Cvetka Bevc Vodilo mlademu pesniku – Fiatal költőhöz intézett intelem

 

Cvetka Bevc Slovenj Gradec 29. oktobar 1960. –

 Vodilo mlademu pesniku
 
Ne potrebuješ tišine, da bi zaslišal moj glas.
Sredi podivjanih misli se ti bom oglasil
kot odmev jeklene neizpodbitnosti.
 
Moral se boš prebiti skozi somrak vsega
izrečenega, napisanega, prebranega,
se pognati v zarotitve morja
in leči med zaklinjanja ptičev,
da boš odkril kamro, napolnjeno z mivko,
kamor sem kot otrok napisal prvo besedo.
 
Nekega dne boš moral iz nje zgraditi svoj stolp.
 
To ti bodi vodilo, za katerega me prosiš,
kadar ubijaš noč kot nadležnega komarja
in hočeš nahraniti svojo glad z vsebino iz konzerve,
na kateri je nalepljena fotografija starega pesnika.
 
Razbij že vendar ključavnico na vratih,
oropaj besede njihovih imen,
da boš zavonjal omamo kamnov
in jim podaril njihov obstoj.
Daj, odstrani misel na poraze,
to slaščico demonov, ki pesniku hočejo
izpuliti srce, kadar odstira kopreno črk.
 
Ne skrbi. Demoni nikoli ne tvegajo svoje kože.
Čez majavo obrobje neba ne morejo za tabo.
In tam se besede ljubijo še v mrzlem objemu oblakov.
 
Pa saj veš. Tako kot jaz boš plaval pod zemljo,
da boš znal hoditi po vrhovih. Najini čevlji morajo biti
ranjeni kot morje, ki je pogoltnilo Ikarja.
 
Nobenega drugega izhoda ni.
 
Izvor: autor
 
 
Fiatal költőhöz intézett intelem
 
Hogy hangomat halld, nem kell a csendbe burkolóznod.
Kavargó gondolataid között a megdönthetetlen
valóság visszhangjaként jelentkezem majd.
 
Hogy a homokkal tele termet felfedezd,
ahol gyerekként első versemet írtam,
át kell hatolnod mindenen, ami homályosan
kimondott, leírt, olvasott,
a fogadalom tengerébe kell merülnöd,
a madarak káromlásai közé kell feküdnöd.
 
Saját váradat egyszer abból kell elkészítened.
 
Míg az éjt unalmas szúnyogként hessented
és éhségedet az öreg költő fényképével
jelzett  konzervből csillapítod,
legyen ez az az intelem, amiért könyörögsz.
 
Törd össze végre az ajtón a kilicset,
hagyd el a szavak jelentését,
hogy megérezve a szikla bódító illatát
léttel ajánkozzad meg.
Űzd el a vereség gondolatát,
a kísértetek csemegéjét, akik kitépnék
a költő szívét, amikor a szavakat hámozza.
 
Ne félj, a Kísértetek bőrüket vásárra sosem viszik.
Az ég bizonytalan élén át, utánad nem mennek.
Ott, a szavak, a felhők hideg ölelésében is szeretkeznek.
 
Magad is tudod. Ahogy én is, hogy a csúcson mozoghass,
a föld alatt úszol. Cipőnk, mint az Ikaruszt elnyelő
tenger is, sérülésekkel tele.
 
Más kiút nincs.
 
Fordította: Fehér Illés

Turczi István: A Zöld rabbi – Zeleni rabin

 

Turczi István¹ Tata 1957. október 17. –

A Zöld rabbi   — Hommage ŕ Marc Chagall —   „Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad”,                       kis és nagy meditációk közt gunnyadó, öreg vándorprédikátor.                                      Súlyos a vállad, nehezülnek                       a szelíden kulcsolódó kezek, halandók hajléka    a csönd-kagylóba zárt tekintet.   Szabadulni a testtől, a szív gyarlóságától,    kihátrálni múló, egyszeri önmagadból,               néha csak egyféleképp lehet:    a Színek látomásába burkolózva,                       le a gomolygó Színek látszólag               jelentés nélküli, tömör szövetébe, a beszéd-alatti létezésbe,    hogy legyen hely a megbocsátásra.   Megmutatni, milyen az arc törékeny zöldje,    a moha meghittsége és a könyörgés-zöld,               a tűzben sarjadó füvek zöldje,    a szájban kuporgatott mentavíz                       és a porrá tört drágakövek kifakult               zöldje, az Aszfalt-tó vihar utáni zöldje,    a Napot ringató lombok zöldje, s a múlt áthatolhatatlan méreg-zöldje.   Az alázat színe, mely az örökös ellenfényben    hosszúra nyúlt árnyak közt szégyenkezve               tör utat. Az átok színe.     NINCS TOVÁBB. Az elme tragikus partokra ér.                                     Éji órán pontos csillagokkal érkező                    légszomj és visszatérő látomások. Álmaid köré egyensúlyt szerkeszt a sors,    mely denevérköpenyként rád terül                                     és befeketíti éjszakáid.

