Ortutay Gyula: Radnóti Miklós utolsó versei – Poslednje pesme Mikloša Radnotija



Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)

(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Bor - Radnóti Miklós emléktábla

Spomen ploča Mikloša Radnotija u Boru

A ”Bori notesz” facsimile kiadása alkalmából

1945 elején a „Magyar Központi Híradó“ (ez volt a neve akkoriban a Magyar Rádió, Távirati Iroda és Filmiroda vállalatainak) hivatali szobájába borostásan, lelkesen berontott Szalai Sándor, a szociológus. A bori rézbányák foglyai közül érkezett, Bukaresten keresztül. Radnóti Miklósnét kereste s engem. Átölelt bennünket, s hírt hozott Radnóti Miklóstól. Miklós él, a bori bányákban volt munkaszolgálatos, s egy füzetet is hozott nekünk, benne verseket, azt a néhányat, ami megjelent 46-ban a „Tajtékos ég“ c. kötetében, köztük olyanokat mint a „Hetedik ecloga“, az „Erőltetett menet“ s az „À la recherche...“.

     Annyi kétség és  félelem után ismét bizakodni kezdtünk: a versek ereje is sugallta, hogy élnie kell Miklósnak, él és visszajön. Egymást ellentmondó híreket hallottunk addig, s vártuk őt ismét. S aztán hosszú hónapok múltán a kezembe került az „Új élet“ 1946. augusztus 1-i száma, s a lap 14. oldalán olvashattuk a felhívás címét s könyörtelenül tárgyilagos szövegét: „Jelenetkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói.“ Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt. Ez a hír vetett véget minden reményünknek. A felhívás befejező része aztán további tájékoztatást adott, ugyanolyan részvétlenül, mint a győri  Izraelita Szentegylet tisztviselőnője, akihez a következő forró augusztusi napon fordultunk. „Az itt  felsorolt 22 holttest egy része a jelenleg Abda  községben exhumálás alatt álló, valószínűleg több mint 60, hungaristák által meggyilkolt munkaszolgálatosnak. A többi exhumált holttest adatait, amint azokat az ügyészség a rendelkezésünkre  bocsájtja, közölni fogja a győri Szentegylet. Valószínű, hogy ezek a munkaszolgálatosok Borból tértek vissza, és mint betegek maradtak Abdán, ahol a felszabadulás előtt a hungaristák gyilkolták le őket, legalábbis a nálunk talált, valószínűleg nekik címzett tábori lapokból ez derül ki.“  Így tudtuk meg hát, hogy 21 társával együtt Miklós az abdai tömegsírból a győri temető gyalulatlan deszkakoporsójába került immár. A szöveg semmit sem tudott a költőről, semmit sem tudott arról, hogy egyik legnagyobb, legtisztább költőnk megtöretett testének maradványait  s az utolsó verseket, a végső üzenet múlhatatlan sorait őrzi ez az ideiglenes koporsó.

  Négyen álltuk körül ezt a gyalulatlan, durva ládát a forró augusztusi napon. Radnóti Miklósné, Baróti Dezső, Tolnai Gábor és jómagam. Szó nem esett, száraz volt a szemünk -  ki sírna ilyenkor a meg nem vátoztatható, a végleges tudomás pillanatában. Hallgattunk, mi tudtuk, kit veszítettünk el, kit vesztett el a magyar nép. Ott, e reménytelen pillanatban, nyomban kisértett az „elveszíteni“ szó átkozott, kettős értelme. Azóta is kisért: gonosz, értelmetlen s végül mégis igazságot hordozó szó. 1946-ban ott kisértett a halotti beszédekben, az enyémben is, s kimondva, kimondatlan, ott van azóta is minden Róla szóló írásomban. Elveszítettük őt: elveszett számunkra, elveszett a magyar jövendő számára, s ma már mindenki tudja, hogy költészetünk, egész kultúránk számára mit jelent alkotása, s jó lenne, ha egyre többen tudnánk: mit jelent erkölcsi tartása, a halálig őrzött mocsoktalan tisztasága – ez a sugárzó példa az egész nemzet erkölcsi-társadalmi öröksége. Bárha egyre jobban értenénk e példa lényegét!  Elveszítettük – de el is veszejtettük: ez is benne van a kettős jelentésben, s ott lappangott keserű értelme a győri temetőben az első pillanattól kezdve.  Elveszejtettük őt, mindnyájan, akik életben maradtunk, s ez nemcsak vád lehet (s így nagyon is általános és hazug), hanem önvád: kinek-kinek a magáé. Megtettem-e érte mindent?  ezt kérdeztem s kérdezem azóta is magamtól. S minél tisztábban tesszük fel magunknak a kérdést s minél könyörtelenebb igazmondással válaszolunk – meggyőződésem, annál kevésbé fogunk még egyszer engedni a társadalmi méretű gyávaságnak, hazugságnak, annál kevésbé engedünk bármiféle fasizmusnak, bármiféle társadalmi méretű bűnnek, fenyegessen az bennünket akár személyes létünkben. Ezzel a tanítással is ő ajándékozott meg bennünket: kemény, alig elviselhető ajándék, de gyáva s méltatlan, aki lemond róla.

