Jadranka Milenković Gospođa Eva otkriva poeziju – Éva asszony felfedezi a költészetet

 

Jadranka Milenković Pula. 19. 11. 1969. – 

Gospođa Eva otkriva poeziju
 
ne točak ili mač
ni vatru koja se ne da ukrotiti
nego reč koja venčava boga meseca sa zemljom
gospođa eva donosi tu reč
iz podzemnih šetnji sa boginjom Inanom
reč zaostalu iz predugih brojanja zvezda
himničnu reč
o mračnim unutarnjim špiljama
i svesti o poreklu svetlosti
 
ta reč i hrabrost
da se pod nju stavi potpis
da joj se pokloni sopstveno ime
obesnažuje zagonetku
na račun ljudskog uzdizanja
na novi oblik svešteničkog posredovanja
novi smisao obraćanja onostranom
 
ne ona nije samo kanal
ona ima jasnu svest
o moći jezika
da oblikuje istoriju
da usmerava iskustvo
da zavodi
da leči
da se koleba
da oslikava
da oživljava
održava ruši podiže
da uspostavlja
da onog ko je zapisuje
pridružuje svetu besmrtnika
 
ali nije to razlog
za prvi zapis imena pod stihom
nije stvar u egu
ego brani ime podižući mač
razlog je možda tek u svesti
o jednačenju imena i pesme
o poetskom potencijalu imenovanja nekog bića
razlog je možda u pozdravu
upućenom budućnosti
 
mahnimo joj
himnično
stidljivo
kao loši dužnici
 
Izvor: autor
 
 
Éva asszony felfedezi a költészetet
 
Éva asszony Inanna istennővel megtett
alvilági sétájáról
nem a kereket vagy a kardot
sem a megfékezhetetlen tüzet hozta
hanem a holdistent a földdel eskető kifejezést
a tartós csillagszámlálásból visszamaradt kifejezést
a homályos belső barlangokról
és a fény eredetéről szóló
magasztos kifejezést
 
az a kifejezés bátorság is
aláírást helyezünk alá
saját nevünkkel ajándékozzuk meg
a túloldali megszólítás új értelme
felfedi a talányt
az emberi felemelkedés
az új lelkipásztori közvetítések számlájára
 
nem csak kanális
tisztában van
a nyelv hatalmával
történelmet formál
tapasztalatot irányít
megtéveszt
gyógyít
habozik
ábrázol
éltre kelt
megtart rombol épít
hogy teremtsen
hogy azt aki jegyez
a halhatatlanok világába emelje
 
de aláírás a sorok alá
nem ezért kerül
nem az ego a lényeg
az ego a nevet kardot rántva védi
a név és a költemény egyenletében
az egyén megnevezése a költészet erejében  
talán éppen a tudat miatt fontos
talán a jövőnek küldött
üzenet a fontos
 
rossz adósokként
magasztosan
szégyenlősen
köszöntsük
 
Fordította: Fehér Illés

Jadranka Milenković Još jedna pesma o disanju – Még egy vers a lélegzésről

 

Jadranka Milenković Pula 19. novembar 1969. - 

Još jedna pesma o disanju
 
Ona veruje u Pegaza, jednoroge, sirene,
Lavirint, Had, Atlantidu, Eden,
Hirona kentaura, Vavilonsku kulu,
pobijanje prosaca, pokapanje brata,
vraćanje ulaznice, napad na vetrenjače,
put Zlatnog runa, Enkiduov pad.
 
Ona veruje u lako savladavanje Sfinge,
u zaustavljanje teške Avramove ruke,
prelomni tren vaskrsenja Isusovog,
neočekivano Raskoljnikovo pokajanje,
nemo potonuće samotnog Makonda,
i u konačni pad pravog prstena u grotlo.
 
Ona veruje u veštice, vampire, demone,
Boga Sunce, Ksolotla, Kukulkana,
Ela, Dagona, Ašeru i Baala,
pet godišnjih doba, plavi sneg.
Ne u zakone kretanja tela i duha,
neminovnost, ljudsku nemoć i kraj.
 