Zeleni rabin   — Omaž Marku Šagalu —   „Neka mi se jezik uz nepce zalepi, ako te se neću sećati”,                       stari propovedniče, koji između malih i velikih meditacija miruješ.                                     Rame ti je teško, pitomo                       sklopljene ruke se otežavaju, u školjku tišine      zatvoren pogled je dom smrtnika.   Od tela, grešnosti srca se osloboditi,      iz prolaznosti vlastitog ja izmigoljiti               koji put je samo na jedan način moguć:       u privid Boja umotano,                       dole, u naizgled besmisleno,              gusto tkivo kovitlajućih Boja, u stvarnost ispod govora,     da bude mesto za oproštaj.   Pokazati, kako je krhko zeleno lica,       prisnost mahovine i zeleno preklinjanja,               zeleno u vatri izrasle trave,     zeleno u ustima sakupljene vode metvice                       i izbledelo zeleno u prah pretvornih              dragulja, zeleno jezera Pločnika posle vihora,     zeleno krošnji koje Sunce ljuljaju, i neprobojno ljuto zeleno prošlosti.   Boja pokore, koja se u večnoj protusvetlosti     između dugo ispruženih senki stidljivo               probija. Boja prokletstva.       DALJE NE POSTOJI. Razum na tragične obale stiže.                                      Manjak vazduha što tokom noći sa                    tačnim zvezdama stiže i povratni prividi. Oko tvojih snova sudba ravnotežu stvara,      poput ogrtača slepog miša te prekriva                                     i tvoje noći u crno zavija.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 30 - 31. old.

¹Turczi István – Ištvan Turci: 
dobitnik velike međunarodne nagrade „Otvorena knjiga“ – 2022. Banja Luka.
a "Nyitott könyv" nemzetközi irodalmi díj nyertese - Banja Luka, 2022.

Danica Dana Dodić Dragi Kolja – Kedves Kolja

 

Danica Dana Dodić Milutovci pored Trstenika, 1954. – 

Dragi Kolja,
 
Nosim ti pozdrave iz Pariza sa bulevara, kvartova, kafea gde si često sedeo.
Priča o Danteu, istoriji razvoja muzike i njenih tonova kojima si bio fasciniran.
Upijali smo tvoje znanje, za tebe Kolja, svaka pisana reč imala je vrednost, družio si se sa
malim i velikim pesnicima.
Zajedničke večeri koje smo pravili ostaju duboko urezane u našem pamćenju.
Veliku prazninu osećamo, ponosni što si živeo među nama, neki drugi koraci zvone
pariskim ulicama koje si toliko voleo.
Učini mi se da si negde tu savijen u note tvojih nakovanja koje su te pratile.
Došla sam da se poklonim na tvome grobu, upoznam tvoj rodni grad koji si nosio sa sobom i u
njemu večno ostao.
Počivaj u miru, dragi Kolja.
 
Omaž Kolji Mićeviću
 
18. septembar 2022.
 
Izvor: autor
 
 
Kedves Kolja,
 
Párizs körútjai, városnegyedei, kávéházai köszöntenek.
Meg Dante, a zenetörténet, az akkordok, melyek bűvöletében éltél.
Tudásod magunkévá tettük. Számodra, Kolja, minden írott sor értéket jelentett, ismert és ismeretlen
költőkkel egyaránt barátkoztál.
Az együtt töltött estéket mélyen emlékezetünkben őrizzük.
Érezzük az űrt, büszkék vagyunk, mert velünk éltél, most az általad annyira szeretett Párizs utcáin
más léptek kopognak.
Úgy tűnik, jelen pillanatban is itt vagy, az üllőid közé szorult, téged kísért dallamokban.
Párizsból jöttem, hogy sírod előtt fejet hajtsak, hogy szülővárosodat, melyet magadban hordtál,
melyben nyugalmat találtál, megismerjem.
Legyen nyugodt az álmod, kedves Kolja.
 
Hommage á Kolja Mićević¹
 
2022. szeptember 18.^2
 
1Kolja Mićević (ejtsd: Kolya Mítyevity) Banja Luka 1941. – 2020. többszörösen kitüntetett szerb költő, műfordító, esszéíró, publicista
²Banja Luka 13^h: a szerző által Kolja Mićević sírja előtt, a 7. Nemzetközi írótalálkozó keretein belül felolvasott megemlékezés.
 
Fordította: Fehér Illés

Danilo Jokanović Hodite anđeli da poletimo – Gyerünk angyalok röppenjünk

 

Danilo Jokanović Podgorica, 11. april 1956. – 

Hodite anđeli da poletimo1   U Hercegovini u Prebilovcima kao i u mnogim drugim selima po jedna bezdana jama ima koja je bila grobnica Srbima   Pred jamom su ubijali i klali ne mareć ni za decu ni za žene i dok su ih u bezdan bacali čuo se samo muk vaseljene   Bežeć od užasa kame sa decom svojim anđelima našla se pred grotlom jame i ponadala krilima   – Hodite anđeli da poletimo u padu će nam krila izrasti pa ćemo da se posvetimo i smrt će nam lakše pasti   1Tražeći spas od ustaške kame majka je s decom skočila u jamu govoreći im “Hodite anđeli da poletimo!“

Gyerünk angyalok röppenjünk1   Hercegovinában Prebilovciban ahogy szinte minden faluban egy feneketlen mélység a szerbek volt temetője tátong   A vért a verem előtt ontották asszonynak gyereknek sem járt kegyelem és míg a kivégzetteket a mélybe dobálták tanúként az űr néma csendje volt jelen   A vészt hozó kés a tátongó mélység előtt az anya gyerekeinek angyalszárnyakat kívánt   – Gyerünk angyalok röppenjünk zuhanás közben szárnyakat kapunk szentekké válunk könnyű lesz a halálunk   1Egy anya az usztasa kés elől menekülve gyerekeivel együtt  „Gyerünk angyalok, röppenjünk!” kiáltással vetette magát a mélybe.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://nigdine.com/danilo-jokanovic-pesme/

Muharem Bazdulj Peter Handke – Peter Handke

 

Muharem Bazdulj Travnik, 19. maj 1977. – 

Peter Handke   Majka ti se đevojački prezivala Sivec.   Po tankoj krvi znaš da stvari nisu crno-bijele. Znaš i da je lako razglasiti da je nevin – krivec I da istine nisu prave istine ako nisu cijele. Još kao đečak stranac si svuda.   U Berlinu seljak, a u selu snob. Misao ti uvijek u snove vrluda Od kolijevke znaš – stalno je blizu grob. Ostaje jezik, ostaju sitnice,   Vrapci u prašini, lice đevojčice, Tahikardija ritma doboša; Na kraju, suma i nije loša:   U tvojim knjigama igra Jugoslavija Sve se oko tebe ispravlja i savija.

Peter Handke   Anyád lánykori neve Sivec1.   Vér szerint tudod, nem minden fekete-fehér. Jól tudod, az ártatlan is könnyen lehet tettes. És az igazság nem igazság, ha nem egész. Még mint gyerek, mindenütt idegen voltál.   Berlinben paraszt, falun úrhatnám polgár. Gondolatid az álomvilágot járják. Már a bölcsőben tudtad – a sír az, ami rád vár. Marad a nyelv, maradnak a csacskaságok,   Verebek a porban, arcok, kislányok, A dobos, a gyors tempó; A végén a summa egészen jó:   Könyveidben Jugoszlávia a színtér, Körülötted minden jóra fordul, megtér.   1Sivec (ejtsd: Szivec) – szláv vezetéknév   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.novosti.rs/srbija/vesti/998567/nobelovcu-posvetio-stihove-muharem-bazdulj-autorskom-tekstu-sajtu-kcns-knjizevnosti-petera-handkea?fbclid=IwAR39_GD7wTRd64IKscplsMPdJIoy6EkwuMOXxuExqAQcOmlYjeYab9ox5f4

Slobodan Jović *** (Једино страшније…) – *** (Annál a háznál…)

 

Slobodan Jović Tuzla, 1984. – 

*** Једино страшније од куће без дима јесте кућа од које је остао само  димњак. (Увијек има црње од црњег, кажу у мом завичају).   Тај димњак је и крст на којем је распето огњиште и укућани, свеједно коме се Богу молили;   а уједно је и споменик рушитељима.

*** Annál a háznál, melynek kéménye nem füstöl, egyedül a ház nélkül maradt kémény a félelmetesebb. (Szülőföldemen állítják, a feketénél mindig van feketébb).   Az a kémény, amelyre a tűhely és lakói is felfeszíttettek, kereszt is, mindegy, milyen Istent tiszteltek;   meg a rombolók emlékműve is.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://slovopolis.wordpress.com/2021/02/20/slobodan-jovic-put/

Miladin Berić Патина – Patina

Miladin Berić Banja Luka, 1962. –

Патина
 
Откад је све постало игра
ријетки су они који успију
да закораче у сан.
 
Понекад...
 
Понекад је потребно тако мало боје да се освијетле
заборављена саништа која у нама плешу свој танго.
Мало колорита и један поглед
који ће извући из сна меланхолију
по којој је ко зна кад пала патина
и ...
 
И неколико мајсторских потеза руком у којој умјесто магичне
крпе игра сновиђење.
 
То играње, додуше, тек кад осване у одсањаном
добија неку другу димензију,
димензију коју само има призма
одавно несвјесна свих својих преламања,
односно свега онога што ће једном пробудити
у неком недреманом оку...
 
То је тај траг или, боље рећи, пут
који почиње у неком раму
и у њему истом завршава чинећи круг...
 
Оно између, што само ријетки пронађу,
има своја неомеђена пространства
у којима се смјењују прољећа и јесени, зиме и љета...
платна и платна из којих израњају зидови
кроз које се провиди слобода...
 
На крају...
 
На крају увијек треба пронаћи нека врата
јер она увијек и постоје...
и...
 
И то без обзира колико далеко
и дубоко залутали...
 
Izvor: Миладин Берић: Aтлaнтида, Бecjeдa Бања Лука 2017. cтр. 16-17.
 
 
Patina
 
Amióta minden csak játék,
keveseknek sikerült
az álomba lépni.
 
Olykor...
 
Olykor oly kevés szín kell ahhoz, hogy a bennünk
vakon táncot járó elfeledett életteret megvilágítsuk.
Némi kolorit és egy tekintet,
mely képes a patinával ki tudja mikor bevont
búbánatot álmából elővarázsolni
meg...
 
Meg azt a néhány mesteri kézmozdulatot, melyben varázskendő helyett
látomás táncol.
 
Igaz, ez a tánc, csak ha a megálmodott képben ébred
kap más dimenziót,
dimenziót, mellyel egyedül a fénytörő képességét
nem is sejtő prizma rendelkezik,
azaz minden olyan, ami majdan egy
nem szendergő szemben ébred...
 
Ez az a holmi keretben kezdődő,
egyúttal kört képezve be is fejeződő
nyom, illetve út...
 
Az a köztes valami, amit csak a kiválasztottak találnak meg,
határtalan térrel rendelkezik,
benne tavaszok és őszök, nyarak és telek váltakoznak...
vásznak és vásznak, melyekből a szabadságot látható
falak törnek a felszínre...
 
Végül...
 
Végül is meg kell találni egy ajtót,
mert létezik...
igen...
 
Attól függetlenül, milyen messzire,
ismeretlenbe tévedtünk...
 
Fordította: Fehér Illés

  

Radmilo V. Radovanović Zvuk – A hang

 

Radmilo V. Radovanović Divin 28. avgust 1957. – 

Zvuk   Izgleda sve je prošlo sve je nestalo Pamtim to posljednje veče u Mogorjelu Ta žena moja bivša lijepa i plava Izdvojila se u nestvarno blaženstvo Tiho je otišla bez riječi u noć bez vidika U moj nespokoj uvuče se zadnji žar poljupca Sjetih se izgovora sve ti je dato Možda ćeš u svom sjaju sve izgubiti U duši nosi svoj otrov i mračne snove Sakrivši lice u prozoru noći skupi se nad velutom Ostah vezan u okovima od željeza Zatreperiše borovi i iglice pune kapi Naši životi postadoše životi bez trajanja Naš svijet nestade u nepresušnoj noći Ne bojim se metka ljubav će me dokrajčiti Moje zeleno čelo sluti što mu se zbiva Pritišću me prazni zidovi i zvijezde padalice Moji strahovi zavise sad od mijena Oči su mi prazne gubim se u prazninama Šta ostade iza nas strah od osame Zato ti pišem pjesmu dok tvoji kapci odjekuju U uglu sobe gdje je stručak nade mirisao Moja bivša ja te sigurno ne zanimam više Bio sam ushićen tobom evo me sad ćutim Ja sam tvoj vjetar mržnje i stari zvuk Ti nosiš iskidani konac i bremenit huk Zbogom posljednja noći i zvijezdo u noći   08. 11. 2017.