     Oka van anak, hogy ebben a kisérő írásban erről beszélek. Nemcsak azért, mert a kis szerb iskolásfüzet költeményeinek facsimile kiadása nem filológiai részletek közlésére sarkall. Nem a füzet külső formájának, méreteinek leírása a célom, s még az se, hogy milyen „olvasati” problémáink voltak eleinte: Lager Heidemann vagy Lager Heidenau-e a helyes olvasat, s a többi efféle filológia kérdés, aminek a maga helyén értelme, súlya van. De nekem az abdai tömegsír s ez a kis füzet más példázatot mondott, más kérdéseket adott föl. Néhányszor megpróbáltam felelni rá – s hadd mondom meg azt is: a kortársak szégyene, hogy jó ideig csak néhányan kerestük a tévedések kockázatával is a választ. Mire tanít ez a kis füzet?

     A haza szemérmes szeretetére. Mikor már szinte mindenből kitagadta a hivatalos haza, mikor prédának dobta oda, akkor is magához ölelte a haza, az otthon elérhetetlennek tűnő képeit ébren s álomban is – hiszen a fogolytáborral együtt hazaindult ő is az éjben kísérleti repülésben

        Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok

      Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra...

     Ez a haza vonzotta, s persze a „régi szelíd esték“ , s Fanni a „rőt sövény előtt“ – a haza  minden fájdalommal, minden kegyetlen és szép ajándékával együtt. A haza, mert végül csak ez maradt: a magyar nyelv, Arany János, a költők nyelve – végső menedéke és bátorítása. Csak ez a költői nyelv maradt, hogy hűségét és szeretetét kifejezze. S ebben a megalázott és halálraitélt utolsó időben is ő adott ajándékot nemzetének: költészetének legmegrendítőbb verseit, azt a betetőzést, amiről Quasimodo írta, hogy József Attila verseivel együtt a modern világlíra legjelentősebb alkotása. S a halál előtti napokban – írtam erről egy ízben már – az utolsó razglednica német félmondatában a hitlerista gyilkosságok bűnét is elhárítja nemzete feje felől. Hogy másnak e haza mit jelentett, valóban nem tudhatta, ahogy egyik verse mondja – de hogy néki mit jelentett iskolába menet is s vánszorogván Szentkirályszabadján át nem az áhított haza, hanem a halál felé, azt ma már tudjuk. Megrendítőbb, szemérmesebb, igazabb szeretetét a hazának aligha ismerjük.

     S arra is tanít ez a kis füzet a hűségnek és a szenvedélyes szeretetnek erejével, hogy mennyire az életet akarta, mennyire vágyott a béke szép csöndjére, a méltó emberi élet tiszta örömeire, egy megújult társadalom biztonságára. Igaz, szinte kisérteti világossággal látta jövendőjét, s már 1936-ban „Járkálj csak, halálraitélt!“ – így biztatta magát, hogy az előbbi jelzéseket s a későbbi prófétikus mondatokat ne idézzem. De félreértenénk magatartásának ép erkölcsi-politikai hátterét, ha úgy interpretálnánk ezeket

a verseket, hogy „azért“ nézett ilyen világos tudattal szembe a fasiszta világ halálos itéletével, „mert“ vállalni akarta ezt a halált. Erkölcsileg is, logikailag is az ellenkezője az igaz: azért mutatott rá mindegyre, hogy „ne történhessen meg mindaz, ami megtörtént“. Kegyetlen világossággal látta a költő sorsát, kit megöltek – aki sohasem ölt. Hiszen ő írta az „Első eclogá“-ban Garcia Lorca haláláról:

                   Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?

