Vlasta Mladenović Danas je Tvoj rođendan, Ljubavi usnula – Születésnapod van, elszenderült Kedvesem

 

Vlasta Mladenović Šarkamen kraj Negotina 17. mart 1956. – 

Danas je Tvoj rođendan, Ljubavi usnula   Danas je tvoj rođendan, Ljubavi usnula, šta da slavimo, kako da slavimo, tužni ja i naš sin dolazimo ti na grob. O, strašna je kob! A pre nekoliko dana spremali smo se za slavlje, kako dalje, kako dalje?... Pitao sam te: Šta da ti poklonimo? Rekla si, rekla si, o zašto si to rekla: Ne treba ništa, ništa mi ne treba. Sad imaš sve darove neba, neka te anđeli čuvaju i neka slave sa tobom. Šta ću, šta ću sa sobom?

Születésnapod van, elszenderült Kedvesem   Születésnapod van, elszenderült Kedvesem, mit ünnepeljünk, hogyan ünnepeljünk, szomorú én és fiunk sírodhoz megyünk. Ó, micsoda sors! Még pár nappal ezelőtt ünnepre készültünk, hogyan tovább, hogyan tovább?... Kérdeztelek: Ajándékba mit adhatok? Azt mondtad, azt mondtad, ó, miért mondtad: Semmi sem kell, nekem semmi sem kell. Tiéd most minden égi ajándék, vigyázzanak rád az angyalok, veled ők ünnepeljenek. És én magammal mit tegyek?   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vlasta Mladenović: Jasnina poljana, Presing, Mladenovac, 2024. str. 31.

Obren Ristić Само за празнике – Csak az ünnepekre

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Само за празнике   Треба максимално до крајњих граница уложити труд бити оптимиста умочити своје перо одбацити се друго и писати писати свакако походити свет О како је дивно готово поетски помокрити се са врха кинеског зида он се једини из космоса види и одатле спустити се међу старце прилично збуњене по обичају када је о поезији реч Они углавном разликују кинески од обичних зидова или неких пирамида и великих светских чуда цареве од фараона Али владар је владар кажу и хромо клате успомене са сремског и осталих фронтова а ордење једнако љубе као жене и чувају само за празнике

Csak az ünnepekre   Derűlátásunkért A végsőkig kell küzdeni bemártani a tollat minden mást eldobni és írni írni mindenáron a világot kell meghódítani Ó mily gyönyör szinte költői a kínai fal legtetejéről vizelni az egyetlen ami az űrből látszik és innen lemenni az öregek közé akik ha költészetről van szó általában zavarban vannak Ők megkülönböztetik a kínai falat a közönséges falaktól holmi piramisoktól és egyéb világcsodáktól a császárokat a fáraóktól De állítják az uralkodó az uralkodó és sántán emlegetik a szerémségi és egyéb frontokról az emlékeket a kitüntetéseket asszonyokként csókolják és csak az ünnepekre őrzik   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Biljana Milovanović Živak: Таленат четврти, завођење – Tehetség negyedszer, csábítás

 

Biljana Milovanović Živak Požarevac, 7. mart 1972. –  

Таленат четврти, завођење   Имам талента за завођење Најразличитијих (мушких и женских) Имена и Наслова, сналазим се Како у прошлости, тако и у садашњости (мада нисам сигурна да те границе постоје, јер ако постоје, зашто онда не знамо где и када тачно почиње будућност и да ли ћемо у њој пронаћи љубав?)

Tehetség negyedszer, csábítás   Tehetséges vagyok, elcsábítom A legkülönbözőbb (férfi és női) Neveket, Címeket, a múltban ugyanúgy Feltalálom magamat, mint a jelenben (igaz, nem vagyok biztos abban, hogy határok léteznek, mert ha léteznek, miért nem tudjuk, pontosan mikor és hol kezdődik a jövő és megtaláljuk-e abban a szerelmet?)   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Биљана Миловановић Живак: Лирско копиле и баба-тетке, Центар за културу, Пожаревац, 2019.