A hang   Úgy tűnik minden elmúlt köddé vált Megjegyeztem azt az utolsó mogorjelói estét Az a szép szőke nő aki az enyém volt A valótlan gyönyörbe tűnt Csendben szó nélkül ment a láthatár nélküli éjbe Szorongásomba az utolsó csók íze telepedett Eszembe jutott a kifogás mindent megkaptál Fényességedben talán mindent veszítesz Lelkében mérget sötét látomást visz Arcát az éj ablakába temetve fátyol felett lebeg Bilincsbe verve maradtam Remegtek a cseppekkel telt fenyők tűlevelek Életünk immár korszak nélküli élet Világunk az elnyűhetetlen éjbe vész Golyótól nem félek a szerelem a végzetem Éretlen homlokom sejti mi történik vele Üres falak hullócsillagok gyötörnek Félelmeim most a változásoktól függnek Szemem üres pangásba veszek Mögöttünk a magánytól való félelem maradt Míg ekhót szempillád küld a szoba sarkából Ahol még élt a remény onnan írok neked Volt feleségem immár többé nem érdekellek  Csodáltalak most csak hallgatok Számodra a gyűlölet szele egykori hang vagyok Szétszakított szálakat súlyos kiáltást viszel Isten veled utolsó éj és éj csillaga   2017. 11. 2018.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ranko Risojević Рacкpcницa – Útkereszteződés

 

Ranko Risojević Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 –

Рacкpcницa    Само што изађем из касабе, одмах  се нуде Три пута, од којих само један увијек користим, Не размишљам ни зашто, ни како, ваљда ми је Неко, једном давно, рекао да идем тим путем Који води у већу варош гдје је све што требаш, Не спомињући остала два пута, ни куда  воде, Шта се крије на њиховом крају, ако краја има. Само што ја сада помишљам да краја нема, На те двије стране, које не познајем, нимало, Краја нема јер нисам ни кретао тим смјеровима, Као што нико од мојих предака, биће тако, Нису ишли тим путем, који негдје ипак води. Нема ту шуме, бар не у близини, касније можда, Увијек ћеш на неку шуму набасати, негдје, Овдје су видљиви само брежуљци, многи, Бескрајни ред брежуљака негдје тамо, Куда нисам ни покушао да кренем једном. Ваљда сам знао да се тим путем не враћа, Ко њим крене заувијек је отишао негдје, Само што ја не знам, нити сам питао иког Да ли се тим путем, не једним, не једним, То су два, лијево и десно, за мене из касабе, Видљива пута, бар мени, сада загонетна, Када више не одлазим на ту раскрсницу, То она долази мени, да ме подсјети, Да ми постави питање, подмукло, Зашто нисам једном кренуо, било када, У годинама када се можда и одлазило, А не сада, док више лежим него сједим, Попут камена, што је био на раскрсници, И ја сам сад камен, срастао са земљом, Коју сам можда волио, можда мрзио, Ни то више не знам, а нисам ни знао, И јесам ли баш сигуран да је био пут, Да је била раскрсница, коју јасно видим, Испод спуштених трепавица, сада, Када се више ништа не види лично, И одавде одлази склопљених очију, Можда баш тим путем, у Нигдину.

Útkereszteződés   Ahogy kiérek a faluból, három út vár, Mégis csak egyetlen egyet használok, Nem gondolkodok, mért, hogyan, talán valaki, egyszer Régen azt mondta, ezen a nagyobb városba vezető Úton menjek, ahol kívánságom szerint minden van, Nem említve a másik két utat, azt sem, hová vezetnek, Azt sem, végükön, ha van vég, mit rejtenek. Most viszont arra gondolok, vég nem létezik, Arra a két, számomra ismeretlen oldalra, Vég nincs, hisz azokon az utakon nem jártam, Ahogy senki őseim közül sem, igen, Azon a mégis valahová vezető úton nem jártak. Itt nincs erdő, legalább is a közelben, talán távolabb, Valami erdőre mindig rábukkansz, valahol, Itt csak a dombok sokasága látható, A végeláthatatlan dombok sora valahol ott van, Ahová egyszer nem is próbáltam menni. Talán tudtam, arról az útról visszatérni nem lehet, Aki arra az útra tér, valahová véglegesen elmegy. Viszont én nem tudom, senkit sem kérdeztem, Az az út, nem egyetlen, kettő van, a jobb és a bal Vezet-e valahová, számomra a faluból Két látható, egyenlőre titokzatos út létezik, Ha arra a kereszteződésre többé nem megyek, Ő jön értem, hogy figyelmeztessen, Hogy kérdést tegyen fel, alattomosan, Egyszer, bármikor, miért nem indultam, Azokban az években talán, amikor el is mentek, Nem most, amikor többet fekszem mint ülök, Mint azon az útkereszteződésen a kő, Most én is kő vagyok, a földdel összenőtt, Amelyet talán szerettem, talán gyűlöltem, Többé ezt sem tudom, de nem is tudtam. És biztos vagyok-e abban, hogy most, Amikor személyesen semmi sem látható, Az, amit lezárt szempilláim mögött tisztán látok, az út volt, kereszteződés volt. Innen is lezárt szemekkel távoznak, Talán ugyanazon az úton, a Sehol-sincsbe.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Neda Gavrić Ако наставим да ходам (стићи ћу) – Ha tovább haladok (megérkezek)

 

Neda Gavrić Banja Luka 27. 07. 1980. – 

Ако наставим да ходам (стићи ћу)   После твог загрљаја Враћена У повој. Учила поново Да ходам И говорим. После твог загрљаја Стигох тек До млечног зуба. И до првог слова Да могу песму Да ти напишем.

Ha tovább haladok (megérkezek)   Ölelésed után Csecsemő Lettem.   Újra tanultam Beszélni, Járni.   Ölelésed után Csak a tejfogakig Értem.   És az első betűig   Hogy neked Verset írhassak.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Jovanka Stojčinović-Nikolić Отац – Az apa

 

Jovanka Stojčinović-Nikolić Ritešić  21. juni 1952. –

Отац
 
Такав је Отац био
 
Мирно је сједио на ниској малој столици
Повремено отварајући враташца на
Смедеревцу
Џарајући ватру
 
А онда би међу дланове
(С већим жаром него у шпорету)
Спуштао лице Кажипрстом прелазећи преко
Десне обрве Као оком преко житног поља
 
Тако би на свом лицу рукама обављао
Замишљени посао па би се на кожи чела
Дуж дубоких бора
Распоређивала наша само Оцу видљива крила
Мјестимично осјенчена звјезданим сјајем
Под који нас је вјешто склањао
Повремено милујући сваку звијезду понаособ
Све док се нису размилиле свуд уоколо
И упалиле свјетлост показујући нам Пут у свијет
 
Никада више на очево чело нису се (звијезде) вратиле
 
Свако је отишао за својим послом
 
Ми смо и даље Из свјетског пространства
Свој израз лица подешавали према очевом
У души носећи тајанствени дуборез његовог чела
 
Као Ждралови млади за Оца кликћемо из тамних дубина
Да му се од тишине Срце не поцијепа
 
(То ми Оче зато што другачије не умијемо)
 
Такви смо како си нас научио
Какав си и ти био Оче
 
Izvor: autor
 
 
Az apa
 
Ilyen volt Apánk
 
Alacsony kis székén csendesen ült
Olykor hogy a tűz lángra kapjon
A tűzhely
A parazsat piszkálta
 
Majd arcát tenyerébe temetve
(A tűzhelynél hevesebben)
Mutatóujjával jobb szemöldökét
Simogatta Ahogy szemével a búzamezőt
 
Kezével arcán így végezte
Az elképzelt munkát majd homlokán
A mély ráncokon
Csak Apánk számára látható helyenként
Csillagfénnyel jelzett szárnyainkat rendezte
Melyek alá ügyesen helyezett el bennünket
Időnként minden csillagot külön cirógatott
Míg szerteszét nem szóródtak
De fényárban úszva nekünk a világba vezető Utat így mutatta
 
Apánk homlokára (a csillagok) sosem tértek vissza
 
Mindenki saját útját járja
 
De mi továbbra is a Világűrben bolyongva
Lelkünkben apánk homlokának titkos metszeteit hordozzuk
Arcvonásainkat hozzá igazítjuk
 
Fiatal Darvakként a sötét mélységekből Apánkat szólítjuk
Hogy Szíve a nagy csendben meg ne repedjen
 
(Mi Apám másként élni nem tudunk)
 
