Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bori notesz (Notes iz Bora). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bori notesz (Notes iz Bora). Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 6., csütörtök

Ortutay Gyula: Radnóti Miklós utolsó versei – Poslednje pesme Mikloša Radnotija



Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)
(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Bor - Radnóti Miklós emléktábla
Spomen ploča Mikloša Radnotija u Boru


A ”Bori notesz” facsimile kiadása alkalmából

1945 elején a „Magyar Központi Híradó“ (ez volt a neve akkoriban a Magyar Rádió, Távirati Iroda és Filmiroda vállalatainak) hivatali szobájába borostásan, lelkesen berontott Szalai Sándor, a szociológus. A bori rézbányák foglyai közül érkezett, Bukaresten keresztül. Radnóti Miklósnét kereste s engem. Átölelt bennünket, s hírt hozott Radnóti Miklóstól. Miklós él, a bori bányákban volt munkaszolgálatos, s egy füzetet is hozott nekünk, benne verseket, azt a néhányat, ami megjelent 46-ban a „Tajtékos ég“ c. kötetében, köztük olyanokat mint a „Hetedik ecloga“, az „Erőltetett menet“ s az „À la recherche...“.

     Annyi kétség és  félelem után ismét bizakodni kezdtünk: a versek ereje is sugallta, hogy élnie kell Miklósnak, él és visszajön. Egymást ellentmondó híreket hallottunk addig, s vártuk őt ismét. S aztán hosszú hónapok múltán a kezembe került az „Új élet“ 1946. augusztus 1-i száma, s a lap 14. oldalán olvashattuk a felhívás címét s könyörtelenül tárgyilagos szövegét: „Jelenetkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói.“ Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt. Ez a hír vetett véget minden reményünknek. A felhívás befejező része aztán további tájékoztatást adott, ugyanolyan részvétlenül, mint a győri  Izraelita Szentegylet tisztviselőnője, akihez a következő forró augusztusi napon fordultunk. „Az itt  felsorolt 22 holttest egy része a jelenleg Abda  községben exhumálás alatt álló, valószínűleg több mint 60, hungaristák által meggyilkolt munkaszolgálatosnak. A többi exhumált holttest adatait, amint azokat az ügyészség a rendelkezésünkre  bocsájtja, közölni fogja a győri Szentegylet. Valószínű, hogy ezek a munkaszolgálatosok Borból tértek vissza, és mint betegek maradtak Abdán, ahol a felszabadulás előtt a hungaristák gyilkolták le őket, legalábbis a nálunk talált, valószínűleg nekik címzett tábori lapokból ez derül ki.“  Így tudtuk meg hát, hogy 21 társával együtt Miklós az abdai tömegsírból a győri temető gyalulatlan deszkakoporsójába került immár. A szöveg semmit sem tudott a költőről, semmit sem tudott arról, hogy egyik legnagyobb, legtisztább költőnk megtöretett testének maradványait  s az utolsó verseket, a végső üzenet múlhatatlan sorait őrzi ez az ideiglenes koporsó.

  Négyen álltuk körül ezt a gyalulatlan, durva ládát a forró augusztusi napon. Radnóti Miklósné, Baróti Dezső, Tolnai Gábor és jómagam. Szó nem esett, száraz volt a szemünk -  ki sírna ilyenkor a meg nem vátoztatható, a végleges tudomás pillanatában. Hallgattunk, mi tudtuk, kit veszítettünk el, kit vesztett el a magyar nép. Ott, e reménytelen pillanatban, nyomban kisértett az „elveszíteni“ szó átkozott, kettős értelme. Azóta is kisért: gonosz, értelmetlen s végül mégis igazságot hordozó szó. 1946-ban ott kisértett a halotti beszédekben, az enyémben is, s kimondva, kimondatlan, ott van azóta is minden Róla szóló írásomban. Elveszítettük őt: elveszett számunkra, elveszett a magyar jövendő számára, s ma már mindenki tudja, hogy költészetünk, egész kultúránk számára mit jelent alkotása, s jó lenne, ha egyre többen tudnánk: mit jelent erkölcsi tartása, a halálig őrzött mocsoktalan tisztasága – ez a sugárzó példa az egész nemzet erkölcsi-társadalmi öröksége. Bárha egyre jobban értenénk e példa lényegét!  Elveszítettük – de el is veszejtettük: ez is benne van a kettős jelentésben, s ott lappangott keserű értelme a győri temetőben az első pillanattól kezdve.  Elveszejtettük őt, mindnyájan, akik életben maradtunk, s ez nemcsak vád lehet (s így nagyon is általános és hazug), hanem önvád: kinek-kinek a magáé. Megtettem-e érte mindent?  ezt kérdeztem s kérdezem azóta is magamtól. S minél tisztábban tesszük fel magunknak a kérdést s minél könyörtelenebb igazmondással válaszolunk – meggyőződésem, annál kevésbé fogunk még egyszer engedni a társadalmi méretű gyávaságnak, hazugságnak, annál kevésbé engedünk bármiféle fasizmusnak, bármiféle társadalmi méretű bűnnek, fenyegessen az bennünket akár személyes létünkben. Ezzel a tanítással is ő ajándékozott meg bennünket: kemény, alig elviselhető ajándék, de gyáva s méltatlan, aki lemond róla.

