|
Draga
Nives
Obrušilo se vrijeme
i na tebe i na mene.
Na krilima pepeo uspomena.
Gledamo požutjelo vrijeme
kako promiče kroz magličaste oblake.
Pogledom hranim dodire.
Prenosim ih u maštu,
šaljem u nedogled.
Sjećaš li se, draga moja Nives,
da li si zaključala vrata
one noći kad sam ti obećao
da ću otići iz našeg grada,
ili si se nadala da ću te
prevariti
i vratiti se da gužvamo
postelju?
U tvojoj ulici
još uvijek
mirišu oni jaseni
koji su znali polenom da nam
zazelene kosu
dok bi se ljubili na
rastancima.
Sjećaš li se, draga Nives,
kako sam svirao marimbu
na balkonu tvoga stana?
Znali smo se draguljati
čitavo popodne i veče.
Ispraćala si me toplim
poljupcima
i bezuvjetnim pitanjima:
„Kada ćeš se vratiti?”
Uvjek sam se vraćao,
svakog dana,
svake večeri
bio sam kod tebe,
pravili smo kolače,
pekli roštilj,
pržili ribu,
pili vino...
Svakog ljeta zajedno smo
probali prve trešnje!
Sjećaš li se onih žutih narcisa
koje sam ti donio sa sajma
cvijeća,
s proljeća?
Dugo si ih čuvala.
Nisam vjerovao koliko
voliš žutu boju, moja Nives!
Znala si mi reći da me ne
voliš,
nisam ti ni to vjerovao,
znao sam da me imaš kao tajnu,
posebno skrivenu od mene,
pred drugima si se branila tom
tajnom
od mene si je vješto skrivala.
Nisam ti nikada to uzeo za zlo,
draga moja Nives.
Ispraćala si me ponekad samo do vrata
a zatim, potajno pratila pogledom
sa prozora mamine i tatine sobe,
primjetio sam,
nikad ti to nisam želio reći,
da ne poljuljam tajnu u tebi.
Sjećaš li se, draga Nives,
kad su nam noći porasle,
postale duže?
Vrijeme u njima postalo je
naše.
Poljupce koje si mi tad
dijelila
i danas čuvam u zavjetrini
sjećanja.
Nastanili su se u meni.
I dok budem živio
sjećaću se,
draga moja Nives,
onog nemira
kada je u nama uzavrjela
ljubav!
One kolone mrava
koji su krenuli iz srca ka srcu
da nas bodre i hrabre
u našem zanosu,
u igri, za koju smo odrastali
u igri, kojoj smo se radovali
u igri, u kojoj si mi i svoju tajnu otkrila!
Sve je postalo drugačije,
svijet nam je izgledao ljepši
jer smo ga gledali istim očima,
slušali smo istu muziku i pjevali iste pjesme,
misli su nam se jedinile,
a snaga čučala među nama
i stezala nas u jedno tijelo,
u jednu dušu.
Sjećaš li se, draga moja Nives,
ljubav smo zvali
kovačem naše sreće?
Ponekad si znala reći: “Ptica!”
Tada bih se uplašio.
”Pa ptica može da odleti.”
Draga moja Nives,
“Mi smo ptice,
mi znamo šta je sloboda!”
”Ne plaši se.”
Tješila si me.
Jednog jutra mrak je sjedio na stepenicama.
Nisam se obazirao na njegovu pakost,
prošao sam ga.
Znao sam
idem ka tebi,
draga moja Nives,
sreći,
poljupcu,
zagrljaju.
Tog jutra smo odlučili da živimo ozbiljno.
Sjećaš li se, draga moja Nives,
izlazili smo iz naše bajke
prevaspitani,
da prihvatamo neke nove navike.
Suton nam je zatvarao oči.
Vrata sna, jedina kapija
na kojoj je još uvijek pisalo
da su jedan i jedan dva,
bila nam je širom otvorena.
U nama je dobovao naš mir.
Stijenke noći dodirivali smo
nježno,
plahovito,
pomalo stidno,
i tonuli u dodirima...
|
Drága Nives
Ránk szakadt az idő,
rád is, rám is.
