Arany János A szegény jobbágy – Siromašni kmet



Arany János (Janoš Aranj)

Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.

A szegény jobbágy

Életkép a multból

Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
     Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,
Elkopott ostorát a kezében fogván;
Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.
     Néha megszakasztja hosszu hallgatását,
Biztatgatja két hű igavonó társát,
De azok nem bírnak lépni sebesebben,
Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

Széles országúton, mint az ég morgása,
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,
Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.
     A négy szürke lónak a két kajla sőre
Nagykeservesen tud kitérni előle,
Pedig félni, félnek; mert az isten-adták
Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.

Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján
Félkezében cifra ostort suhogtatván;
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;
     Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:
Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:
Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,
Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegeték.
     De a hintó népe nem hallotta e szót:
Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!

Siromašni kmet

Po širokom drumu briga kmeta krši,

Za gospodu mučnu tlaku svoju vrši.

Kolima šljunčasti pijesak razvlači

Pod čijim teretom sve škripe kotači.

     Teturajuć vuku dva šukasta vola,

Pa se jedva vidi da se kreću kola.

Obadva su sjetna, ko da razmišljaju:

Što su već prevukli, a što joj moraju?

Na kolima sedi seljak, znaoj ga prži,

Oblinjali bič svoj u rukama drži.

Po tužnu mu licu pod smeđim šeširom

Bič bi ga pucnuo, al ga drži s mirom.

     Dugotrajnu šutnju prekida pokatkad

Dva druga pod jarmom da obodri: hajs-sad!

Al oni korake ubrzat ne mogu,

Od kamena puta ranjavih su nogu.

Na širokom drumu poput grmljavine

Čuje se kočije tutanj iz daljine,

Istom što se čuo, gle, već ko grom pravi

U tren poput munje kraj njih se pojavi.

     Četvorici konja dva šukasta vola

U stranu s mukom pomakla kola.

A strah ih je bilo; da ih nisu stegli

Jarmovi, smjesta bi volovi pobegli.

Gord grofov kočijaš na boku kočije

Cifrastim se bičem igra, popuckuje;

Ponosnoj mu duši godi što je snažno

Po vratu maznuo volove odvažno,

     što može viknuti kmetu: Ej, budalo,

Glavešina prazna žali tvoje salo!

Šteta što krčmaru svo si ga predao,

S njim bi osovinu podmazati mogao.

Kmet podiže pogled, odgovara tužno:

Hej! Salo mi krčmar ne pojede ružno,

Što imadoh malo sirotinjskog sala

Njim gospoda tvoja kola podmazala.

     Al narod kočije ne ču čim ga kolje:

Jadan kmet! Tako je za njega i bolje,

Inače bi, tko zna, te ruke milosne

Batinom platile te riječi žalosne.

Prevod: Enver Čolaković