     Oka van anak, hogy ebben a kisérő írásban erről beszélek. Nemcsak azért, mert a kis szerb iskolásfüzet költeményeinek facsimile kiadása nem filológiai részletek közlésére sarkall. Nem a füzet külső formájának, méreteinek leírása a célom, s még az se, hogy milyen „olvasati” problémáink voltak eleinte: Lager Heidemann vagy Lager Heidenau-e a helyes olvasat, s a többi efféle filológia kérdés, aminek a maga helyén értelme, súlya van. De nekem az abdai tömegsír s ez a kis füzet más példázatot mondott, más kérdéseket adott föl. Néhányszor megpróbáltam felelni rá – s hadd mondom meg azt is: a kortársak szégyene, hogy jó ideig csak néhányan kerestük a tévedések kockázatával is a választ. Mire tanít ez a kis füzet?

     A haza szemérmes szeretetére. Mikor már szinte mindenből kitagadta a hivatalos haza, mikor prédának dobta oda, akkor is magához ölelte a haza, az otthon elérhetetlennek tűnő képeit ébren s álomban is – hiszen a fogolytáborral együtt hazaindult ő is az éjben kísérleti repülésben

        Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok
      Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra...

     Ez a haza vonzotta, s persze a „régi szelíd esték“ , s Fanni a „rőt sövény előtt“ – a haza  minden fájdalommal, minden kegyetlen és szép ajándékával együtt. A haza, mert végül csak ez maradt: a magyar nyelv, Arany János, a költők nyelve – végső menedéke és bátorítása. Csak ez a költői nyelv maradt, hogy hűségét és szeretetét kifejezze. S ebben a megalázott és halálraitélt utolsó időben is ő adott ajándékot nemzetének: költészetének legmegrendítőbb verseit, azt a betetőzést, amiről Quasimodo írta, hogy József Attila verseivel együtt a modern világlíra legjelentősebb alkotása. S a halál előtti napokban – írtam erről egy ízben már – az utolsó razglednica német félmondatában a hitlerista gyilkosságok bűnét is elhárítja nemzete feje felől. Hogy másnak e haza mit jelentett, valóban nem tudhatta, ahogy egyik verse mondja – de hogy néki mit jelentett iskolába menet is s vánszorogván Szentkirályszabadján át nem az áhított haza, hanem a halál felé, azt ma már tudjuk. Megrendítőbb, szemérmesebb, igazabb szeretetét a hazának aligha ismerjük.

     S arra is tanít ez a kis füzet a hűségnek és a szenvedélyes szeretetnek erejével, hogy mennyire az életet akarta, mennyire vágyott a béke szép csöndjére, a méltó emberi élet tiszta örömeire, egy megújult társadalom biztonságára. Igaz, szinte kisérteti világossággal látta jövendőjét, s már 1936-ban „Járkálj csak, halálraitélt!“ – így biztatta magát, hogy az előbbi jelzéseket s a későbbi prófétikus mondatokat ne idézzem. De félreértenénk magatartásának ép erkölcsi-politikai hátterét, ha úgy interpretálnánk ezeket
a verseket, hogy „azért“ nézett ilyen világos tudattal szembe a fasiszta világ halálos itéletével, „mert“ vállalni akarta ezt a halált. Erkölcsileg is, logikailag is az ellenkezője az igaz: azért mutatott rá mindegyre, hogy „ne történhessen meg mindaz, ami megtörtént“. Kegyetlen világossággal látta a költő sorsát, kit megöltek – aki sohasem ölt. Hiszen ő írta az „Első eclogá“-ban Garcia Lorca haláláról:

                   Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
                   Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett
                   folyton e rendre...

     Néki sem volt hova futnia, nem menekülhetett, de ő is nemet intett, szigorúan, egyenesen, félreérthetetlenül. Nem a halált akarta, a gyilkosnak nem azt a rendjét, amit a hitlerista parancs, a haláltáborok, gázkamrák,, a pusztuló Európa „rendje“ jelentett. Ezeknek a halállal szembenéző verseknek, a halállal is szembenéző magatartásnak ez a tiltakozás volt a politikai, költői funkciója, legbensőbb értelme. Példaadó magatartását értenők félre, ha valami morbid halálvággyal, mártír-alávetettséggel tévesztenők össze.

     S végső ajándéka ennek a romlandó kis füzetnek éppen magatartásának egyedülvaló erkölcsi ereje, pátosztalan tisztasága, nem csökkenő fénye. Ha a kis füzetke külső vonásairól szólnék, ismételnem kellene magam: az első megdöbbenés elfog a versek külső tagolásán, írásmódján. Szinte nyomdakész „tükör“-be fogja verseit, mindegyikét gondosan írja, szépen olvasható gyöngybetűivel, s nem hagy el egyetlen írásjelet sem, minden betűre, minden
jelre ügyel. Pontos és tiszta, mint mindenben – ezekben a lerongyolt, vérző napokban is. A versek tiszta és meg nem vesztegethető álláspontját s e költői állásfoglalás formai vonásait (külső és belső formáét egyaránt) mindinkább bővülő irodalom vizsgálja. Verseinek ritmusát, rímeit, jelző-rendszerét, magánhangzóinak, alliterációinak törvényeit egyre több tanulmány kutatja. S a törvény, az egyensúly, a mérték mind finomabb összefüggéseit tárják fel. Nem kell most erről szólanom, magam is írtam néhány vonásukról. A példátlan példa éppen az, hogy  a tökéletesnek ez az egyensúlya, a költői törvényeknek ez a hálózata, ez az összefüggésrendje az elvadult, törvény nélküli, gonosz káoszban születik, mutatja fel tündéri ragyogását, már nem is e világi fényeit. Emögött a költői tökély mögött az az emberi méltóság, az értékeknek az a gyémántszilárd rendje, erkölcsi, s mondjuk ki bátran: politikai evidenciája van, amire akár egy nép építheti törvényeit. Büszkék lehetünk, hogy az erkölcsi-politikai értékeknek ez a rendje egy magyar költő vallomása. Hibátlan költői vallomás, zenéjét egyetlen téves hang sem zavarja. Ritmusa, dallama, erkölcse egy.

                                                                                                 Otrutay Gyula

A ”Bori notesz“ 3. oldalán található felhívás


Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I.

Ovaj notes sadrži pesme madjarskog pesnika Radnóti Miklósa. On moli nalaznika, da istog pošalje na adresu sveučilišnog profesora Ortutay Gyula, Budapest, VII. Horánszky u 1. I.

Es wird höfl. ersucht dieses Buch, welches die  Gedichte des ungarischen dichters Miklós Radnóti enthält, dem Herrn Universitäts-professor Gyula Ortutay wohnhaft in Budapest (VII. Horánszky u. 1. I.) zukommen lassen zu wollen. Verbindlichster...............................

Prière de vouloir faire ce cahier...................................................d΄écrivain hongrois Miklós Radnóti................................Gyula Ortutay (professeur de l΄Université Budapest) Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Mercy d l΄.................................

..............................................................contains the poems of the Hungarian poet Miklós Radnóti to Mr. Gyula Ortutay, Budapest universiti lecturer, Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Thank you in anticipation.



Povodom faksimil izdanja ”Notesa iz Bora”

Početkom 1945. u službenu prostoriju ”Mađarski Centralni Vesnik“ je neobrijano, zaneseno uleteo sociolog Szalai Sándor (Šandor Salai). Stigao je preko Bukuresta iz lagera u Boru. Tražio je suprugu Radnotija. Zagrlio nas je – doneo je vesti o Miklošu Radnotiju. Mikloš je živ, nalazi se u lageru kod Bora i jednu svesku je doneo sa pesmama koji su bili objavljeni u zbirci pesama „Tajtékos ég“ među njima i takve, kao Sedma ekloga, Usiljeni marš, A la recherche ...

Nakon mnogo nedounica i zebnje opet smo se počeli nadati: i snaga pesama je dalo naslutiti, Mikloš je živ, vratit će se. Dotle smo oprečne vesti slušali i ponovo smo ga čekali. Nakon dugih, mučnih isčekivanja 1. avgusta 1946. na 14. stranici  Új élet” (Novi život) smo čitali nemilosrdno objektivan proglas: ”Neka se jave rođaci kod Abde ubijenih logoraša.” Ime Mikloša nalazio se na 12. mestu. Ova vest je okončala sve naše nade. Kraj proglasa sadržavalo je daljnje informacije, isto tako bezosećajno, kao što je dala objašnjenje činovnica Jevrejske Verske Zajednice tog vrućeg avgustovskog dana.  ”Ovde nabrojanih 22 leševa su neki od šezdesetak ubijenih logoraša kod Abde, izvršeno od strane hungarista. Podatke ostalih leševa posle ekshumacije Jevrejska Verska Zajednica će dostaviti čim će raspolagati sa podacima Državnog tužilaštva. Ubijeni su verovatno povratnici sa prisilnog rada iz Bora, bar se tako čini na osnovu u džepovima nađenih dokumenata i logorskih dopisnica i kao bolesnici su ostali kod Abde koji su pre oslobođenja ubijeni.“ Dakle tako smo saznali da je Mikloš, zajedno sa ostalih 21 drugova iz masovne grobnice kod Abde, stigao u neobrađenom lesu na groblje u Đer. Obavest ništa nije znalo o pesniku, ništa nije znalo o tome da taj privremeni les čuva propaćene posmrtne ostatke jednog od najvećih naših pesnika i njegove zadnje pesme, nezaboravne konačne poruke.

Četvoro smo stajali kraj grubog, neobrađenog lesa tog vrućeg avgustovskog dana. Radnóti Miklósné (Supruga Mikloša Radnotija), Baróti Dezső (Deže Baroti), Tolnai Gábor (Gabor Tolnai) i ja. Bila je mukla tišina, oči su nam bile suve – ko bi mogao plakati u tom trenutku konačnog saznanja. Šutili smo, mi smo znali, koga smo izgubili, koga je izgubio mađarski narod.

Od tad, od tog beznadežnog trenutka me je počeo pratiti prokleto, dvojno značenje izraza ”izgubiti”. Zao, nerazuman izraz ipak nosi u sebi pravdu. Bio je prisutan 1946 godine u govorima prisećanja, i jasno ili skriveno prisutan u svakom mom o Njemu pisanom članku. Izgubili smo ga: izgubljen je za nas, za mađarsku budućnost. Danas već mnogi znaju šta znači njegovo delo za naše pesničko i opšte kulturno stvaralaštvo i bilo bi dobro da sve više njih znaju:  šta znači njegovo do smrti zadržano moralno držanje, neokaljana čistota – taj sjajni primer  moralno-društvene ostavštine čitave nacije. Bar da sve više shvatimo bit tog primera. Izgubili smo ga – ali smo ga i pogubili: i to je sadržano u dvostrukom značenju izraza i od prvog trenutka bilo je prisutno i na groblju u Đeru. Pogubili smo ga, svi mi koji smo ostali živi, nije samo optužba ( jer ovako je uopštena i lažna) nego je i samooptužba: svačija na svoj način. Da li sam sve učinio za njega? to sam pitao sebe tad, i pitam od onda.  I što jasnije postavljamo sebi to pitanje, tako sve nemilosrdnijom istinom odgovaramo – ubeđen sam da ćemo na taj način sve više  suziti mogućnost stvaranju ponovnom opštedruštvenom kukavičluku, laži, sve jače odupirati bilo kakvom fašizmu, bilo kakvom opštedruštvenom grehu, bez obzira na ličnu ugroženost. I to saznanje nam je podario: tvrd, jedva podnošljiv dar, ali je kukavica i nedostojan taj ko se odriče te ostavštine.  

Postoji razlog za to da o tome pišem. Faksimil izdanje male srpske školske sveske ne nagna me na objavljivanje filoloških detalja. Nije mi cilj da opišem vanjsku formu, razmere niti početne probleme oko čitanja: da li je ispravno Lager Heidemann ili Lager Heidenau i ostale filološke probleme koje na svom mestu imaju svoju težinu i značenje. Meni masovna grobnica u Abdi i ova svesčica ima drugo značenje, drugačija pitanja postavlja. Nekoliko puta sam pokušao dati odgovor – i moram reći i to: sramota je savremenika da dugo vremena samo nas nekolicina je tražilo odgovor prihvatajući i mogućnost pravljenja grešaka. Na šta nas uči ova mala sveska?

Na čednu ljubav prema domovini. Kad se već od njega zvanična država odrekla, žtvovala, i tad ga je domovina prigrlila, nedostupne slike doma živeli su u njemu i u javi i u snu – zajedno sa logorom kući je krenuo u noćnom probnom letu:

                    Poderani, ošišani robovi u hropcu sna lete
                    s vrha Srbije ka skrivenim dolinama doma.

