Radnóti Miklós Tétova óda – Kolebljiva oda



Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)

(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget –

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. –

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a terítőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, széterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

1943 május 26.

Kolebljiva oda

Odavno se spremam ispričati tebi

skrivena sazvežđa moje ljubavi;

samo što je bitno, tek u jednoj slici –

Ti kao postojanje vrviš u meni,

a katkad si tako sigurna i večna

kao u kamenu skamenjena školjka.

Na noćnom nebu od meseca šarani oblaci

među šumovima neuhvatljive snove love. –

I još uvek ne znam ti ispričati

šta meni znači, kad tokom rada

na sebi tvoj zaštitni pogled osećam.

Ređam pa odbacujem poređenja prazna.

I sutra sve ispočetka smeram

jer toliko vredim koliko i reč

u pesmi i dotle, dotle me to grize

dok od mene tek kost i kosa ostane.

Umorna si i ja osećam, dug je bio dan, –

šta još reći? predmeti se pogledaju

i tebe hvale, zazvuči kocka šećera,

na sto sitne kapljice meda padaju

i kao zlatne kugle sjaje na stolnjaku

i prazne čaše same odzvanjaju.

Radosne su jer s tobom žive. Možda ću

stići kazati kako je kada te čekaju.

Polagano senke sna te dotiču,

odlete pa ti se do čela primiču,

još me pozdravljaš pospanim očima,

razvezeš kosu i snovi te pokriju.

Miruju duge senke tvojih trepavica

i tvoja ruka na mom jastuku, polegla grana breze,

ali i ja spavam u tebi, nisi drugi svet.

I čujem kako se menjaju tajanstvene,

tanke, mudre crte u hladu tvojih dlanova.

26. maja 1943.

Prevod: Fehér Illés  Objavljeno  Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                        Családi kör – Novi sad