Szerelmi ciklus 1927-28-ból
1
Láttad?
Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk
Láttad?
Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.
Láttad?
Ez a gyászos, furcsalombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.
Reichenberg, 1928. február 25
2
Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.
Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.
Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem
Reichenberg, 1928. május 22
3
Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.
És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.
Reichenberg, 1928. január 18
4
Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...
Budapest, 1927. december 24
5
Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
ujra szép
és meglátok rajtad mindent ujra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és szájad ujra oly piros és
a fogaid is ujra csillogók,
s a szemeid is ujra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most ujra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...
Reichenberg, 1928. január 12
6
Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.
Reichenberg, 1927. november 15
7
A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
jaj
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
amelyek ablakán
láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.
Reichenberg, 1928. június 16
8
Ölelkezésünk közben
jaj
elszakadt a gyöngysorod
és
mint könnycseppek peregtek
sírva a forró párnák
ráncain a csillogó
gyöngyök.
Lásd,
úgy peregtek a gyöngyök
ahogyan néha könnyek
között lihegő testünk
bőrén pereg a harmat
elfáradt dalát zengve
egy
ölelésre
emlékezésnek.
Látod,
nem vigyáztál és a
szerelem gyöngye
szakadt le rólad
a csókok után.
Reichenberg-Budapest, 1928. július 3
9
Nyujtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehúnyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba...
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felémnyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.
Budapest, 1927. december 28
10
Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszürődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...
Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...
Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.
Reichenberg, 1928. február 7
11
Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csilaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már a szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
Reichenberg, 1927. november 7
12
Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.
Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.
Reichenberg, 1928. február 21
13
Fehér gyöngysort vettem a nyakadra
és amikor megcsókoltál érte
nekem szemem elé futott a pult
mögött gyöngyöket mutogató
alázatos kereskedő, amint
árúit dicsérve kínálgatta
a szépencsillogó gyöngysorokat.
Én ezt a kis fehérszemüt válasz-
tottam, pedig volt drágább is, szebb is,
olyan, amilyent te érdemelnél.
És amikor megcsókoltál érte,
eszembejutott, hogy vajjon jobban
öleltél volna, hogyha csillogóbb,
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok
szépséges díszül a nyakad köré...
Te!
Nem méred te ki gyöngyök árával
az ajkadnak és ölednek tüzét...?
Reichenberg, 1928. május 9
14
Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán ujra kezdem.
Menj már.
Reichenberg, 1928. február 13
Ljubavni ciklus iz 1927-28.
1
Da li
si videla?
Noćas
smo usput tužnu vrbu
sreli u
crnom i grozničavom
dvorištu
suze je tako tužno
puštala
da su nam tela plašljivo,
slutnjom
ispunjeno zadrhtale.
Da li
si videla?
Kad smo
ujutro tamo išli,
sunce
je na prozoru visio
i sjati
hteo, ali vrba
ispred
njega se prevalila
i blistavilo
ugušila.
Da li
si videla?
Ovo drvo
sa žalnom, neobičnom
krošnjom
nas oplakuje, dva poljupca
koji su
se sreli, sad ispod suzom
bleštećeg
svemoćnog svetog
prozora
cepati se spremaju.
Rajhenberg,
25. februar 1928.
2
Koji
put se kao tvoj sin osećam
koji svoju
majku kad se svlači krišom gleda
i
istupivši iz ogavnosti doba puberteta
od
čudesnog prizora blistavim očima
u tebe se
zaljubi.
I
videvši tvoje telo
u tebe se
zaljubi.
Koji
put kao tvoj sin se osećam
kad me
u čelo poljubiš
i kad
jezom grešnika
usne ti
ljubim
jer tako
te volim.
Jert tako
te volim
i meni
pripadaš.
Koji
put kao tvoj sin se osećam,
neobuzdan
i zaljubljeno zločest sin,
jet
tokon hladnih i grešnih noći
nakon
naših poljubaca moja glava se
na
tvojim grudima odmara.
Nakon
naših poljubaca
draga
moja mila.
Rajhenberg,
22. maj 1928.
3
Čelo mi
se čini da je beskraj
od
blagog vetra naboranog mora
a kosa
valovita bujica
blondih
slatkih voda
koja
oko slepoočnice kao brzak
u
izbrazdano more moga čela pada,
velike
širom otvorene oči su mi
zelena
ogledala utvarom prekrivenog neba,
slepljene
usne su pak
krčag
tečnih, tajanstvenih reči
i preko
belog sita mojih zuba
gorko i
slatko,
slatkorečiv
halal i haram
polako
na vas pada.