Ta domovina ga je privlačila i naravno ”stare pitome večere” i Fani ”ispred riđe ograde” – domovina zajedno sa svim bolnim, nemilosrdnim i lepim darovima. Domovina, jer na kraju mu je samo to ostalo: mađarski jezik, Janoš Aranj, jezik pesnika – konačno utočište i ohrabrenje. Jedino mu je jezik pesnika ostao da izrazi odanost i ljubav. I u tom ponižavajućem i na smrt osuđenom vremenu on je darovao svom narodu: najupečatljivije pesme svog pesničkog stvaralaštva, takvo uzvišenje o čemu je Quasimodo napisao da zajedno sa stihovima Atile Jožefa najznačajnija su ostvarenja modernog pesništva. I u danima pred smrt – o tome sam već pisao – u poslednjoj razglednici sa njemačkom polurečenicom čitavu naciju oslobađa od nacističkih ubistava. Kome šta je značila ta domovina, nije mogao znati, kako u jednoj pesmi piše – ali šta je njemu značila sedeći u školskim klupama i teturajući preko Sentkiraljsabadje (Szentkirályszabadja), ne prema voljenoj domovini nego prema smrti, to znamo.  Potresniju, čedniju istinsku ljubav prema domovini jedva poznajemo.

Ta sveska sa snagom vere i strastvene ljubavi uči nas i na to, koliko je žudio za životom, koliko je želeo mir tišine, čiste radosti ljudskog življenja, sigurnost jednog obnovljenog društva. Istina je da je sablasnom jasnoćom video svoju sudbinu. Već 1936 u pesmi ”Hodaj samo, na smrt osuđenik!” – sam sebe je hrabrio, a da ne citiram  ostale, prethodne i kasnije napisane proročanske stihove. Bilo bi krivo shvaćeno njegovo moralno-političko držanje, kad bi tako tumačili te njegove rečenice da se on zato suočio sa smrtnom presudom fašističkog sveta jer je hteo primiti na sebe tu smrt. I sa moralnog i sa logičnog stanovišta istina je suprotna: zato je ukazao na sve to da se ”ne dogodi ono, što se dogodilo”. Svirepom jasnoćom je video svoju sudbinu, ubijen je on – koji nikad nije ubio. Povodom smrti Garcia Lorke napisao je:

Nije bežao. Umro je. Pa kud bi mogao pesnik?
Nije bežao ni dragi Atila, samo je odmahnuo
odbio uspostavljen red...

Ni on nije imao kud, nije mogao bežati, ali i on je strogo, uspravno, nedvosmisleno odmahnuo - ne. Nije želeo smrt, poredak  Evropskog „reda“ koji je stvoren sa strane koljača, fašističkih zapovesti, logora smrti, gasnih komora. Duboki smisao pesama koji se suočavaju sa smrću je politički i pesnički protest. Bilo bi krivo shvaćeno njegovo primerno držanje, kad bi se pobrkalo sa morbidnom, martirskom željom za smrt.

Dar te poluraspadnute svesčice je jedinstvena moralna snaga, neokaljana čistota, neprolazan sjaj. Ako bi govorio o vanjskim crtama te sitne sveske, samo bi sebe ponavljao: zaprepašćen sam sa načinom  oblikovanja i pisanja. Svoje pesme oblikuje kao da je za štampanje pripremljeno, brižno su napisani sa njegovim čitkim, bisernim slovima, ne izostavlja ni jedan znak, pazi na svako slovo, na svaku crtu. Precizan i čist kao uvek – i u tim raskidanim, krvavim danima. Čiste, nepokolebljive stavove tih pesama i forme tog pesničkog stanovišta (jednako i vanjske i unutrašnje forme) sve više se istržuje. Otkrivaju se sve više istančane nijanse ritma njegovih pesama, zakonitosti rima, struktura samoglasnika, atributa, aliteracija.  Ne trebam o tome sada pisati, učinio sam već nekoliko puta. Bezprimeran primer ja baš u tome da taj sklad savršenstva, splet te pesničke zakonitosti, red harmonije rođen je u svetu haosa, bezakonja i pokazuje vilinski sjaj, vanzemaljske zrake svetlosti. Iza tog pesničkog savršenstva postoji takvo ljudsko dostojanstvo, dijamantnotvrd sklad vrednosti, moralna i politička evidencija na koju čitav narod može utemeljiti svoje zakone. Možemo biti ponosni da ovaj niz moralno-političkih
vrednosti je iskaz mađarskog pesnika. Besprekoran je iskaz pesnika, zvučnost ne poremećuje niti jedan neprimeren zvuk - melodija, ritam, moral čini  jedinstvenu celinu.
                                                                                       
                                                                              Đula Ortutai (Ortutay Gyula)

                                                                              Prevod: Fehér Illés

Opaska prevodioca:

„Notes iz Bora“ (Bori notesz) sadrži 10 pesama mađarskog pesnika Mikloša Radnotija koje je napisao od momenta kad je odveden u Lager Heidenau do svoje smrti. Ispod svake pesme naznačen je  datum i mesto stvaranja, pa je vidljivo do kada je postojao logor, kada je počelo povlačenje, kojim putem su terani zatočenici. Smrt ga je zatekla kod Abde (u blizini Đera) sa više od šezdesetak drugova, gde su i zakopani u masovnoj grobnici. Tek godinu i po dana kasnije, prilikom ekshumacije postalo je jasno da je i Radnoti među ubijenima kod Abde.

