Radnóti Miklós Hetedik ecloga – Sedma ecloga – Sedma ekloga



Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

                                           

Lager Heidenau,

Žagubica fölött a hegyekben, 1944. VII.

Sedma ecloga

Vidiš li, pada mrak, bodljikavom žicom omeđena

drvena ograda, baraka lebdi, diže je sumrak.

Okvire ropstva lagano prelazi pogled

i samo um, samo um, on zna za razapetost žice.

Vidiš li, draga, ovde ovako se oslobađa mašta,

izmoždenim telima na trenutke smiraj donosi

lagani san i logoraši tada kućama kreću.

Poderani, ošišani robovi u hropcu sna lete

s vrha Srbije ka skrivenim dolinama doma.

Skrivena dolina doma? O, postoji li još dom?

Bez pogotka bombe? Zar postoji kao kad smo odvedeni?

Stiže li još kući, ko ovde uzdiše ili tamo leži?

Reci, ima li još doma gde znaju i za heksametre?

Bez znakova, nagađajući red ispod reda, tu

u polumraku pišem ovu pesmu kao što živim,

pomalo naslepo, poput gusenice puzeći preko papira;

lampu, knjigu, sve su oduzeli stražari Lagera,

ni pošte nema, samo se magla na nas spušta.

Među crvima i sablastima živi ovde u brdima Francuz,

Poljak, glasni Talijan, odbegli Srbin, setni Jevrej,

raskomadana tela ipak jedan život žive tu, –

čekaju vesti, topao ženski glas, slobodnu ljudsku

sudbinu i čekaju kraj, u magli sakriveno čudo.

Ležim na dasci među crvima, obnavljaju se

napadi buva, ali armija muva već počiva.

Veče je, ropstvo je, vidiš, ponovo kraće za dan,

ta i život za jedan dan. Spava logor. Pejzaž

je u mesečini i žice su opet napete,

i preko prozora se vide, među šumovima noći,

na zid naslonjene senke naoružanih stražara.

Spava logor, vidiš li, draga, meša se san i java,

prevrće se na uskom prostoru ko se preplašeno

budi i ponovo usni. Samo sam ja budan, meso

tvog poljupca u ustima mi je ukus napola

izgorele cigarete, i ne nailazi san, jer

bez tebe već ni umreti ni postojati ne znam.

                    

Lager Heidenau

                        Iznad Žagubice u brdima, juli 1944.

Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Most – Mostar  XIV (1987) i

                                        Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                        Családi kör – Novi sad        

 Sedma ekloga

Vidiš li, mrači se, i bodljikava žica hrastovih

stupaca ograde i barake lebde, usisava ih mrak.

Ropstva nam uski krug proširuje se i puca vidik naš

i samo um, i samo um, on zna da su žice razapete tu.

Vidiš li, draga, i maštu nam, i nju nam oslobađa

kao i slomljena tijela tek san, lijepi osloboditelj

kkoji nam otvara logor, pa kući kreće naš um.

Odrpani, ošišani, hrčući lete robijaši

sa slijepog krova Srbije u skrovište domovinskog tla.

Tiha skrovišta doma! A postoji li još taj naš dom?

Nije li ga dostigla bomba? I je li, kakav je bio?

I onaj što uzdiše desno, i onaj što lijevo leži, hoće li naći ga bar?

Reci, ima li još domovine tamo gdje ovaj shvaćaju stih?

Bez ukrasa svih, gnječeći stih pod stih

u ovom sumraku pjesmu pišem tako kako živimo

sljepački, ko gusenica pedljem pipkajući papir,

džepnu mi lampicu, knjige, sve su oduzeli čuvari

logora i ne dolazi pošta, nad barake slijeće magla nam tek.

Tu, među vijestima strave i ušima žive Poljak i Francuz

i glasni Talijan, pobunjeni Srbin, žalosni Židov na brdu,

svi dobru čekaju vijet, lijepu žensku riječ, slobodnu ljudsku kob,

i čekaju kraj ovih muka, kraj guste magle, čekaju čudo.

Ležim na daski, međ ušima zarobljena zvijer, a buha

sve iznova na me juriša, ali je vojska muha smirila bar.

Večer je, za jedan je dan opet kraće moje ropstvo,

a i život je kraći za dan. Sav logor spava. Na predio

mjesečina sja i u njenoj rasvjeti opet se vide razapete žice

kroz prozor i vide se sjene čuvara s puškama

kako se uza zid penju, sa glasovima se miješaju noćnim.

Logor već spava, vidiš li, draga, šuškaju snovi,

zagrcne se probuđen sanjač, okreće se na ležaju usku i već

ponovo spava i lice mu sja. Tek ja sjedim budan

osjećam međ usnama dopola popušenu cigaretu i namjesto

tvog poljupca, dolazi san, san koji smiruje,

jer ja nu umrijet ne mogu, a ni živeti bez tebe već.

 (Logor Heidenau u brdima nad Žagubicom, srpnja 1944)

Prevod: Enver Čolaković