A Ti
koji put svojim dlanovima
beskraj
mora gladiš
pogledavši
utvarom prekriveno
nebo svoje
prste u valovitim
blondim
slatkim vodama
kupaš i
u tim trenucima
svo to
bogatsvo samo Tvoje je
i svaki
milozvučan halal i haram
samo na
Tebe pada.
Rajhenberg,
18. januar 1928.
4
Brežuljci
tvoga tela kožu mog lica
tokom
bezbroj zaljubljenih noći žarili
i tokom
bezbroj noći moje zapaljeno
lice
osetljivu kožu tvoga tela žario...
tad samo
to žarenje je postojalo, to
tamno
veliko žarenje i da si daleko,
sad i
prigušen miris naše ljubavi
osećam...
noći su
na jasmin mirisale,
i tvoje
telo jasmina disala kao
džbun
sa belim cvećem u prolećnu
sparnu
noć...
ali
prošli su, prošli su zadihani
poljupci
čije pare su, sad znam,
izdisaji
jasmina i ako kasnije
u
proleće tvoje telo taknuti
želim
ili tvoje usne ljubiti želim,
samo
svoju sećanjem ispunjenu
glavu
na beli cvet treban nagnuti
i miris
džbuna trebam duboko
udahnuti
i ponovo si tu i ponovo
tvoje
belo, valovito telo grlim
na kom
je toliko puta moja morna,
sirota
glava odmarala...
Budimpešta,
24. decembar 1927.
5
U to
doba, posle svađa
tako si
mi nova i tako si mi
opet
krasna
da na
tebi opet sve ugledam,
tvoje
telo, muziku tela,
pesmu
koraka kako na uglu sokaka
prema meni
koračaš...
i usne
su ti opet tako crvene
i zubi
opet tako sjajni,
i
ponovo se divim tvojim očima,
očima,
koji su zorom poklada
osmeh
meni darovali
i vidim
ih u kasnim jesenskim satima
na
trepavicama titrajućim suzama
i vidim
ih napola zatvorene kako od užitka
sjaje...
i sad
ponovo vidim kako me tvoji oči zovu
i pesma
tvoga tela poruku meni šalje,
meni, ona,
koju nikad, nigde nisu čekali
niti
čekaju, ni ja nju ne čekam jer
jednom
su me zvali a ja nisam krenuo i
od onda
kletva je na meni...
Rajhenberg,
12. januar 1928.
6.
Preko
snežnih brežuljaka sam
te
noćima pratio i u našim telima
preko
spojenih ruku toplina kružila...
sneg je
svetlio i kad smo se ljubiti
zastali,
ispod naših stopala crna mrlja
ostala...
Pa smo rascepali
naše slepljene
usne,
pogledali se i netaknut sneg
na smrt
preplašenom suzom
u našim
sjajnim zaljubljenim očima zasjao...
Laganim
koracima smo krenuli dalje da sneg
ne bi
novim poljupcima rovali i crna zemlja,
strašilo
svake ljubavi ne bi rascvetala …
One
noći su oblaci nečujno plovili,
onog
dana na belim brežuljcima nisu se ljubili.
Rajhenberg,
15. novembar 1927.
7
Braunkasto
sjajan hleb Osmeha
si
grickala i od raspršenih mrvica
sjajne,
ukusne, hitre kugle Smejanja mesila,
tvoje dve
velike usne su se na caklini zuba napele, ali
joj
iz iskrivljenja
je naborano drvo Plača
niklo
te iz jedne sićušne pukotine kao
da je
niz snežnobelog tela Osmeha
krv
curila i tvoje oči drhtavim, ustreptalim
pupoljcima
suza optočivši
između
zuba naborana Plač tekla
u čijem prozoru,
video sam,
nabrekla
maja Tuge sazrevala.
Rajhenberg,
16. juni 1928.
8
Tokom
grlenja
joj
otkinulo
ti se đerdan od bisera
i
sjajni
biseri poput kapi
suza na borama
vrućih jastuka
kotrljali.
Vidi,
biseri
su se tako kotrljai
kako
koji put se rosa
na
suzama pokrivenoj koži
naših
zadihanih tela kotrlja
pevajući
mornu pesmu
na
sećanje
jednog zagrljaja.
Vidiš,
nisi
pazila i
nakon
poljubaca
đerdan
ljubavi
se
otkinulo.
Rajhenberg-
Budimpešta, 3. juli 1928.
9
Juče
ispred kamina si se protezala
i
haljinu su brežuljci tvojih grudi
napeli,
opustivši poluzatvorenim očima
tvoje
lepe ruke
na zidu
kamina grejala …
tvoje
noge je svetlost vatre
osvetlila,
kralježnica
poput
mačke kad se
ispred
vatre valja prštala i
skrivenim
kandžama baršunastih
nogu sjajan
patos
škripajući
para …
i tvoje
cipele su se škripale
jer i
ti si mačka i volim
nad
tvojim grudima napetu
haljinu
poljubiti preko koje
mišiće
izazivajuća blažena toplina
tvoga
tela me poplavi.
Budimpešta,
28. decembar 1927.
10
Juče
ispred prozora si se svlačila,
obrisi
tvoje senke u prodirajućem
ljubičastom
svetlu kikotali
i
smrznut, suzav srp meseca
poput
sujevernog zlatnog šešira
tvoju
kosu drhtavo ovenčao…
Čuješ,
iza zida negde u susedstvu
gramafon
neku staru, otužnu
melodiju
sa obale Volge svira
a vani
sat ponoć otkucava…
Ostavi
prozor, zlatan
mesečast
šešir, haljinu
na
nemu, crnu stolicu baci
i tvoju
nagost mi podari.
Rajhenberg,
7. februar 1928.
11
Ne
volim te više,
zemlja
se pokrenula i sa neba zvezda pada,
ali ne
zato što je mesec pada zvezda,
jedna tokom
usamljenih noći tkana glorija
i sa
tvoga čela je pala:
ljubavi,
nemoj
se čuditi, evo više te ne volim,
te i
nebo plače,
kako ti
je između tvoje uplašene
plavosti
na lice kap kiše pala,
i sad
si se uplašila zar ne, ali samo kiša pada
i da je
kraj, prihvati;
tu
ljubav i nebo oplakuje.
Ne boj
se,
ispred
mojih nogu je samo jedan list pao
kao što
već i tvoja ljubav pada…
Vidi,
naoblačilo se i kako pljušti.
Rajhenberg,
7. novembar 1927.
12
Bio sam
rob tvog mirisa,
tako se
sagnuo do tebe
kao
zimi tuđim, mirisavim
vlažnim
cvetovima koji
u
japanskoj vazi na stolu
jedne
sobe u formiranju titraju
te
njihov miris o letu priča.
Tvoje
usne sam pažljivo, tiho ljubio
da ti
latice ne bi otpale
i dugo
mi ostanu,
ali
zalud, miris ti je odleteo
i ja o
bolnoj uspomeni
jednog
parfema sad
na
listu papira sviram.
Rajhenberg,
21. februar 1928.
13
Na vrat
sam ti beli đerdan stavio
i kad
si me zbog toga poljubila
ispred
mene se iza pulta
ponizan
trgovac pojavio
kako svoju
robu hvaleći
sjajne
nizove bisera
pokazuje,
nudi.
Ja sam
taj malen, belooki iza-
brao
mada je bilo i skupljeg i lepšeg,
takav,
kakvog bi ti zaslužila.
I kad
si me zbog toga poljubila,
upitao
sam, da li bi me strastvenije
grlila
kad bi tvoj vrat
sa
većim biserima, sjajnijom,
lepšom ogrlicom
kitio …
Ti!
Ne
meriš li vatru tvojih usni
i krila
cenom bisera…?
Rajhenberg,
9. maj 1928.
14
Raskinuli
smo.
Ti si
mi usta do zakrvljenosti ljubila
i
zadihano molila da ostanem.
Neću
ostati.
Molim
te uđi a ja ću
među
miljokazima u blatu nastaviti.
Šta
gledaš?
Nakon
snežnobelih noći
je
suzno, flekavo otapanje ostalo.
Čuješ
li?
U tankom
drveću leto sad truli
zimski
sveci oplakuju.
Ne
plači.
Od suza
oči će ti ružne biti
i ako
plačeš ne mogu nastaviti.
Čuješ
li?
Na
padinama vetar jurca
a tu
ispred tebe blato je naborano.
Jesi li
me shvatila?
Blato.
Blato i Mržnja je na dnu
svake
velike, sjajne ljubavi.
Sad
idi.
Osećam
da te obožavam i mrzim
i zbog
toga te tu na cesti ostavljam.
Milo
moja.
Mnogo,
mnogo te volim i ako
se stretnemo,
možda ću opet početi.
Idi
već.
Rajhenberg, 13. februar
1928.
Prevod: Fehér Illés