Az emlék-hamvak szárnyain.
Nézzük, a kifakult idő
hogyan halad a ködös felhőkben.
Az érintéseket tekintettel táplálom.
Képzeletembe viszem,
a végtelenbe küldöm.
Emlékszel-e, kedvesem, Nives,
bezártad-e a z ajtót
azon az éjjelen, amikor megígértem,
hogy elmegyek városunkból
vagy remélted, átverlek és
visszatérek, hogy nyoszolyánkat
gyűrjük?
Utcádban
még mindig
illatosak azok a kőrisek, melyek,
míg búcsúzáskor csókolóztunk,
hajunkat virágporukkal zöldre
festették.
Emlékszel-e drága Nives,
lakásod erkélyén
marimbán hogyan játszottam?
Egész délután és este
képesek voltunk hízelegni.
Forró csókokkal kísértél ki
és az elmaradhatatlan kérdéssel:
„Mikor jössz vissza?”
Mindig visszatértem,
minden nap,
minden este
nálad voltam,
süteményeket készítettünk,
rostélyost sütöttünk,
halat perzseltünk,
bort ittunk…
Minden nyáron együtt kóstoltuk
az első cseresznyét!
Emlékszel-e arra sárga nárciszra,
melyet a virágvásárról hoztam,
tavasszal?
Sokáig őrizted.
Nem hittem, mennyire
szereted a sárga színt, Nivesem!
Képes voltál mondogatni, nem szeretsz,
ezt sem hittem el,
tudtam, titkod vagyok,
különösen előlem titkolt,
mások előtt ezzel a titokkal
védekeztél,
előlem ügyesen rejtetted.
Sosem róttam fel neked,
kedvesem, Nives.
Olykor csak az ajtóig jöttél,
majd titokban tekinteteddel kísértél,
anyád vagy apád szobájából, az
ablakból,
észrevettem,
sosem árultam el,
hogy titkodból nehogy kizökkentselek.
Emlékszel-e, drága Nives,
éjjeleink hogyan lettek
egyre hosszabbak?
Az idő a miénk volt.
Az akkor általad adott csókokat,
az emlékek árnyékában, ma is őrzöm.
Belém költöztek.
És míg élek,
emlékezni fogok,
kedvesem, Nives,
arra a nyugtalanságra,
mikor áradt bennünk a szerelem!
Arra a hangya-áradatra,
mely szívből szívbe indult,
hogy buzdítson, bátorítson bennünket,
elragadtatásunkban,
a játékban, melyben felnőttünk,
a játékban, melyben lelkesedtünk,
a játékban, melyben titkodat felfedted!
Minden megváltozott,
az élet szebbnek tűnt,
mert ugyanazokkal a szemekkel néztük,
ugyanazt a zenét hallgattuk, énekeket
énekeltünk,
gondolataink egybe forrtak,
hatalom guggolt közöttünk,
egy testbe, egy lélekbe
szorított bennünket.
Emlékszel-e, drága Nives,
a szerelmet gyönyörünk
kovácsának neveztük?
Néha azt mondtad: „Madár!”
Olyankor megriadtam.
„A madár elszállhat.”
Kedvesem, Nives,
„Mi madarak vagyunk,
mi tudjuk, mi a szabadság!”
„Ne félj.”
Nyugtattál.
Egy reggel homály ült a lépcsőkön.
Kárörvendését nem vettem figyelembe,
átléptem.
Tudtam,
hozzád megyek,
kedvesem, Nives,
a boldogsághoz,
a csókhoz,
az öleléshez.
Azon a regelen elhatároztuk, komolyan
élünk.
Emlékszel-e, drága Nives,
mesénkből átnevelve
léptünk ki,
néhány új szokást fogadtunk el.
Szemünket az alkony zárta le.
Az álom kapuja, az egyetlen kapu,
mely még mindig jegyezte,
hogy egy meg egy az kettő,
tárva volt.
Bennünk nyugalmunk dobolt.
Az éj falait gyengéden,
félénken,
bizonyos fokig szégyenkezve
érintettük
és merültünk, az érintésekbe …
Fordította: Fehér
Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése