dolazi čovek sa metrom u ruci, odmerava vas odozgo prema dole i kaže: Podignite bradu gospodine Kafka! I još svojim prstom koji je savijen u zglobu, kao kuka, grubo podiže vašu bradu sa grudi, vašu poslednju odbranu. I zašto majka klima glavom, odobravajući? Makaze zveckaju, štof ćuti, filc je gust, do gušenja. Napolju su Vltava i vergl.

Kafka érettségi ruhája                     Mirjana Bulatovićhoz1   A szabónál kellemetlen a próba, főleg, ha az anya is jelen van, aki valahonnan tudja, milyen a jó ruha. És egyáltalán, miért van ott az ellenző, ha véd is, mitől, hisz ott benn, kiállítási tárgy vagy, egyszerű fababa. Nincs önben annyi tetterő, hogy önmagába összpontosuljon, mint valami ízeltlábú vagy rákfajta. Minden további nélkül kezében méterrel a mester jön, tetőtől talpig méricskéli önt és szól: Kafka úr, emelje fel az állát! És kampóként behajlított ujjával állát melléről, utolsó védőszárnyát, durván felemeli. És az anya miért helyesli, miért bólogat? Az olló csattog, az anyag meg hallgat, sűrű a nemez, fojtogat. Kinn a Moldva és a verkli.   1Mirjana Bulatović (Lovćenac, 1958. június 18. – ) szerb költőnő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://klubprejakarec.com/miroslav-aleksic-izbor-iz-zbirke-pesama-travarev-naslednik/

Živko Nikolić На сав глас – Fennhangon

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

На сав глас
 
ако ми је срце испунио твој осмех
ако су у њега и твоје усне стале
а нашло се места за очи и дланове
зашто из ноћи у ноћ има један трен
када се изненада будим и дозивам те на сав глас.
 
19. 12. 1996. Београд
 
Izvor: Живко Николић: Певање, прах и нада/ Le chant, la poussiere et lʼespoir, Књижевно друштво Свети Сава, Српски песници париског круга/ Poètes serbes du cercle parisien Београд/Paris, 2014. стр. 32.
 
Fennhangon 
 
ha mosolyod szívemet kitöltötte
ha mellette ajkad is belefért meg ott
a szem és a tenyér is megtalálta helyét
éjszakáról éjszakára egy pillanatban
hirtelen miért ébredek fennhangon miért hívlak.
 
1996. 12. 19. Belgrád
 
Fordította: Fehér Illés

Željka Avrić Човек и храст – Az ember és a hárs

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Човек и храст   Кад погледам у храст, тек тад видим: како мало времена још имам за оно што бих хтела, за оно чим жудим.   Вечности пркосити још нико није могао: ни стихом, ни страшћу, ни мржњом. Јер вечност је живот без краја, без задњег, а људи су – људи.   И нико неће рећи – био једном један човек.

Az ember és a hárs   Mikor a hársra nézek, csak akkor látom: céljaim megvalósítására, vágyálmaim elérésére mily kevés időm van.   Az örökléttel dacolni még senki sem bírt: strófákkal se, szenvedéllyel se, gyűlölettel se. Mert az öröklét vég nélküli élet, az emberek meg – emberek.   És senki sem mondja majd – volt egyszer egy ember.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Marija Šimoković crni čovek – fekete ember

 

Marija Šimoković Subotica 21. april 1947. – 

crni čovek
 
za Jovana Nenada Crnog
 
vidjen u zatamnjenim ogledalima
              prostora
dolazi vele ko kamen bačen iz vremena
potomak paunova carigradskih
              il predak snoviti
obscura servilisque conditionis homo
u medjurečje zariven ruvarčev meteor
               barama ranjivost što leči
ko jauk stiže golem iznenada
                na simposion o kraju doba
crni čovek jovan nenad fekete ember
                nenada
da smrsiv konce istoriji s bogorodicom
                 na stegu
sudbine i komentare na gozbi mudrih
                 ponudi
 
aritmijom vekova sapleten
                savetnik kasni
seni mu saske erdeljske sikulske seni
                maglu u korak duvaju
on vučjim urlikom polumesecu još preti
plemenu svom svetac
                 nesvršenih obreda žrec
dva raskolna cara tali
                 krunu sebi kuje
u tlocrt polja hungarskog zabran
                 ucrtava rascijanski
misija mu surduk smera crna glava
                 kolac sluti
kasni vele u subotičkoj kuli duh gluvari
                 umiven bi da krene
al kad reka adska bol porečenog očinstva
                  nikako da spere
 
tako vele a ne znaju
                   istoriju vreme spori
nebeskih šina pesma je skretničar
na skrajnutoj postaji jovana cara vidi
                   djordju grofu na konaku
stariji sa zemljakom mladjim
                   temat obradjuje
svoj mač bi da ukrsti sa knjigom njegovom
carevinu srpsku sa zemljom ilirskom
                    belom gradu nadomak
al kob junačka gost je nezvan ko je pozvan
                    još se spore
potomstvu da nauk preda dične loze pisar
                    il klevetnik hudi
pitanje je breme kome leži vreme ili bolje
                    kud iscure panonije more
 
* *
 
zalivena balsamom od kestenova lascivna
pogodba se materijalizuje jovan nenad
sred trga slobode zavlači mariji tereziji
mač medju noge somot njene odežde boji do
pojasa purpur evo obliva I stidnu kost
oslonjena na svetlost vitraža gde boravi
marija revnosno proverava etikeciju
u gradsku kuću navrlih principala
ne libeći se da zasuzi što je vitez njen
koji iz palavičinijeve sculpture uporno
izlazi tako ludo izgubio glavu
blaćenje istorije na svom vitražu
mikša rot obznanjuje a severac I ne haje
prazne štanicle u pergamentnu tubu svija
iz nje mudrac progovara ne čekajte
da erotsku storiju ivanji unese u reprint
romansirane biografije slobodnog kraljevskog
                         grada subotice
 
Izvor: autor
 
 
fekete ember
 
Jovan Nenad Crniért¹
 
a tér homályos tükreiben
              látták
mondják időből dobott sziklaként jön
mint a konstantinápolyi pávák utóda
              vagy álmodozó ős
obscura servilisque conditionis homo²
a folyóközbe ékelődött ruvarac³ meteorja
              érzékenységet ingovánnyal gyógyít
az akkori időkről szóló szimpóziumra jajként
             váratlanul érkezik az óriás
cserni jován jovan nenad nenad
             a fekete ember
hogy szűzanyával a zászlaján tépje szét
             a történelem szálait
hogy sorsokat és megjegyzéseket a bölcsek
             lakomáján kínáljon
 
a századok ritmuszavarával elgáncsolt
            tanácsadó késik
szász és székely árnyak
          fújják léptébe a ködöt
ő farkasüvöltéssel még a félholdat fenyegeti
a törzsének szent
            a félbehagyott szertartások pogány papja
két hitszegő császárt buktat
            koronát önmagának készít
a tiltott magyar legelő alaprajzába
            rácként rajzol
küldetése katlant készít a fekete fej
            karót sejt
késik mondják a szabadkai várban szellem cirkál
            mosakodva indulna de
a folyó a pokolból eredő a megtagadott apaság keservét
           nem képes lemosni
 
így mondják de nem tudják
          a történelmet az idő visszahúzza
vers a mennyei sínek váltókezelője
a félreeső állomáson jovánt mint császárt látja
           a szálláson györgy gróf
a idősebb fiatal földijével
           tárgyalja a tételt
kardját könyvével mérné össze
a szerb császárságot az illír földdel
           a fehér város közvetlen közelében
de a hősi sors hívatlan vendég ki a hivatalos
           még kérdéses
hogy az utódoknak az írnok tanulságként dicső példát
           vagy rágalmat ad-e át
az adott idő függvénye jobban mondva
           hová folyik a pannón tenger
 
* *
 
buja gesztenye-balzsammal leöntve
az egyezség megvalósult jovan nenad
a szabadság tér közepén kardját mária terézia
lába közé helyezi palástjának lila bársonya
övig takarja íme szeméremcsontját is
lakásában az ólomüveg fényére támaszkodva
mária szigorúan ellenőrzi a városházába
tolakodó elöljárók védjegyeit
nem riad vissza a könnyhullatástól
hisz palavičini⁴ szobrán megtestesített vitéze
fejét oly értelmetlenül veszítette el
a történelem sárba-tiprásától ólomüveg ablakán
ezt róth miksa jelzi az északi szél rá se hederít
az üres zacskókat pergamencsőbe tekeri
onnan a bölcs szól ne várjátok meg hogy
a pajzán mesét iványi⁵ a szabad királyi város
szabadka regénybe szőtt hasonmás kiadás
            életrajzába beépítse
 