                   Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett

                   folyton e rendre...

     Néki sem volt hova futnia, nem menekülhetett, de ő is nemet intett, szigorúan, egyenesen, félreérthetetlenül. Nem a halált akarta, a gyilkosnak nem azt a rendjét, amit a hitlerista parancs, a haláltáborok, gázkamrák,, a pusztuló Európa „rendje“ jelentett. Ezeknek a halállal szembenéző verseknek, a halállal is szembenéző magatartásnak ez a tiltakozás volt a politikai, költői funkciója, legbensőbb értelme. Példaadó magatartását értenők félre, ha valami morbid halálvággyal, mártír-alávetettséggel tévesztenők össze.

     S végső ajándéka ennek a romlandó kis füzetnek éppen magatartásának egyedülvaló erkölcsi ereje, pátosztalan tisztasága, nem csökkenő fénye. Ha a kis füzetke külső vonásairól szólnék, ismételnem kellene magam: az első megdöbbenés elfog a versek külső tagolásán, írásmódján. Szinte nyomdakész „tükör“-be fogja verseit, mindegyikét gondosan írja, szépen olvasható gyöngybetűivel, s nem hagy el egyetlen írásjelet sem, minden betűre, minden

jelre ügyel. Pontos és tiszta, mint mindenben – ezekben a lerongyolt, vérző napokban is. A versek tiszta és meg nem vesztegethető álláspontját s e költői állásfoglalás formai vonásait (külső és belső formáét egyaránt) mindinkább bővülő irodalom vizsgálja. Verseinek ritmusát, rímeit, jelző-rendszerét, magánhangzóinak, alliterációinak törvényeit egyre több tanulmány kutatja. S a törvény, az egyensúly, a mérték mind finomabb összefüggéseit tárják fel. Nem kell most erről szólanom, magam is írtam néhány vonásukról. A példátlan példa éppen az, hogy  a tökéletesnek ez az egyensúlya, a költői törvényeknek ez a hálózata, ez az összefüggésrendje az elvadult, törvény nélküli, gonosz káoszban születik, mutatja fel tündéri ragyogását, már nem is e világi fényeit. Emögött a költői tökély mögött az az emberi méltóság, az értékeknek az a gyémántszilárd rendje, erkölcsi, s mondjuk ki bátran: politikai evidenciája van, amire akár egy nép építheti törvényeit. Büszkék lehetünk, hogy az erkölcsi-politikai értékeknek ez a rendje egy magyar költő vallomása. Hibátlan költői vallomás, zenéjét egyetlen téves hang sem zavarja. Ritmusa, dallama, erkölcse egy.

                                                                                                 Otrutay Gyula

A ”Bori notesz“ 3. oldalán található felhívás

Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I.

Ovaj notes sadrži pesme madjarskog pesnika Radnóti Miklósa. On moli nalaznika, da istog pošalje na adresu sveučilišnog profesora Ortutay Gyula, Budapest, VII. Horánszky u 1. I.

Es wird höfl. ersucht dieses Buch, welches die  Gedichte des ungarischen dichters Miklós Radnóti enthält, dem Herrn Universitäts-professor Gyula Ortutay wohnhaft in Budapest (VII. Horánszky u. 1. I.) zukommen lassen zu wollen. Verbindlichster...............................

Prière de vouloir faire ce cahier...................................................d΄écrivain hongrois Miklós Radnóti................................Gyula Ortutay (professeur de l΄Université Budapest) Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Mercy d l΄.................................

..............................................................contains the poems of the Hungarian poet Miklós Radnóti to Mr. Gyula Ortutay, Budapest universiti lecturer, Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Thank you in anticipation.

Povodom faksimil izdanja ”Notesa iz Bora”

Početkom 1945. u službenu prostoriju ”Mađarski Centralni Vesnik“ je neobrijano, zaneseno uleteo sociolog Szalai Sándor (Šandor Salai). Stigao je preko Bukuresta iz lagera u Boru. Tražio je suprugu Radnotija. Zagrlio nas je – doneo je vesti o Miklošu Radnotiju. Mikloš je živ, nalazi se u lageru kod Bora i jednu svesku je doneo sa pesmama koji su bili objavljeni u zbirci pesama „Tajtékos ég“ među njima i takve, kao Sedma ekloga, Usiljeni marš, A la recherche ...

Nakon mnogo nedounica i zebnje opet smo se počeli nadati: i snaga pesama je dalo naslutiti, Mikloš je živ, vratit će se. Dotle smo oprečne vesti slušali i ponovo smo ga čekali. Nakon dugih, mučnih isčekivanja 1. avgusta 1946. na 14. stranici  ”Új élet” (Novi život) smo čitali nemilosrdno objektivan proglas: ”Neka se jave rođaci kod Abde ubijenih logoraša.” Ime Mikloša nalazio se na 12. mestu. Ova vest je okončala sve naše nade. Kraj proglasa sadržavalo je daljnje informacije, isto tako bezosećajno, kao što je dala objašnjenje činovnica Jevrejske Verske Zajednice tog vrućeg avgustovskog dana.  ”Ovde nabrojanih 22 leševa su neki od šezdesetak ubijenih logoraša kod Abde, izvršeno od strane hungarista. Podatke ostalih leševa posle ekshumacije Jevrejska Verska Zajednica će dostaviti čim će raspolagati sa podacima Državnog tužilaštva. Ubijeni su verovatno povratnici sa prisilnog rada iz Bora, bar se tako čini na osnovu u džepovima nađenih dokumenata i logorskih dopisnica i kao bolesnici su ostali kod Abde koji su pre oslobođenja ubijeni.“ Dakle tako smo saznali da je Mikloš, zajedno sa ostalih 21 drugova iz masovne grobnice kod Abde, stigao u neobrađenom lesu na groblje u Đer. Obavest ništa nije znalo o pesniku, ništa nije znalo o tome da taj privremeni les čuva propaćene posmrtne ostatke jednog od najvećih naših pesnika i njegove zadnje pesme, nezaboravne konačne poruke.

Četvoro smo stajali kraj grubog, neobrađenog lesa tog vrućeg avgustovskog dana. Radnóti Miklósné (Supruga Mikloša Radnotija), Baróti Dezső (Deže Baroti), Tolnai Gábor (Gabor Tolnai) i ja. Bila je mukla tišina, oči su nam bile suve – ko bi mogao plakati u tom trenutku konačnog saznanja. Šutili smo, mi smo znali, koga smo izgubili, koga je izgubio mađarski narod.

Od tad, od tog beznadežnog trenutka me je počeo pratiti prokleto, dvojno značenje izraza ”izgubiti”. Zao, nerazuman izraz ipak nosi u sebi pravdu. Bio je prisutan 1946 godine u govorima prisećanja, i jasno ili skriveno prisutan u svakom mom o Njemu pisanom članku. Izgubili smo ga: izgubljen je za nas, za mađarsku budućnost. Danas već mnogi znaju šta znači njegovo delo za naše pesničko i opšte kulturno stvaralaštvo i bilo bi dobro da sve više njih znaju:  šta znači njegovo do smrti zadržano moralno držanje, neokaljana čistota – taj sjajni primer  moralno-društvene ostavštine čitave nacije. Bar da sve više shvatimo bit tog primera. Izgubili smo ga – ali smo ga i pogubili: i to je sadržano u dvostrukom značenju izraza i od prvog trenutka bilo je prisutno i na groblju u Đeru. Pogubili smo ga, svi mi koji smo ostali živi, nije samo optužba ( jer ovako je uopštena i lažna) nego je i samooptužba: svačija na svoj način. Da li sam sve učinio za njega? to sam pitao sebe tad, i pitam od onda.  I što jasnije postavljamo sebi to pitanje, tako sve nemilosrdnijom istinom odgovaramo – ubeđen sam da ćemo na taj način sve više  suziti mogućnost stvaranju ponovnom opštedruštvenom kukavičluku, laži, sve jače odupirati bilo kakvom fašizmu, bilo kakvom opštedruštvenom grehu, bez obzira na ličnu ugroženost. I to saznanje nam je podario: tvrd, jedva podnošljiv dar, ali je kukavica i nedostojan taj ko se odriče te ostavštine.  

Postoji razlog za to da o tome pišem. Faksimil izdanje male srpske školske sveske ne nagna me na objavljivanje filoloških detalja. Nije mi cilj da opišem vanjsku formu, razmere niti početne probleme oko čitanja: da li je ispravno Lager Heidemann ili Lager Heidenau i ostale filološke probleme koje na svom mestu imaju svoju težinu i značenje. Meni masovna grobnica u Abdi i ova svesčica ima drugo značenje, drugačija pitanja postavlja. Nekoliko puta sam pokušao dati odgovor – i moram reći i to: sramota je savremenika da dugo vremena samo nas nekolicina je tražilo odgovor prihvatajući i mogućnost pravljenja grešaka. Na šta nas uči ova mala sveska?

Na čednu ljubav prema domovini. Kad se već od njega zvanična država odrekla, žtvovala, i tad ga je domovina prigrlila, nedostupne slike doma živeli su u njemu i u javi i u snu – zajedno sa logorom kući je krenuo u noćnom probnom letu:

                    Poderani, ošišani robovi u hropcu sna lete

                    s vrha Srbije ka skrivenim dolinama doma.

Ta domovina ga je privlačila i naravno ”stare pitome večere” i Fani ”ispred riđe ograde” – domovina zajedno sa svim bolnim, nemilosrdnim i lepim darovima. Domovina, jer na kraju mu je samo to ostalo: mađarski jezik, Janoš Aranj, jezik pesnika – konačno utočište i ohrabrenje. Jedino mu je jezik pesnika ostao da izrazi odanost i ljubav. I u tom ponižavajućem i na smrt osuđenom vremenu on je darovao svom narodu: najupečatljivije pesme svog pesničkog stvaralaštva, takvo uzvišenje o čemu je Quasimodo napisao da zajedno sa stihovima Atile Jožefa najznačajnija su ostvarenja modernog pesništva. I u danima pred smrt – o tome sam već pisao – u poslednjoj razglednici sa njemačkom polurečenicom čitavu naciju oslobađa od nacističkih ubistava. Kome šta je značila ta domovina, nije mogao znati, kako u jednoj pesmi piše – ali šta je njemu značila sedeći u školskim klupama i teturajući preko Sentkiraljsabadje (Szentkirályszabadja), ne prema voljenoj domovini nego prema smrti, to znamo.  Potresniju, čedniju istinsku ljubav prema domovini jedva poznajemo.

Ta sveska sa snagom vere i strastvene ljubavi uči nas i na to, koliko je žudio za životom, koliko je želeo mir tišine, čiste radosti ljudskog življenja, sigurnost jednog obnovljenog društva. Istina je da je sablasnom jasnoćom video svoju sudbinu. Već 1936 u pesmi ”Hodaj samo, na smrt osuđenik!” – sam sebe je hrabrio, a da ne citiram  ostale, prethodne i kasnije napisane proročanske stihove. Bilo bi krivo shvaćeno njegovo moralno-političko držanje, kad bi tako tumačili te njegove rečenice da se on zato suočio sa smrtnom presudom fašističkog sveta jer je hteo primiti na sebe tu smrt. I sa moralnog i sa logičnog stanovišta istina je suprotna: zato je ukazao na sve to da se ”ne dogodi ono, što se dogodilo”. Svirepom jasnoćom je video svoju sudbinu, ubijen je on – koji nikad nije ubio. Povodom smrti Garcia Lorke napisao je:

Nije bežao. Umro je. Pa kud bi mogao pesnik?

Nije bežao ni dragi Atila, samo je odmahnuo

odbio uspostavljen red...

Ni on nije imao kud, nije mogao bežati, ali i on je strogo, uspravno, nedvosmisleno odmahnuo - ne. Nije želeo smrt, poredak  Evropskog „reda“ koji je stvoren sa strane koljača, fašističkih zapovesti, logora smrti, gasnih komora. Duboki smisao pesama koji se suočavaju sa smrću je politički i pesnički protest. Bilo bi krivo shvaćeno njegovo primerno držanje, kad bi se pobrkalo sa morbidnom, martirskom željom za smrt.

Dar te poluraspadnute svesčice je jedinstvena moralna snaga, neokaljana čistota, neprolazan sjaj. Ako bi govorio o vanjskim crtama te sitne sveske, samo bi sebe ponavljao: zaprepašćen sam sa načinom  oblikovanja i pisanja. Svoje pesme oblikuje kao da je za štampanje pripremljeno, brižno su napisani sa njegovim čitkim, bisernim slovima, ne izostavlja ni jedan znak, pazi na svako slovo, na svaku crtu. Precizan i čist kao uvek – i u tim raskidanim, krvavim danima. Čiste, nepokolebljive stavove tih pesama i forme tog pesničkog stanovišta (jednako i vanjske i unutrašnje forme) sve više se istržuje. Otkrivaju se sve više istančane nijanse ritma njegovih pesama, zakonitosti rima, struktura samoglasnika, atributa, aliteracija.  Ne trebam o tome sada pisati, učinio sam već nekoliko puta. Bezprimeran primer ja baš u tome da taj sklad savršenstva, splet te pesničke zakonitosti, red harmonije rođen je u svetu haosa, bezakonja i pokazuje vilinski sjaj, vanzemaljske zrake svetlosti. Iza tog pesničkog savršenstva postoji takvo ljudsko dostojanstvo, dijamantnotvrd sklad vrednosti, moralna i politička evidencija na koju čitav narod može utemeljiti svoje zakone. Možemo biti ponosni da ovaj niz moralno-političkih

vrednosti je iskaz mađarskog pesnika. Besprekoran je iskaz pesnika, zvučnost ne poremećuje niti jedan neprimeren zvuk - melodija, ritam, moral čini  jedinstvenu celinu.

                                                                                       

                                                                              Đula Ortutai (Ortutay Gyula)

                                                                              Prevod: Fehér Illés

Opaska prevodioca:

„Notes iz Bora“ (Bori notesz) sadrži 10 pesama mađarskog pesnika Mikloša Radnotija koje je napisao od momenta kad je odveden u Lager Heidenau do svoje smrti. Ispod svake pesme naznačen je  datum i mesto stvaranja, pa je vidljivo do kada je postojao logor, kada je počelo povlačenje, kojim putem su terani zatočenici. Smrt ga je zatekla kod Abde (u blizini Đera) sa više od šezdesetak drugova, gde su i zakopani u masovnoj grobnici. Tek godinu i po dana kasnije, prilikom ekshumacije postalo je jasno da je i Radnoti među ubijenima kod Abde.

„Notes iz Bora“ nađen je u njegovom džepu. Na trećoj strani notesa na pet jezika napisano je:

Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I.

Ovaj notes sadrži pesme madjarskog pesnika Radnóti Miklósa. On moli nalaznika, da istog pošalje na adresu sveučilišnog profesora Ortutay Gyula, Budapest, VII. Horánszky u 1. I.

Es wird höfl. ersucht dieses Buch, welches die  Gedichte des ungarischen dichters Miklós Radnóti enthält, dem Herrn Universitäts-professor Gyula Ortutay wohnhaft in Budapest (VII. Horánszky u. 1. I.) zukommen lassen zu wollen. Verbindlichster...............................

Prière de vouloir faire ce cahier...................................................d΄écrivain hongrois Miklós Radnóti................................Gyula Ortutay (professeur de l΄Université Budapest) Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Mercy d l΄.................................

..............................................................contains the poems of the Hungarian poet Miklós Radnóti to Mr. Gyula Ortutay, Budapest universiti lecturer, Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Thank you in anticipation.

Pesme je pisao u više primeraka. Jedan deo pesama u istovetnom tekstu s onim što je nađen u njegovom džepu, još početkom 1945.  predao je Ortutai Đuli (Ortutay Gyula) Salai Šandor (Szalai Sándor). On je preko Bukurešta stigao u Budimpeštu a u rudnicima  Bora je bio na prisilnom radu. Drugi primerak predao je udovici  Radnoti Miroslav Antić  1953. o čemu je MOST  pisao u broju 64 – 65.