Risto Vasilevski (О)да мајци – Óda az anyához

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да мајци   Да ју је Бог имао ко зна како би свет изгледао   Можда би брига коју би с Њим поделила лишила природу зла човека да буде увек најгоре оружје   Свест о нама била би јаснија затамњена места оку ближа уму угоднија   Јер Она је Утроба у којој се све зачиње развија до рођења задојено њеним млеком успоставља равнотежу на којој све почива   Љубав браће и сестара не би одређивала мржња која је њено друго лице и својом сумњом све ремети   Чак би и смрт можда имала друго име   (О)да Мајци пресељеној у вечности и пре него што је помислила да роди Бога Мајци о којој можда ни Бог ништа не зна

Óda az anyához   Ha Istennek lett volna ki tudja a világ milyen lenne   Talán a gondoskodás melyet megosztott volna Vele a természetet a gonosztól szabadította volna meg az embert meg attól hogy ne a legrosszabb fegyver legyen   Önmagunkról a tudat tisztább lenne a homályos helyek a szemhez közelebb az elmének kedvesebbek lennének   Mert Ő a Mélység a születésig minden benne keletkezik fejlődik táplálkozik minden az általa teremtett egyensúlyon nyugszik   A testvéri szeretetet nem másik arca a gyanúval mindent megbontó gyűlölet határozná meg   Talán a halált is másként neveznénk   Óda az anyához aki mielőtt arra gondolt volna hogy Istent szüljön az örökkévalóságba költözött Az Anyához akiről talán maga az Isten sem tud semmit   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Длан. И праг – Tenyér. És küszöb

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Длан. И праг   Ја – почетак свега. Пре буђења, осенчено, притајено средиште недокучивог.   Ја – урез на прагу. Покадшто и сам праг. И длан. И путоказ.   И пукотина.   Ја – то је ваздух. Прозор у непознато. Нема га за додир, рам да му разбијеш, у буџак да га бациш, у бунар, рукама, очима ...   Све смерове познаје. Говори ти када не чујеш, друкчије сагледаваш, спаваш.   Где год да стигнеш за тобом долепрша, из нигдине се досели, сумњом те окупа, на почетак врати.   4. 2. – 10. 4. 2007. Београд

Tenyér. És küszöb   Én – mindennek kezdete. Ébredés előtt, árnyékban, titokban az elérhetetlen központja.   Én – a küszöbön rovátka. Olykor maga a küszöb is. És tenyér. És útmutató.   És hasadás.   Én – ez levegő. Ismeretlenbe nyíló ablak. Érinteni nem lehet, kerete sincs, hogy eltörd, a szemétdombra, a kútba dobd, karoddal, szemeddel...   Minden irányt ismer. Akkor beszél hozzád, mikor nem hallod, másként értékelsz, szundítasz.   Bárhová érsz, utánad lebeg, a sehol-sincsből érkezik, kétkedésben fürdet, a kezdethez terel.   2007. 2. 4. – 4. 10. Belgrád   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Сеоба у невреме, Граматик, Београд 2010. стр. 7-8.

Željka Avrić Крдо – A csorda

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Крдо   збијено у рику у топот и облачје    рогови крпе                распорену тишину       кресивом копита       подрхтава видик         у оку олује                  распрскава се мрак     не остаје ништа      осим магле и стоке

A csorda   bőgésbe dobogásba és felhőbe gyömöszölt   a felhasított csendet szarvak foltozzák   a láthatár a paták villanásától remeg   a homály a vihar szemében válik semmivé   ködön és jószágon kívül semmi sem marad   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Nenad Grujičić Песничка тетка – A költő nagynénje

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

Песничка тетка   Моји пријашини пишу песме           и весели с тетком           шетају кроз свет.           Поводом тога           ово се мора рећи: Ако је тетка већ извела песника у шетњу мора да је           и она образована купусара.   Тетка вôда песника да би овај видео што више света. А свет није мали: то се по комшилуку види. Да није тете не би било ни поете.   Теткин песник од бога је дат. А тек тетка?! Она је стубишна вредност модерне лирике           и о њој ћемо           у предговорима.   Него шта ћемо с песником? Види ли           и он           што тетка види? Ко коме пише песме?   Ено сумрак пада на Дунаву! Не бери бригу, о свему тетка води рачуна. Лоше ће стихове она маказама да одсече.