Nedogledni svet okrenuo joj je jedno
od bezbroj slovima izbrazdanih lica.
Umiva ga, od sna toplo, dečje sneno,
i jutrom mu briše krmeljive oči,
da može da gleda ružoprste zore
i biserne sutone pune mitskih bića.
 
Naivna – govore verolomni, i odlaze.
Krilati čuvari tiho ih ispraćaju s tugom.
Brišu prašinu s patinom prevučenih knjiga
i pozlatom podvlače nade u smisao sveta.
Seti se, šapuću u tami, verovala si
da naivan i nevin istoj primisli služe.
 
San boga nasut je kroz uska grla
u okrnjene posude sitnih duša,
nit večnosti provučena kroz iglene uši;
ne tuguj, šapuću, tužno je nerođeno.
Nemo se kruni svemirsko kamenje,
zasipa prašinom pozlatu zvezda.
 
Ona udiše žudno ono što nebo izdiše.
Čemu to? – prekida žamor anđeoskog hora.
Ponekad, kad noć nahrupi u sobe i tela
napušten grob Enkiduov obilazi
i tužnog brata, Minotaura gonjenog
za ruku vodi u polje senovito,
 
da zajedno gaze netaknut plavi sneg,
čipkasti pokrov iz davno izgubljenog sna.
 
Izvor: https://www.presing.org/jadranka-milenkovic-preko-kolena/
 
 
Még egy vers a lélegzésről
 
Ő, a nő, hisz Pegazusban, az egyszarvúban, a szirénekben,
a Labirintusban, Hádészban, Atlantiszban, Édenben,
Kheirón kentaurban, a Babiloni toronyban,
a leánykérők megsemmisítésébe, a testvér eltemetésébe,
a jegyek visszaadásába, a szélmalom lerohanásába,
az Aranygyapjú útjába, Enkidu estébe.
 
Ő, a nő, hisz a Szfinxek könnyű legyűrésébe,
Ábrahám nehéz kezének megállításába,
Isten feltámadásának döntő pillanatába,
Raskolnyikov váratlan bűnbánatába,
a magányos Macondo néma elsüllyedésébe,
és a valódi gyűrű végleges szakadékba esésébe.
 
Ő, a nő, hisz a boszorkányokban, vámpírokban, démonokban,
Napistenben, Axolotlban, Kukulkanában,
Élában, Dágónban, Asherben és Baálban,
az öt évszakban, a kék hóban.
Nem a test és a lélek mozgásának törvényszerűségébe,
az elkerülhetetlenbe, az emberi tehetetlenségbe és a végbe.
 
A végtelen világ a számtalan betűvel
barázdált egyik arcát fordította felé.
Mosdatja, álmában melegen, szenderegve,
és reggel csipás szemét törli,
hogy lássa a hajnal rózsaszirmait
és a mitológiai alakokkal telt alkonyatot.
 
Naiv – állítják a hitszegők és távoznak.
A szárnyas őrök csendesen, szomorúan kísérik ki őket.
Törlik a port a patinás könyvekről és a létbe vetett
reményt aranybevonattal húzzák alá.
Emlékezz, suttogják a sötétben, hitted, hogy
a naiv és az ártatlan egy elképzelést támogat.
 
Isten álmát szűk garatokon keresztül
földönfutó lelkek csempe edényeibe öntötték,
az örökkévalóság szálát tűfokon keresztül húzták;
ne bánkódj, suttogják, szomorú a nem-született.
A kozmosz kőhalmaza némasággal koszorúzott,
a csillagok aranybevonatát porral takarja.
 
Ő, a nő, sóvárogva szívja magába az ég leheletét.
Minek? – félbeszakítja az angyalok kórusát.
Néha, mikor a szobákat és a testeket az éj tépi
Enkidu elhagyott sírjához megy
és szomorú testvérét, az űzött Minótauruszt
az árnyas mezőre kézen fogva vezeti,
 
hogy az érintetlen kék havat, az álmokból
régen elveszett csipkeszemfedőt együtt gázolják.
 
Fordította: Fehér Illés