Ahogy tanítottál bennünket olyanok vagyunk
Amilyen te is voltál Apám
 
Fordította: Fehér Illés

Ranko Pavlović Trenuci u nepoznatom – Pillanatok az ismeretlenben

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –

Trenuci u nepoznatom   Uvučeš se ponekad u svoju krv i istražuješ tajanstva vlastitog tijela, kao što su nekad avanturisti znatiželjom prodirali kroz opasnosti dalekih prašuma.   Najduže se zadržiš u pećinama srca i pitaš se: da li je ikad iko odgonetao tajne njihovog lavirinta? I ima li u zamršenim rukavcima zalutalih ovčica i zvijeri?   Onda se, uplašen, bocneš uspomenom tamo gdje krvne žile silno pulsiraju i s curkom krvi iziđeš iz sebe, iz neprohodnih hodnika u kojima se lako zaluta.

Pillanatok az ismeretlenben   Olykor saját véredbe hatolva úgy kutatod tested titkait, ahogy egykor a kíváncsi kalandorok a távoli őserdők veszedelmeit.   Legtovább a szív barlangjaiban maradsz és felteszed a kérdést: egyáltalán feltárta-e valaki is rejtett útvesztőinek titkait? És a bonyolult átjárókban vannak-e eltévedt bárányok, vadak?   Majd riadtan, az emlékekkel ott szúrod meg magad, ahol a vérerek hevesen vernek és önmagadból, a járhatatlan folyosókból, ahol könnyű utat téveszteni, a vérrel együtt távozol.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Jelena Glišić Падалица – Hullócsillag

 

Jelena Glišić Derventa 9. juli 1989. – 

Падалица   Једна звијезда неопрезна мира нема дању, ноћу, на критике и придике одговара – е баш хоћу! Једна звијезда неопрезна не држи се свога јата, сама свемир истражује, каже – хоћу из ината! Једна звијезда неопрезна с небеског је пала лица, златним сјајем заискрила и постала – падалица.

Hullócsillag   Egy csillag, szórakozott, bőrébe nem nyughatott, ha bírálatot hallott, csak nyakaskodott!   Egy csillag, szórakozott, társaival nem tartott, a világűrt egyedül kutatja, dacból teszem – hangoztatja.   Egy csillag, szórakozott, a mennyből lehullott, arany fénnyel felragyogott és – hullócsillaggá változott.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.poezijasustine.rs/2017/09/jelena-glisic-padalica.html

Iskra Peneva Za stolom – Az asztalnál

 

Iskra Peneva Beograd 25. 06. 1980. –

Za stolom   Mrzim kiselu vodu Ali zato Volim jabuku Podelimo je na pola Hajde uzmi griz Ne Nisam Eva Samo želim Da te zavedem

Az asztalnál   Utálom az ásványvizet   Viszont Szeretem az almát   Felezzük el Na egy harapást   Nem Nem Éva vagyok   Csak El akarlak csábítani   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Iskra Peneva: Negde između, Makedonski informativni i izdavački centar Pančevo 2015.

Živojin Rakočević Miris dece – A gyerekek illata

 

Živojin Rakočević Morača, 1973. – 

Miris dece    (Ljubica Živić iz sela Staro Gracko, u julu 1999.godine izgubila je dva sina. Otišli su da žanju žito.)   „Brate, izađimo u polje! Rodilo je žito”, reče moj sin, i odoše ona dva moja, dva radovanja, dvije pune kuće, dva oznojena muža, ona dva moja.   A ja ne volim kad toliko rodi kad od ratova, kad od strahova, oteža klas i zemlji i sebi. (Zato nikad ne žanji u zlu ono što se pri dobru sijalo.) Pusti neka ga odnese đavo, neka ga pojedu ptice, nemoj ga djeci u usta. Zlo mu je pomoglo da rodi, da te namami, da te sačeka, da ostanem bez ikoga.   Kad su umesto žita, požnjeli ona dva moja, otišla sam u polje, i grlila prazno klasje. Kad su ih umjesto zlata, donijeli u dvije plastične vreće, ništa mi nije bilo, i ničeg nije bilo, stala sam između ona dva moja, između dva neba, da poslednji put, osjetim miris djece.