A költő nagynénje   Elődeim verseket írnak           és vidáman nagynéninkkel           járják a világot.           Ezzel kapcsolatosan           le kell szögezni: Ha már a nagynéni sétára vitte a költőt biztosan           ő is képzett zöldséges.   Úgy vezeti a költőt, hogy minél többet lásson a világból. A világ meg nem is olyan kicsi: ezt a szomszédság bizonyítja. Ha nagynéni nem lenne költő sem lenne.   A nagynéni költője istenadta. Hát még a nagynéni?! Ő a modern líra alappillére           róla a bevezetőkben           szólunk.   De mit tegyünk a költővel? Látja-e          ő is          amit a nagynéni lát? Ki kinek írja a verseket?   Íme, a Duna a szürkületbe veszik! Sebaj, a nagynéni mindenről gondoskodik. A kontár sorokat ollóval egyszerűen kinyírja.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: НенадГрујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Vlasta Mladenović Gospode, koji je ovo vek – Uram, melyik kor ez

 

Vlasta Mladenović Šarkamen kraj Negotina 17. mart 1956. – 

Gospode, koji je ovo vek kad moje ljubavi nema               (Adam Puslojić)   Nema veka, ali ima večnosti, ljubavi moje, zvezda koja me gleda, i bdi, i brine kao i uvek. Nije ovo više vek, sve je prolazno, on je samo senka, mene moja večnost, moja ljubav čeka.

Uram, melyik kor ez, hiányzik szerelmem            (Adam Puslojić1)   Kor, nincs, de van öröklét, szerelmem, egy csillag, mely velem van és virraszt és vigyáz rám, mint mindig. Ez többé nem kor, minden mulandó, csak árny, engem a végtelen, szerelmem vár.   1A vers címe Adama Puslojić (1943. – 2022.) szerb költő kétsorosa   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vlasta Mladenović: Jasnina poljana, Presing, Mladenovac, 2024. str. 13.

Nenad Grujičić TO – EZÉRT

 

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. – 

ТО   Било шта да се прича                         и нагађа о свему овоме ништа се неће знати јер док пишем изражавам дубоку бригу за ТО                         и само тада                         тамо неке мени судбински јасне слике                         и прилике                         јесу несметана шетња             до сна једине раскоши гдје нема разлике између мене                         и мени различитих љубимаца Природе                         и Размишљања.

EZÉRT   Bármit mesélnek                      és találgatnak bármiről semmit sem lehet tudni mert míg írok mélységesen aggódok EZÉRT                      csak akkor                      valahol ott a számomra sorsszerű éles képen                      és alkalomkor                      igen a zavartalan séta közben          a képzeletig ott az egyetlen nyughely ahol nincs különbség közöttem és                     a tőlem eltérő Természetkedvelők                    és Elmefuttatások között.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: НенадГрујучић: Дарови, Орфеус, Нови Сад, 2009.

Obren Ristić Пси лају – A kutyák ugatnak

 

Obren Ristić Tijovac, 17. mart 1960. – 

Пси лају                           Још једно писмо из Србије,                         Пролећа 1999   И ова протече вода!   Узалудан је сваки напор да звук разаберемо тек. А птице нам црне слећу и бетон гризу са мостова којих је све мање.   Пролеће је стигло у крајеве наше и са неба трешње падају – у реку право.   Људи масовно у природу излазе, са неба дарове сакупљају: проклетства, заблуде, бунике и клетве. (Праве рала, звери кроте).   Пијанством до лудила сви су срећни! Ни крзнаш Маркс ни кожодер Лењин не би се овде боље снашли. А кучкин син?   А кучкин син...   Пси лају да се полуди – данас нам опет рече Јесењин.