¹Cserni Jován – Jovan Nenad Crni (1492. – 1527.) szerb felkelővezér (crni – fekete)
²alacsonyrendű, rab ember
³Ilarion Ruvarac (1832. – 1905.) szerb történész és othodox pap – archimandrit
⁴Szabadkán 1927-ben Jovan Nenad Crni eredendő szobrát Petar Palavičini (1887. – 1958.) szerb szobrász készítette
⁵Iványi István(1845. – 1917.) magyar történész
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski (О)да хлебу – Óda a kenyérhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(О)да хлебу   Сам је себе посејао самог себе отхранио да би сви други могли све друго сејати брати плодовље одржавати живот памћење времена које не признаје границе   Његова клица је никла пре ичије свести о било ком и каквом семену   Стабло су му неговали еони клас дојили снови без којих ниједан дан не свиће   На трпези је господар со и вино његови су гости мирођије и остало придружници без којих се може   Само с њим поглед је пун мисао слободна да сама се собом бави   Ко га нема нема мира наду да ће отхранити потомке чути њихове веселе гласове у кући у којој се нешто ствара и потире глад коју шире њени вечити Сејачи   (О)да хлебу који вапи за гладнима који каткад и мрвом може да испуни очи утоли глад свих који за њим жуде

Óda a kenyérhez   Önmagát vetette önmagát etette hogy mindenki minden mást képes legyen vetni termést szedni az életet a határokat tiszteletben nem tartó idő emlékezőképességét fenntartani   Csírája bárki tudata bármi fajta mag előtt keletkezett   Törzsét eonok táplálták kalászát mely nélkül egyetlen nap sem virrad álmok szoptatták   Felség a terített asztanál vendégei a só és a bor a fűszerek és sok egyéb nélkülözhetetlen kellék   Csak vele teljes a tekintet szabad a gondolat önmagával foglalkozhat   Akinek nincs nyugta sincs nem remélheti hogy utódait vidám hangulatban alkotó szellemben nevelheti ott örökös Gerjesztői által terjesztett éhség uralkodik   Óda a kenyérhez az éhezőkért esendőhöz olykor morzsával is képes az utána vágyók szemét telíteni éhségét csillapítani   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Nenad Grujičić Оловка – A ceruza

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Оловка   Оловка је као жена. Престали смо се договарати о свему што је ручак                         и потреба. Лажемо се и трошимо пред спавање.   По некоји пут клизим с постеље низ папир!

A ceruza   A ceruza, mint a nő. Holmi hétköznapi dolgokról, mint az ebéd                            vagy szükséglet, immár nem beszélgetünk. Alvás előtt hazudozunk és kopunk.   Egyszer-egyszer a fekhelyről a papírra csúszok!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ненад Грујичић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Obren Ristić Прослава дана општине – Városnapi ünneplés

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Прослава дана општине     На железничкој станици у Нишу (или Астапову, враг би га знао!) неке курве упорно се каче и љубе дедино ордење. (гроф Толстој сишао у народ). Кажем им да се носе у материну! Ни за крив к. нису и мој деда сремски омладинац није више комуниста. Док га изводим из болнице неки важни људи мрко ме гледају и све памте. Наш поп у првом реду светачки сам, други ред празан а у трећем локални политичари достојанствени и главне даме с пунђама. Градски хор свечано изводи Мокрањца!

Városnapi ünneplés   A vasútállomáson, Nisben, (vagy Asztapovóban, az ördög sem tudja!) holmi szajhák kitartóan követnek és nagyapám kitüntetéseit csókolják. (gróf Tolsztoj a nép közé ment). Mondom nekik, menjenek a búsba! A k.-ért sem hibásak és nagyapám a szerémségi ifjú kommunista már nem párttag. Ahogy vezetem ki a kórházból, egyes fontos emberek rosszallóan néznek és mindent jegyeznek. Papunk az első sorban, mint a szentek, egyedül, a második sor üres, a harmadikban helyi politikusok, méltóságok és előkelő hölgyek, kontyokkal. A városi kórus Mokranjac dalokat énekel!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Милан Орлић: Судбина морепловца – Tengerész-sors

 

Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. – 

                                                                                                                                                                                                                                                                    Судбина морепловца

 

Постоји одувек: и пре укрцавања, на палубу, далеко пре

него што се јави

у свести. Али тек на пучини, отвореној: где се недељама

осим хоризонта,

недопловивог, удара таласа, дивљих, у бокове брода

и кликтаја галебова,

претећих – не види и не чује ништа. Тек тада: потиљак

почиње да притиска

страх, потмули. Од болести и зараза, олуја и немани,

гусара и непријатеља,

сваковрсних. Страх од страха који, несморив, тиња

у присвести: док

не севне као убод, спасоносни: мизерокордије, у срцу

блаженог. Од самог

погледа, на несагледиви океан: страх који плута као

залутали брод:

трен пре него што га прогутају дубине, неизмерне:

бродолома, коначног.

