Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabó Palócz Attila fordításai. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabó Palócz Attila fordításai. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. március 18., csütörtök

Janko Glazer Moj ded – A nagyapám

 

Janko Glazer

Ruše 21. marec 1893. –   Ruše, 2. februar 1975.

Moj ded
 
I.
 
Moj ded je bil kovač,
petdeset let kovač:
je petdest let pred ognjem stal,
je petdeset let železo koval.
Šumela je voda mu preko koles
ves dan in vso noč in bobnela čez jez,
in preden še zarja nov dan je začela,
že kladiva težka po naklih so pela.
Teman in ožgan je pred ognjem stal
in s trdo roko si usodo koval –
moj ded je bil kovač,
petdeset let kovač.
 
II.
 
Sedaj izmučen počiva –
zaman pod zemljó njegovo uho
še rado bi čulo, kako bijó
po naklih kladiva neutrudljiva.
O da vsaj od daleč, zamolkel globok
še enkrat do njega vzdrhti znani zvok!
In da ga zbudi in nazaj ga pozove
v nekdanje zarje, v nekdanje dnove,
tja kjer je nekoč sredi ognjev stal
in z vročo roko si usodo koval –
moj ded kovač,
petdeset let kovač!
 
III.
 
A tiha je zemlja, ni vanjo odmeva
življenja tam zunaj in zarje in dneva;
umolknil je kladiv pojočih udar,
ugasnil plamena nekdanjega žar.
Zdaj drugi ob ognjih življenja stojimo
in kujemo srečo si z mlado roko,
zdaj drugi poslušamo pesem, ki mimo
deroči življenja jo vali neso.
Pa že je tudi nad nami temnó,
težko kladivo, o:
kmalu v prah z njim razspe tudi nas kovač,
večno kujoči čas-kovač.
 
Izvor: https://www.europeana.eu/en/item/223/URN_NBN_SI_doc_4GZGEXAK
 
 
A nagyapám
 
I.
 
A nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács:
ötven évig állt a tűz mellett,
ötven évig vasat edzett.
A víz soha nem állt meg, forgatta a kereket,
egész nap és egész éjjel a gátakra tört,
és mielőtt a hajnal első sugara felcsillant volna,
a nehéz kalapács már az üllőt kongatta.
füstösen és kormosan a tűz mellett állt
és súlyos kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács.
 
II.
 
Ő már kimerülten jobblétre szenderült –
ám hiába van a föld alatt, fülének hiányérzetét
csak a kalapács visszhangja töltheti be,
ahogy az üllőről fáradhatatlanul megigézi.
Ó, bár ez a kegyetlen s mégis emelkedett
hang a távolból még egyszer felé remeghetne!
Hogy felriassza és visszahívja
a régi hajnalokba, az egykor volt délidőre
amikor még a tűz mellett állt
és nehéz kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a kovács nagyapám,
ötven évig kovács!
 
III.
 
Ám csendes a föld, sem a hajnal, sem a nappali
élet zaja a felszínről nem veri fel;
elnémult a kalapács éneke és ütlege,
kialudt a láng egykorvolt parazsa
Most mi állunk az élet tüze mellett
és ifjú kézzel boldogságot kovácsolunk,
most mi hallgatjuk az élet dalát
amely vad hullámokkal suhan el mellettünk.
De már felettünk is sötétül,
nehéz az a kalapács, ó:
hamarosan minket is porrá zúz vele a kovács,
az örökkön kovácsoló idő-kovács.
 
Fordította. Szabó Palócz Attila


2020. február 24., hétfő

Szabó Palócz Attila Kínos kényszerhelyzetek – Mučne prinudne prilike


Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Kínos kényszerhelyzetek

mi a helyzet nálatok – kérdi érdeklődve
egy felületesen ismert ismerős
hát milyen választ lehetne adni erre?
semmi, csak a szokásos...

semmi, csak a szokásos, amin most
s amin ilyenkor
keresztülmegyek
nem kevésbé felületesen, nem kevésbé kényszeredetten,
nem kevésbé jellegtelenül
ahogy ebben a kikényszerített beszélgetésben

nagyon, nagyon sok minden van, pajtikám,
de neked semmi!
...csak a szokásos élethelyzetek
neked sincs semmi más,
csak a már megszokott látomás,
neked sincs semmi más,
– a százszor megjárt állomás...