A kutyák ugatnak                                Még egy levél Szerbiából,                              1999 tavaszán   És ez a víz is elfolyik!   Hiába minden erőfeszítés, hogy legalább a hangot felismerjük. Fekete madarak lepnek el bennünket az egyre kevesebb hidak betonútját szaggatják.   Megérkezett a tavasz az égből cseresznye hullik – egyenesen a folyóba.   Ember-tömeg a természetben égi ajándékokat gyűjtenek: átkokat, tévedéseket, farkasbogyót és kínt. (Ekéket készítenek, vadakat szelídítenek.   Részegen a bolondulásig boldogok! Se Marx, a bőrüzér, se Lenin, a bőrnyúzó, itt nem találta volna fel jobban magát. És a rohadék?   A rohadék…   A kutyák ugatnak, veszettül – mondja nekünk ma ismét Jeszenyin.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Обрен Ристић: У горама чудо, Исток, Књажевац, 2017.

Милан Орлић: Из бродског дневника – Hajónaplóból

                                              Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. –                                                                                                                                                                                                                                                                                                               Из бродског дневника

 

Јер док смо још праокеаном пловили, битно је

било, једино,

да пловидбу обасјава Сунце Лепоте и Смисла.

Није то пуко

уживање у пловидби, донекле страсној, често

опасној, понекад

лица смртоносно нацереног – не. Вечита је то

потрага за Истином.

У којој су смисао и лепота луксуз, не толико

редак, колико

изненађујући. А голи ручак императив дана.

Колико и опстанак

сâм, на палуби, са које неуке морнаре односе

таласи или немани,

изазови знани и незнани. А богами и други

морнари. Пре трговци

него поморци са којима смо, неретко, делили

кору хлеба. И ништа

није било, као морнарски живот, драгоцено

али до у бесцење,

ипак, јефтино. Као што је најскупље плаћано

неискуство, сваковрсно.

И кад смо, коначно, упловили у луку: катарке

неокрњене и једра

непоцепаног, веровали смо да то приобаље

није само лука,

спасоносна, него да ћемо у њој омирисати

бар: азалеју, младу

мирту и вечни спокој. Али тек када смо сваку

стопу тог пешчаног

бескраја, онако радознали, пропешачили,

после много времена

кроз које смо се пробијали као кроз маглу,

на отвореном океану:

од теста гушћу – тек ту и тада – схватамо

да смо насукани,

неизбежно, на безобални пешчани спруд.

Са којег нам повратка – нема.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 54-55.

  

                                                                                                                                                                                                                                                                        Hajónaplóból

 

Mert míg az ősóceánon közlekedtünk, ami egyedül

fontos volt,

az utazást a Szépség és a Tudat Napja ragyogja be.

Ez nem egyszerű

hajózás-élvezet, részben szenvedély, mely gyakran

veszélyes, néha

halálfélelemmel vigyorog – nem. Ez az Igazság

utáni örökös vágy.

Amelyben a tudat és a szépség az ék, nem annyira

ritka, inkább

váratlan. Maga az ebéd meg mindennapi igény.

Ahogy maga a lét is,

a fedélzeten, ahonnan az újonc matrózokat elviszik

a hullámok vagy a szörnyek,

az ismert és ismeretlen kihívások. De még egyéb

tengerészek is. A kereskedők,

a nem-tengerészek, akikkel, gyakran, a kenyérhéjat

osztottuk. Olyan,

mint a tengerészélet, semmi sem volt, értékes,

mégis jelentéktelen,

potom áru. Mint a legdrágábban fizetett, mindenféle,

tapasztalatlanság.

Mikor a kikötőbe értünk, végre: sértetlen

árbóccal, ép

vitorlával, hittük, ez a part nem csak

egyszerű kikötő,

életmentő, hanem itt fogjuk megérezni, mit

jelent: az azálea, a fiatal

mirtusz, az örökös nyugalom. De csak akkor, amikor

e homokos

végtelen minden zugát, érdeklődve, bejártuk,

idővel,

ahogy, mint valami ködön át, a nyílt tengeren,

átverekedtünk:

a tésztától sűrűbben – csak itt és akkor – fogtuk fel,

zátonyra futottunk,

elkerülhetetlenül, parttalan homokzátonyra.

Ahonnan visszatérni – nem lehet.

 

Fordította: Fehér Illés

Miodrag Jakšić Teget, sa belim tačkama – Sötétkék, fehér pontokkal

 

Miodrag Jakšić Beograd 1969. –

Teget, sa belim tačkama
 
Plakaćeš noćas, pa sa tim uverenjem, očekuješ da nepadne mrak.
Nepotrebno je ako plačeš da bude još i noć.
Neuslovno je uz suze, bivati sam.
Kada bi zaspala, sanjala bi ga.
Čim bi se probudila, bio bi ti u mislima.
Zaljubljenost bi te obuzimala, neuzvraćenosti tužna.
Pitanja puna, odgovora praznih.
U ravni ideje, ravan saglasnosti traje.
Očekuju te zadnje namere, ali...
Smrt nije zadnja reč.
Pobedu odnosiš, oblačeći omiljenu haljinu na tufne.
Teget, sa belim tačkama.
Tamnina podloge za zrnca obasjaja.
Susret mraka i sunca.
Tvoja majka i ista haljina.
Pravićeš, dalje, poređenja.
Proleće i sneg oko tebe.
Ponedeljak i vika dece u parkiću.
Teksas jakana i Parafios tašna o ramenu.
Mladalačka energeja u nastajanju i
lepota u ogledalu...
Ponosna na svoje duge noge.
Barice na pločniku večeras se penušaju kao najlepši morski talasi.
Ne misliš ovog trenutka na njega!
Bulevar i omiljeni Blue caffe voljenog grada.
Lakše je prevaliti preko usana tugu, ako svi oko tebe pevaju.
Glasnije teraš od sebe napast.
Trenutke ne beleži, važno je da te čuvaju.
Punim plućima dišeš, i ne primećuješ noć.
I guraš dalje...
Život nije presudna stvar.
 
Izvor: autor
 
 
Sötétkék, fehér pontokkal
 
Éjjel sírni fogsz, majd ebben a szellemben, elvárod, ne legyen sötét.
Ha sírsz, felesleges, hogy éj is legyen.
Könnyekkel együl lenni, nem feltétlenül egyedüllétet jelent.
Ha elaludnál, róla álmodnál.
Amint felébrednél, gondolatban velem lennél.
A szerelem hódítana meg, a szomorú viszonzatlanság.
Sok a kérdés, üres feleletek.
Az eszme síkján, tartós az egyetértés.
Titkos célok várnak, de…
Nem végső szó a halál.
Győztes vagy, ha felveszed a kedvenc pettyes ruhát.
Sötétkék, fehér pontokkal.
Sötét háttér a fényes foltok számára.
A sötét és a nap találkozása.
Anyád és ugyanaz a ruha.
Továbbra is összehasonlítgatsz.
Körülötted tavasz és hó.
Hétfő, a parkokban vidám gyerekzsivaj.
Texas-kabát, a vállon Parfois táska.
Kezdeti fiatalos lendület és
szépség a tükörben…
A lábára büszke.
Ma este a járdán a vízfoltok legszebb tengeri hullámokként pezsegnek.
E pillanatban rá nem gondolsz!
A körút és a kedves város kedvenc Blue kávézója.
A fájdalmat az ajkakról könnyebb eltüntetni, ha dalolnak körülötted.
A tolakodót hangosan elzavarod.
A pillanatot nem jegyzi, fontos, hogy vigyáznak rád.
Teljes tüdővel lélegzel, az éjt nem veszed észre.
És tovább mégy…
Az élet nem sorsdöntő tény.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski (О)да гласницима – Óda a hírnökökhöz