A gyerekek illata   (Ljubica Živić Staro Gacko-i lakos 1999 júliusában mindkét fiát elveszítette. Aratni mentek.)   „Testvér, menjünk a mezőre! Érett a búza”, mondta fiam, és elmentek, ők ketten, két derű, két teli ház, két izzadt férj, ők ketten, az enyémek.   Én viszont nem szeretem, mikor annyi terem, mikor az ütközetektől, mikor a rettegéstől, a földnek is, önmagának is súlyos a kalász. (Ezért a veszedelemben sose arasd azt, ami a jólétben csillogott.) Hadd, vigye el az ördög, egyék meg a madarak, gyerek szájába ne add. Veszedelem segítette, hogy termést hozzon, hogy téged csalogasson, hogy téged megvárjon, hogy senkim se maradjon.   Mikor szalma helyett a kévét két fiam alkotta, a mezőre mentem, üres kalászokat öleltem. Mikor arany helyett két műanyag zsákban hozták haza őket, semmit sem éreztem, semmi se volt, két fiam közé álltam, két menny közé, hogy utoljára érezzem, gyermekeim illatát.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.bastabalkana.com/2016/09/miris-djece-zivojin-rakocevic/

Ilija Šaula Nikad mi niko neće oprostiti kao ti – Mint te, nekem soha, senki sem bocsát meg

 

Ilija Šaula Karlovac, 4. decembar 1963. – 

Nikad mi niko neće oprostiti kao ti   Nikad mi niko neće oprostiti kao ti. Ne ljubi me, budi surova poput žene opstanka. Uči se kako se prezire, nemoj da me pljuješ …pogledaj me bez osmijeha. Zalupi vrata kad odlaziš, ne reci zdravo, kad spremaš večeru, ne spremaj za dvoje. Navikao sam da živim i volim navikao sam da ljubim i molim nikad mi niko neće oprostiti kao ti.

Mint te, nekem soha, senki sem bocsát meg   Mint te, nekem soha, senki sem bocsát meg. Ne csókolj, légy kegyetlen, mint a női fennmaradás. Tanulj, hogyan kell megvetni, de ne köpj le, …mosoly nélkül nézz rám. Csapd be magad mögött az ajtót, ne köszönj, ha vacsorát készítesz, ne kettőre készíts. Megszoktam, hogy szeretek és élek, megszoktam, hogy csókolok és kérek, Mint te, nekem soha, senki sem bocsát meg.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://nigdine.com/ilija-saula-pesme/

Predrag Bjelošević: Човјек или пас, на степеницама спознаје – Ember vagy kutya, a felismerés grádicsán

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. –

Човјек или пас,
на степеницама спознаје
 
Човјек из дана у дан видно напредује.
Сваки дан је све више око њега припитомљених.
Животиња. А мање људи.
 
Човјек је напокон постао пријатељ.
Своме псу. Држи га на ланцу. Не због људи.
Већ због чопора других још дивљих паса.
Који могли би да га заведу. И у слинаву куцању.
 
И у лов на невине кућне мачке. И на сулудо
завијање на мјесец. И на одбрану до смрти.
Своје изабране женке. А не само задовољавање
незасите жене. Свога доброга господара.
 
Људи су узнапредовали. Ратове воде.
И са људима који вјерују. Да једино је човјек
човјеку најбољи пријатељ.
 
Човјек је напокон направио огроман корак. И
стао. На другу степеницу човјечности – како би то
младом пјеснику човјековом рекао Кавафис –
А пси гдје су сад? Да л већ устрчали су на врх
степеница спознаје? Само за људе предодређене.
 
Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Удружење Књижевника Републике Српске, Бања Лука и Štampar Makarije, Beograd 2020. стр. 37.
 
 
Ember vagy kutya,
a felismerés grádicsán
 
Az ember napról napra kétségkívül fejlődik.
Körülötte egyre több a megszelídített.
Állat. És kevesebb az ember.
 
Az ember végre megbarátkozott.
A kutyájával. Láncon tartja. Nem az emberek miatt.
Hanem a még vadabb falkákba verődött kutyák miatt.
Akik elcsábíthatják. A nyálas tömeges párzásra.
 
Az ártatlan macskák üldözésére. Meg az értelmetlen
holdra ugatásra. És mindhalálig védje.
A kiválasztott szukát. Ki ne csak a telhetetlen női vágyat
elégítse. A jó gazdát.
 
Az emberek fejlődtek. Harcolnak.
Azzal is, akiben bíznak. Az ember legjobb barátja
egyedül az ember.
 
Az ember végre hatalmas lépést tett. És
megállt. Az emberiség második lépcsőfokán – mondaná
ezt a fiatal költőnek, az embernek Kavafisz –
És a kutyák most hol vannak? Talán a felismerés felső
fokára szaladtak? Az eleve embereknek rendeltetettre.
 
Fordította: Fehér Illés