semmiségek körül forog a hajsza,
senki sincs, aki igazat adna,
s aki meghazudtolna,
s a hibát már jól tudod, hol keresd,
merülj el szépen a salakba’,
ne hidd különbnek magad  
mert neked sincs semmi más,
csak a már megszokott látomás,
neked sincs semmi más,
– a százszor megjárt állomás...

nagyon, nagyon sok minden van, pajtikám,
dolgok,
melyeknek híre megy a faluban,
stiláris élethelyzetek,
stilizált orgazmusok garmada,
mint az a fickó is,
aki most boldogan megy haza,
hogy másnál sincs semmi más, csak a szokásos...
a megszokott élethelyzetek...
mert senki sem árulna el semmit – s minek is? –,
aminek vajh bármihez bármi köze van

nagyon, nagyon sok minden van, pajtikám,
de neked semmi más,
csak a már megszokott látomás,
neked sincs semmi más,
– a százszor megjárt állomás...

nincs, és nem is keresed – s minek is? –,
s miképpen ha boltíves, pókhálós vén terem
zugában álmodó középkori barátra nyitnád az ajtót
ahogy hazatoppansz,
akad fenn a lélegzet
akad meg a szó
s akárha ez is csak egy szokásos élethelyzet volna,
csak annyira fontos...
amilyen múlandó

Forrás: Szabó Palócz Attila: VERSeny(v), Püski kiadó Budapest 2012.


Mučne prinudne prilike

kako je kod vas – pita znatiželjno
jedan površno poznat poznanik
pa na to kakv odgovor bi mogao dati?
ništa, samo uobičajeno…

ništa, samo uobičajeno, preko čega sad
i u takvim situacijama
prelazim
ne manje površno, ne manje prisiljeno,
ne manje netipično
kao u tom iznuđenom razgovoru

mnogo, mnogo čega ima, drugaru moj,
ali za tebe ništa!
…samo uobičajene životne prilike
drugo nešto ni ti ne poseduješ,
samo već naviknutu viziju,
drugo nešto ni ti ne poseduješ,
– samo sto puta posećenu stanicu…

mnogo, mnogo čega ima, drugaru moj,
stvari,
čije vesti u selu se šire,
navadne životne prilike,
obilje stiliziranih orgazmi,
kao i taj tip,
koji sad kući sretno ide,
jer drugo nešto ni kod drugog nema, samo uobičajeno…
uobičajene životne prilike…
jer niko ništa ne bi odao – ta i čemu bi? –,
što bilo čemu bilo kakvu vezu ima

mnogo, mnogo čega ima, drugaru moj,
ali ti ništa drugo ne poseduješ,
samo već naviknutu viziju,
ali ti ništa drugo ne poseduješ,
– samo sto puta posećenu stanicu…

nema, niti tražiš – ta i čemu bi? –,
i kako kući stigavši ako bi
vrata na srednjovekovnog prijatelja otvorio koji na dnu
prastare presvođene paučinom prekrivene odaje sanjari
dah bi se zaustavio
reč bi zastala,
i kako bi i ta situacija uobičajena životna prilika bila,
samo je toliko važna…
koliko je i prolazna

Prevod: Fehér Illés

2020. január 3., péntek

Szabó Palócz Attila hosszú advent – dugačak advent


Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

hosszú advent

harminc éve az ember még csak egyszer élt,
és nem félte a hóesést,
a fehér karácsony olybá tűnt, mint holmi felszínes ihletés…

fotelből szemléltük,
a meleg szobában a tévé előtt ülve,
hogyan hullnak a hópelyhek a frissen fröccsent vérre…

nem voltunk távol, talán rohanni kellett volna,
át a határon, zsebünkben még
a vérvörös útlevél – de úgy hihettük talán,
hogy a forradalmak nélkülünk is megtörténnek…

az értetlenség, az értetlenkedés
volt az alapélménye annak az adventnek,
annak a karácsony éjnek,
s ahogyan nem érthették egykor
a pásztortűz köré gyűlt halandók sem
az újfent sötétbe borult betlehemi éjben
a csodát, ami a szemük előtt épp akkor zajlott,
nem érthettük igazán mi sem,
hogy mi az értelme a hóra fröccsent vérnek…

hosszú volt az az advent, a takarójánál sokkal
hosszabbra nyújtózott a várakozás,
felszínes szavak olvadtak véres latyakká, dagadtak sárrá
harminc év ihletésében,
ebben a dőre rácsodálkozásban,
mert mi továbbra sem változunk,
csak a vér fröcsög, forradalmak tépnek zászlókat,
s égnek értetlen retinákba a csodák…
harminc éve az ember még csak egyszer élt,
vagy egyszer sem,
de az elcsigázottság felkelt zavarrá érlelte
a lélek legbenső csendjét,
s a csoda fénylő felvillanása után,
ahogy kialudt az égi csillogás,
úgy ültünk a tévé előtt megint,
mint tábortűz parazsa köré gyűlt halandók egykor
az újfent elsötétült betlehemi éjben…

talán akkor érezhettük meg először,
hogy hosszú advent jő megint…



dugačak advent

čovek pre trideset godija samo jednom je živeo
i od sneženja nije se bojao,
beli božić činio se kao da je nekakva površna inspiracija…

iz fotelje, u toploj sobi
ispred televizora sedeći smo promatrali,
kako  pahuljice snega na sveže kapi krvi padaju…

nismo bili daleko, možda smo trebali juriti,
preko granice, u džepu sa još
crvenim pasošem – ali smo valjda tako verovali,
da revolucije i bez nas se dešavaju…

osnovni doživljaj onog adventa
neshvatljivost, besmislenost je bila,
one božićne noći,
i kao nekad u ponovo zatamneloj
vitlehemskoj noći oko logorske vatre
zaseli smrtnici čudo što baš ispred njihovih
očiju odigralo nisu mogli shvatiti,
uistinu ni mi nismo mogli shvatiti
šta je smisao one kapi krvi koje su na sneg pale…

taj advent je dugačak bio, čekanje od očekivanog
i te kako se oteglo,
u tridesetogodišnjoj inspiraciji,
u tom besmislenom isčuđavanju
površne reči u krvavu kaljužu, blato su se pretvorile,
jer mi ni dalje nismo se menjali,
samo krv kapa, zastave revolucije cepaju
i čuda u izlišne retine izgaraju…
pre trideset godina čovek je samo jednom živeo,
ili ni jednom,
ali u iznemoglosti najdublja tišina duše
u pometnju je sazrela,
i kako sjaj neba nakon
što je čudo zasjalo ugasila se,
tako smo i mi iznova ispred televizora sedeli
kao smrtnici nekad oko žara logorske vatre
u ponovo zatamneloj vitlehemskoj noći…

prvi put možda smo tad mogli osetiti,
opet će dugačak advent doći…

Prevod: Fehér Illés

2019. december 9., hétfő

Szabó Palócz Attila Tamás – Tom


Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –

Tamás

Emlékszel, Tamás,
ahogy aznap Andris a
sírodhoz rohant?

Tom

Tom, sećaš li se
kako je tad Vuk do tvog
groba jurio?

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

2018. október 27., szombat

Zsille Gábor Duna – Dunav


Zsille Gábor Budapest 1972. március 2. –

Duna

Ha
     a folyó tényleg összekötne,
     ezer bombától, szennyezéstől
     nem lenne sebzett a medre,
     áradna belőle testvériség,
     létezne kiengesztelődés,
     ívelne híd fél földrészen át,

akkor
     tudnánk és értenénk, mi történik
     Pozsonyban, Belgrádban, Bécsben,
     fel tudnánk sorolni nyolc-tíz
     ottani kortárs művészt,
     beszélnénk egymás pattogó,
     zsizsegő, mekegő nyelvét.

Dunav

Ako
          bi reka zaista spajala
          od mnoštva bombi, zagađivanja
          njeno korito ne bi bila razrovana,
          bratsvo bi širila,
          oprost postojala,
          polovinu kontinenta premostila,

tad
          bi znali i shvatili šta se događa
          u Bratislavi, Beogradu, Beču,
          imena savremenih umetnika naših
          bez razmišljanja bi nabrajali,
          i govorili bi čudne, mekećuće,
          izvitoperene jezike jedni drugih.

Prevod: Szabó Palócz Attila és Fehér Illés
Forrás: https://www.irodalmijelen.hu/2018-aug-02-1612/folyo-mar-nem-jelkep-nagy-lea-zsille-gabor-versei