„Notes iz Bora“ nađen je u njegovom džepu. Na trećoj strani notesa na pet jezika napisano je:


Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I.

Ovaj notes sadrži pesme madjarskog pesnika Radnóti Miklósa. On moli nalaznika, da istog pošalje na adresu sveučilišnog profesora Ortutay Gyula, Budapest, VII. Horánszky u 1. I.

Es wird höfl. ersucht dieses Buch, welches die  Gedichte des ungarischen dichters Miklós Radnóti enthält, dem Herrn Universitäts-professor Gyula Ortutay wohnhaft in Budapest (VII. Horánszky u. 1. I.) zukommen lassen zu wollen. Verbindlichster...............................

Prière de vouloir faire ce cahier...................................................d΄écrivain hongrois Miklós Radnóti................................Gyula Ortutay (professeur de l΄Université Budapest) Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Mercy d l΄.................................

..............................................................contains the poems of the Hungarian poet Miklós Radnóti to Mr. Gyula Ortutay, Budapest universiti lecturer, Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Thank you in anticipation.

Pesme je pisao u više primeraka. Jedan deo pesama u istovetnom tekstu s onim što je nađen u njegovom džepu, još početkom 1945.  predao je Ortutai Đuli (Ortutay Gyula) Salai Šandor (Szalai Sándor). On je preko Bukurešta stigao u Budimpeštu a u rudnicima  Bora je bio na prisilnom radu. Drugi primerak predao je udovici  Radnoti Miroslav Antić  1953. o čemu je MOST  pisao u broju 64 – 65.


Radnóti Miklós Hetedik ecloga – Sedma ecloga – Sedma ekloga





Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
                                           
Lager Heidenau,
Žagubica fölött a hegyekben, 1944. VII.


Sedma ecloga

Vidiš li, pada mrak, bodljikavom žicom omeđena
drvena ograda, baraka lebdi, diže je sumrak.
Okvire ropstva lagano prelazi pogled
i samo um, samo um, on zna za razapetost žice.
Vidiš li, draga, ovde ovako se oslobađa mašta,
izmoždenim telima na trenutke smiraj donosi
lagani san i logoraši tada kućama kreću.

Poderani, ošišani robovi u hropcu sna lete
s vrha Srbije ka skrivenim dolinama doma.
Skrivena dolina doma? O, postoji li još dom?
Bez pogotka bombe? Zar postoji kao kad smo odvedeni?
Stiže li još kući, ko ovde uzdiše ili tamo leži?
Reci, ima li još doma gde znaju i za heksametre?

Bez znakova, nagađajući red ispod reda, tu
u polumraku pišem ovu pesmu kao što živim,
pomalo naslepo, poput gusenice puzeći preko papira;
lampu, knjigu, sve su oduzeli stražari Lagera,
ni pošte nema, samo se magla na nas spušta.

Među crvima i sablastima živi ovde u brdima Francuz,
Poljak, glasni Talijan, odbegli Srbin, setni Jevrej,
raskomadana tela ipak jedan život žive tu, –
čekaju vesti, topao ženski glas, slobodnu ljudsku
sudbinu i čekaju kraj, u magli sakriveno čudo.

Ležim na dasci među crvima, obnavljaju se
napadi buva, ali armija muva već počiva.
Veče je, ropstvo je, vidiš, ponovo kraće za dan,
ta i život za jedan dan. Spava logor. Pejzaž
je u mesečini i žice su opet napete,
i preko prozora se vide, među šumovima noći,
na zid naslonjene senke naoružanih stražara.

Spava logor, vidiš li, draga, meša se san i java,
prevrće se na uskom prostoru ko se preplašeno
budi i ponovo usni. Samo sam ja budan, meso
tvog poljupca u ustima mi je ukus napola
izgorele cigarete, i ne nailazi san, jer
bez tebe već ni umreti ni postojati ne znam.
                    
Lager Heidenau
                        Iznad Žagubice u brdima, juli 1944.

Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Most – Mostar  XIV (1987) i
                                        Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                        Családi kör – Novi sad        

 Sedma ekloga

Vidiš li, mrači se, i bodljikava žica hrastovih
stupaca ograde i barake lebde, usisava ih mrak.
Ropstva nam uski krug proširuje se i puca vidik naš
i samo um, i samo um, on zna da su žice razapete tu.
Vidiš li, draga, i maštu nam, i nju nam oslobađa
kao i slomljena tijela tek san, lijepi osloboditelj
kkoji nam otvara logor, pa kući kreće naš um.

Odrpani, ošišani, hrčući lete robijaši
sa slijepog krova Srbije u skrovište domovinskog tla.
Tiha skrovišta doma! A postoji li još taj naš dom?
Nije li ga dostigla bomba? I je li, kakav je bio?
I onaj što uzdiše desno, i onaj što lijevo leži, hoće li naći ga bar?
Reci, ima li još domovine tamo gdje ovaj shvaćaju stih?

Bez ukrasa svih, gnječeći stih pod stih
u ovom sumraku pjesmu pišem tako kako živimo
sljepački, ko gusenica pedljem pipkajući papir,
džepnu mi lampicu, knjige, sve su oduzeli čuvari
logora i ne dolazi pošta, nad barake slijeće magla nam tek.

Tu, među vijestima strave i ušima žive Poljak i Francuz
i glasni Talijan, pobunjeni Srbin, žalosni Židov na brdu,
svi dobru čekaju vijet, lijepu žensku riječ, slobodnu ljudsku kob,
i čekaju kraj ovih muka, kraj guste magle, čekaju čudo.

Ležim na daski, međ ušima zarobljena zvijer, a buha
sve iznova na me juriša, ali je vojska muha smirila bar.
Večer je, za jedan je dan opet kraće moje ropstvo,
a i život je kraći za dan. Sav logor spava. Na predio
mjesečina sja i u njenoj rasvjeti opet se vide razapete žice
kroz prozor i vide se sjene čuvara s puškama
kako se uza zid penju, sa glasovima se miješaju noćnim.

Logor već spava, vidiš li, draga, šuškaju snovi,
zagrcne se probuđen sanjač, okreće se na ležaju usku i već
ponovo spava i lice mu sja. Tek ja sjedim budan
osjećam međ usnama dopola popušenu cigaretu i namjesto
tvog poljupca, dolazi san, san koji smiruje,
jer ja nu umrijet ne mogu, a ni živeti bez tebe već.

 (Logor Heidenau u brdima nad Žagubicom, srpnja 1944)

Prevod: Enver Čolaković


Radnóti Miklós Levél a hitveshez – Pismo voljenoj



Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)
(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Radnóti Miklós és felesége Gyarmati Fanni
Mikloš Radnoti i supruga Fani Đarmati

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szívemben nappal újra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor látlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is itt felejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Lager Heidenau,
Žagubica fölött a hegyekben, 1944 VIII – IX.


Pismo voljenoj

U dubini je muk, nemi svet,
u ušima mi tišina urla i povičem,
ali odgovora nema iz divlje,
daleke, ratom omeđene Srbije,
a ti si daleko. Glas tvojkroz snove  
dopire – danju srce te dotiče –
pa ćutim, dok neke ohole biljke
oko mene sa prirodom se mire.

Ne znam, kad mogu te ponovo sresti
bila si čvrsta, teška, kao poema,
i lepa kao svetlost, kao senka,
koju i nemo i slepo bi našao,
sad si izvan horizonta, očima
te tražim, um te iznutra priziva,
stvarnost u san je sada pretvorena,
utonulo u bunar puberteta

ljubomorno pitam: voliš li me još?
i da na vrhuncu mladosti jednom
supruga ćeš mi biti, – opet se nadam
i kad se na budne staze vraćam
znam, da jesi. Supruga i družica –
samo daleka! Iza tri surovih granica.
Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?
Na poljupce jasna su sećanja;

čekajući čudo provodim vreme,
dok smrtonosni rojevi zuje iznad mene;
diveći se plavetnilu neba tvoje oko
sam video, ali postalo je mračno
i bombama je padati htelo. Rob sam –
uprkos njih živim. Procenio sam
postojanje i sve što nadu priziva,
i duž puteva duha i granica –

do tebe stižem; preko jarkog žara,
ako treba i kroz strahote pakla
ću se probiti i vratiti; ako treba
biću tvrdokoran kao kora drveta,
a u stalnoj opasnosti smirenost
u zlu odraslih, divljih muškaraca
me smiruje i poput hladnog vala:
zakon 2×2 me obliva.

Lager Heidenau
                        Iznad Žagubice u brdima, VIII-IX 1944.

Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Most – Mostar  XIV (1987) i
                                        Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                        Családi kör – Novi sad         


Radnóti Miklós Gyökér - Koren


Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)
(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)



Gyökér

A gyökérben erő surran,
esőt iszik, földdel él
és az álma hófehér.
 
Föld alól a föld fölé tör,
kúszik a ravasz gyökér,
karja akár a kötél.

Gyökér karján féreg alszik,
gyökér lábán féreg ül,
a világ megférgesül.

De a gyökér tovább él lent,
nem érdekli a világ,
csak a lombbal teli ág.

Azt csodálja, táplálgatja,
küld néki jó ízeket,
édes, égi ízeket.

Gyökér vagyok magam is most,
férgek között élek én,
ott készül e költemény.

Virág voltam, gyökér lettem,
súlyos, sötét föld felettem,
sorsom elvégeztetett,
fűrész sír fejem felett.

Lager Heidenau,
Žagubica fölött a hegyekben, 1944. VIII. 8.


Koren

U korenu snaga vrvi,
od kiše, zemlje celi,
san mu je snežak beli.

Iz zemlje na površ zemlje
puzi, koren je lukav,
ko uže mu je rukav.

Na rukavu crv spava,
na rukavu crv sedi,
svet u crv se promeni.

Ali koren dalje živi,
ne mari za vanjski svet
već za lišće i cvet.

Njemu se divi, hrani ga
šalje dobre sokove,
slasne, kusne sokove.

Sad sam i ja koren,
među crvima živim,
tu pesmu tamo krpim.

Cvet sam bio, koren sada,
na me crna zemlja pada,
mojoj sudbi sad je kraj
nad glavom mi pila, znaj.

Lager Heidenau
Iznad Žagubice u brdima, 8. VIII. 1944.

Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Most – Mostar  XIV (1987)

Radnóti Miklós À la recherche… - À la recherche…



Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)
(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Szeged - Szoborpár, az egyetemi hallgató Radnóti későbbi feleségével, Gyarmati Fannival, Gyurcsek Ferenc alkotása.


À la recherche…

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költõkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklõ asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzõk ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tûzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezõkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az õ ügyük ott lenn, -
s most a szabadság angyala õrzi nagy álmuk az éjben.

S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nõk
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem õrzi kezük szoritását,
mûvük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jõ soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nõk mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdõkben s idegen legelõkön alusznak.

Lager Heidenau,
Žagubica fölött a hegyekben, 1944. VIII. 17.


À la recherche…

Stare večeri i vas oplemenjuje sećanje!
Pesnicima, mladim ženama okrunjeni sjajni
stolovi kuda klizite u močvari prošlosti?
gde je ta noć kada razdragano vrsno vino
točili hitri drugari u vitke, blistave pehare?

Stihovi su lebdeli oko svetla lampe, sjajne zelene
atribute ljuljao penušavi val pesama,
mrtvi živeli, robovi, davno nestali dragi
drugovi doma su bili, poeme pisali noseći
nad srcima Ukrajinu, Hispaniju, Flandriju.

Neki su čvrsto stisnutim zubima jurili u vatru
i borili se jer drugo im nije preostalo
i dok je četa prestrašeno spavala pod noćnim
kaljavim skrovištem snivali o svojim odajama
što im je u tom društvu ostrvo i jama bila.

Nekud su u zapečaćenim vagonima putovali,
prestravljeno, nemo stajali na minskim poljima,
nekud su dobrovoljno s oružjem u ruci išli,
šutke jer su znali da je ta borba njihova stvar –
sada u noći anđeo slobode im čuva nebeske snove.

I nekud... svejedno. Gde su isčezla mudra pijanstva?
leteli pozivi, gomilali nedovršene pesme
i gomilali bore oko usana, ispod očiju na licima
ljupko nasmijanih mladih žena; tromi su postali neusiljeni
koraci  mladih vila tokom šutljivih, ratnih godina.

Gde ja ta noć, ta krčma, trpeza ispod hlada drveta?
gde su koji još žive a u rat su oterani?
glas im čuje moje srce, ruke čuvaju stisak ruke,
citiram dela, nazirem senke njihovih bista i sećam
se (nemi rob) – na jecajem punom krovu Srbije.

Gde je ta noć? ta noć vratiti se više neće,
što je bilo ima drukčije značenje od smrti.
Kraj stola sede, skrivaju se iza ženskog smeška
i gucnut će iz pehara oni što su nesahranjeni
spavaju u dalekim šumama, na tuđim livadama.   

Lager Heidenau
Iznad Žagubice u brdima, 17. VIII. 1944.

Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Most – Mostar  XIV (1987)