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да гласницима   Морали су бити рођени заједно с Творцем чим су први разгласили вест о Његовом постојању, о делима које чини, правилима које прописује да све има своје место, да ником Његовом вољом не смета.   Касније су све време бивали будни, да слуте, на време виде и огласе постојање свега, чак и када то неко не жели.   Оглашавали су победе и поразе, ратове иза којих су остајали само они, ти често сумњиви сведоци, једва чекани да упозоре, убеде, предомисле, обрадују, победе страх (к)од других, каткад промене слику света, чак и кад се он налазио у бездану у коме сами нису хтели.   Често против своје воље, бивали су гласници црних вести, без икакве властите кривице ширили туђе лажи, завршавали на стубовима срама, вешалима и стратиштима, као награда онима што знају ал’ умеју да ћуте.   Ода гласницима, који знају да нађу меру између онога што чују и виде и онога што сами мисле, који својом мудрошћу учине да лоше вести мање погађају, лепе не дижу одмах на ноге и не одводе лако на странпутицу.   (О)да гласницима, који одгађају смрт и њен крајичак увек везују за нови живот.   (О)да свима нама, у којима буја семе гласника али својим плодовима никог и ништа не ометамо да цвета према својој природи, нити семеном тих плодова неког или нешто трујемо ни према својој ни према њиховој вољи.

Óda a hírnökökhöz   A Teremtővel együtt kellett születniük, hisz létezését, tetteit, rendeleteit, melyek jelzik, mindennek meg van a maga helye, akaratával senki senkit se zavarjon elsőkként kürtölték világgá.   Később állandóan éberek voltak, hogy érezzék, időben észleljék és hirdessék mindazt, ami van, még akkor is, ha valaki ellenzi.   Közzétették a győzelmeket, a vereségeket, a háborúkat, melyek mögött csak ők álltak, ők, a gyakran gyanús tanúk, a várva vártak, hogy figyelmeztessenek, meggyőzzenek, álláspontot változtassanak, a másoktól való félelmet legyőzzék, olykor a világ képét megváltoztassák, még akkor is, ha az az általuk nem kívánt immár a szakadékban volt.   Nem egyszer, akartuk ellenére, a rossz hírek hírnökei voltak, önhibájukon kívül idegen hazugságokat terjesztettek, szégyenoszlopon, bitófán netán vesztőhelyen végeztek, ajándékként azoknak, akik tudnak de hallgatnak.   Óda a hírnökökhöz, azokhoz, akik a látottak és hallottak, valamint saját ismeretük alapján a valóságot felismerik, akik bölcsességükkel a rossz híreket kevésbé rossznak mutatják, a jókat meg úgy, hogy ne repesve fogadják és tévútra ne vigyenek.   Óda a hírnökökhöz, akik késleltetik a halált és egy részét mindig új élethez kötik.   Óda mindannyiunkhoz, akikben a hírnökök magja virul, senkit, semmit sem zavaró termésünk úgy boruljon ismét virágba, hogy az új termések magjával se saját, se más kívánsága szerint, valakit vagy valamit ne mérgezzünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Živko Nikolić Варка – Fondorlat

 

Živko Nikolić Koprivnica kod Zaječara 13.11.1958. –

Варка   Нисам довде стигао, варка је моје присуство, ја сам у оној тамној шуми остао, а ово што као моје обличје сагледаваш, само је иверје са големих стабала отпало.   2. 5. 1999. Бeоград, ноћу, док су падале бомбе

Fondorlat   Nem értem ide, jelenlétem fondorlat, abban a sötét erdőben maradtam, ez meg, amit most alakomként látsz, csak hatalmas fáról lehullott szilánk.   1999. 5. 2. Belgrád, éjjel, míg a bombák hullottak   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Живко Николић: Kažiprst putuje, Balkanski književni glasnik, Београд, 2018. стр. 62.

Милан Орлић: Застарелост морнара – Elfeledett tengerész

 

Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. – 

                                                                                                                                                                                                                                                                        Застарелост морнара

 

Копно, и живот без смисла. Док је праокеанско

била дно, оно

из којег је живот, бујао и извирао, првобитни:

низ терасу ову

лесну, воде су отицале: река подводних, брзе и

бистре. Облутке

углачене, односећи: велике и пребеле, као да су

остављени ту, из

времена праисконских. И заборављени, заувек.

У лýку широком,

ресторане заобилазим, велелепне: што личе на

проспекте прескупе:

туристичке, гламурозне. Више него на гозбена

светилишта,

приморска. А плодови мора, из кухиња њихових,

пре се на трулеж

и буђ фрижидерску осећају, него на со, таласе и

дубине морске.

Залудан, прагове обијам, огуљене: коноба,

таверни и траторија.

Чудом неким, нејасним, из времена прошлих

претеклим. Сȅдам

до прозора. У обзор се непрозирни, загледам.

У ковитлаце што се,

на пучини подижу, далекој, невреме слутећи.

Живот где је, ако на

палуби брода није? У кабини бродској, на мору,

отвореном. Оном

од којег је дубља и шира: искључиво још, душа

морнарска. А загрљај

њен, ех, чак и од надирања плиме, снажнији.

Али у ували: баштици

рајској, приобалној: еклоги вечности понајвише

сличнијој, у којој

сам се, колико јуче: уљуљкујући се у лежаљци,

мирисом чемпреса и

жубором стишаним, таласа шумних, окрепљивао:

сне снујући: снујући сне

бисерове: сада, ево, бетонске и челичне стубове

гледам: комплекса

хотелског, велелепног, ко зна којег, по реду нереда

урбанистичког

како ниче, у име будућности, у којој за морнара

места нема, више.

Тешка су, као што Цицерон ономад рече, дошла

времена. Уместо

моћи мудрости и знања, ето, животима нашим

надмоћ незнања и

бешчашћа влада. Не само да књиге и поезију пишу

сви а родитеље

деца не поштују, него је и морнар застарео. Ако

није део видео,

дигиталне или рачунарске игре, некакве. Икакве.

Благословено име је

Његово. Слава нека се узвиси, Његова, застарелог,

забораву препуштеног.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 50-51.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                         Elfeledett tengerész

 

Szárazföld, értelem nélküli élet. Míg óceánelőtti volt

a meder, az,

amelyből az élet, az eredendő bugyogott, fakadt:

a tornácon, ezen

keresztül víz folyt: földalatti patakok, gyorsak és

kristálytiszták. Kavicsokat,

csiszoltakat vittek magukkal: nagyokat, hófehéreket,

mintha az ősidőkből

maradtak volna itt. Elfeledve, mindörökre.

Nagy ívben

kikerülöm az éttermeket, a gyönyörűeket: a méregdrága

katalógusokra:

turistakínálatra hasonlítóakat. Nem a lakoma

szentélyeire,

a tengerpartiakra. A tengeri termések meg, konyháikból,

inkább poshadtságot,

hűtői penészt idéznek, mint sót, hullámokat,

tengeri mélységet.

Küszöbről küszöbre hiába járok: kocsmák,

tavernák és egy trattoria¹.

Ez valami csoda, hihetetlen, régmúlt idő

kel életre. Az ablak

mellé ülök. A nemlátható láthatárt szemlélem.

A forgószelet,

a szabadban, a tengeren kavargót, vihart sejtetőt.

Hol az élet, ha

nem a hajó fedélzetén? A hajófülkében, a nyílt

tengeren. Az,

amelytől mélyebb és szélesebb: csakis a lélek,

a tengerészlélek. Ölelése

meg, igen, a dagály-özönnél is erősebb.

De az öbölben: a mennyei

kertben, partmentiben: mely mindörökké tartó eklogára

hasonlít, melyben

egyedül, mint egykor: nyugágyban heverészve,

ciprus-illattal és

halk csobogással, hullám-veréssel éled ujjá:

álmokat álmodva:

gyöngyökét: tessék, most beton- és acél-oszlopokat

nézek: holmi

szállodacsodához, a városrendezési rendetlenségben

a jövő nevében épített,

ki tudja melyikhez tartozóhoz, ahol a tengerésznek

helye többé nincs.

Nehéz idők, ahogy Ciceró egykor fogalmazott,

jöttek. A tudás és

bölcsesség helyett, íme, életünket a tudatlanság

hatalma és

romlás irányítja. Nem csak könyveket, verseket

írnak, a szülőket

a gyerekek nem becsülik, a tengerész meg elfeledett. Ha

holmi

számítógépes játékot nem látott. Bármilyent.

Áldott legyen

a Neve. Dicsőség emelje a magasba, Őt, az elfeledettet,

a feledésbe merültet.

 

¹Kisvendéglő Olaszországban, családias hangulatban hagyományos nemzeti ételeket kínál.

 

Fordította: Fehér Illés