Страх да се у првобитној супи праокена бродило,

таласима Његовим

ходило: водоходно, ходоводно: залудно. Да ће се

синови грешака,

неизбројних: од којих језа подилази, у луку из које

су испловили, вратити

поражени, без части и достојанства. Ето то је судбина

морепловца. И још један

залазак сунца, још једна пловидба, она неизвесност

голицава која се

са ветром, у једрима и пеном морском, на лицу, шири

грудима. И слава, глас

што се поколењима преноси, за њим, као вртлог

за бродском крмом.

 

Извор: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 44-45.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                              A tengerész-sors

 

Szüntelen jelen van: indulás előtt, a fedélzeten, sokkal előbb

mint ahogy a tudatban

megnyilvánul. De csak a nyílt tengeren: ahol heteken keresztül

a láthatáron,

az elérhetetlenen, a hullámverésen, a hajó oldalára nehezedőn

és a sirály-vijjogáson,

a fenyegetőn kívül – semmit sem lát, nem hall. Csak akkor:

jelentkezik a félelem,

az alattomos. A kórtól és fertőzéstől, a vihartól és a szörnyektől,

a kalózoktól és az ellenségektől,

mindentől. A félelem a félelemtől, a legyőzhetetlentől, tudat alatt

pislákol: majd

mentő tűszúrásként villan: könyörületesség, az üdvözült

szívében. Magától

az átláthatatlan óceánra való a tekintettől: a félelem eltévedt

hajóként lebeg:

pillanattal az előtt, hogy a mély, a mérhetetlen le nem nyelné:

hajótörés, végleges.

Félelem, hogy az ősóceán elsődleges vizén navigál,

az Ő hullámain

járkál: járkál a vízen, vízen jár: hiába már. Hogy az elkövetett

vétkek,

a megszámlálhatatlanok miatt: melyektől a hideg ráz, a kikötőbe,

ahonnan elindultak,

vesztesen, csúfosan, méltóság nélkül térnek vissza. Íme, ez

a tengerész-sors. És még egy

naplemente, még egy hajóút, az a bizonytalanság

izgat, amely

a széllel, a vitorlákban és tengerhabbal az arcon, a mellkasban

terjed. És dicsőség, a hangnak

mely nemzedékről nemzedékre viszi át, azt a valamit, ami

a kormánykerékhez köt.

 

Fordította: Fehér Illés

Biljana Milovanović Živak: Емпатија – Szánalom

 

Biljana Milovanović Živak Požarevac, 7. mart 1972. –  

Емпатија   Колегиница ми вели: Шта хоћеш, видиш како је та и та Тако и тако, још горе страдала, Па њој је замењена цела нога! И сада хода, додуше као робот, па шта! Ћути, није то ништа! – и одлази Козметичару, да јој затегне боре на подбулом лицу.   И заиста, неки су умрли одмах по рођењу А неки се нису ни родили.   Зар на живот као трку, такмичење, Вечиту борбу и отимање Да пристанем? Никаква борба мени не приличи Јер то је за жентураче, Оне што се отимају о мужеве и љубавнике И мрзе друге жене. Немају достојанство.

Szánalom   Munkatársam állítja: Mit akarsz, látod, az és az Még rosszabbul járt, Annak meg az egész lábát kicserélték! Most is jár, igaz, mint a robot, na és! Hallgass, ez semmi! – és A kozmetikushoz fordul, hogy arcáról a ráncokat eltüntesse.   Valóban, egyesek halva születtek, Mások a születést sem érték meg.   Nyugodjak bele, Futam, verseny, Állandó harc, rablás az élet? A küzdelem nem kenyerem, Az a némbereké, Akik férjekért, szeretőkért küzdenek, És nőgyűlölők. Méltatlanok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Биљана Миловановић Живак: Ти, међутим, Књижевна општина Вршац, Вршац, 2022.