Ranko Risojević Плачи – Sírj

 

Ranko Risojević Kalender kod Bosanske Kostajnice 8. avgust 1943. -

Плачи   Јеси ли се то родио, баш на вријеме, плачи. Не плаши се, не оклијевај више, плачи. Баш сад је вријеме, види облаке, плачи. Пошло ти је од руке, успио си, плачи. Врата су затворена, кључа немаш, плачи. Свануо је дан, сасвим ведар, плачи. Већ дуго нико се не јавља, пусто је, плачи. Промашен си, још жив, недотакнут, плачи. Ту је она, чека на твој прстен, плачи. Родио ти се син, ено га плаче, плачи. Док још имаш суза, док разумијеш ријечи, плачи.

Sírj   Te vagy az, aki éppen időre született, sírj. Ne félj, immár ne habozz, sírj. Ütött az óra, nézz a felhőkre, sírj. Ügyes voltál, sikerült, sírj. Az ajtó zárva, kulcs sehol, sírj. Felvirradt, derült az ég, sírj. Senki sem jelentkezik, minden puszta, sírj. Elvétett vagy, érintetlen, még élsz, sírj. A lány a te gyűrűdet várja, sírj. Fiad született, ott van, sír, sírj. Míg van könny, míg érted a szavakat, sírj.   Prevod: Fehér Illés

Izvor: autor

Ranko Risojević Рacкpcницa – Útkereszteződés

 

Ranko Risojević Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 –

Рacкpcницa    Само што изађем из касабе, одмах  се нуде Три пута, од којих само један увијек користим, Не размишљам ни зашто, ни како, ваљда ми је Неко, једном давно, рекао да идем тим путем Који води у већу варош гдје је све што требаш, Не спомињући остала два пута, ни куда  воде, Шта се крије на њиховом крају, ако краја има. Само што ја сада помишљам да краја нема, На те двије стране, које не познајем, нимало, Краја нема јер нисам ни кретао тим смјеровима, Као што нико од мојих предака, биће тако, Нису ишли тим путем, који негдје ипак води. Нема ту шуме, бар не у близини, касније можда, Увијек ћеш на неку шуму набасати, негдје, Овдје су видљиви само брежуљци, многи, Бескрајни ред брежуљака негдје тамо, Куда нисам ни покушао да кренем једном. Ваљда сам знао да се тим путем не враћа, Ко њим крене заувијек је отишао негдје, Само што ја не знам, нити сам питао иког Да ли се тим путем, не једним, не једним, То су два, лијево и десно, за мене из касабе, Видљива пута, бар мени, сада загонетна, Када више не одлазим на ту раскрсницу, То она долази мени, да ме подсјети, Да ми постави питање, подмукло, Зашто нисам једном кренуо, било када, У годинама када се можда и одлазило, А не сада, док више лежим него сједим, Попут камена, што је био на раскрсници, И ја сам сад камен, срастао са земљом, Коју сам можда волио, можда мрзио, Ни то више не знам, а нисам ни знао, И јесам ли баш сигуран да је био пут, Да је била раскрсница, коју јасно видим, Испод спуштених трепавица, сада, Када се више ништа не види лично, И одавде одлази склопљених очију, Можда баш тим путем, у Нигдину.

Útkereszteződés   Ahogy kiérek a faluból, három út vár, Mégis csak egyetlen egyet használok, Nem gondolkodok, mért, hogyan, talán valaki, egyszer Régen azt mondta, ezen a nagyobb városba vezető Úton menjek, ahol kívánságom szerint minden van, Nem említve a másik két utat, azt sem, hová vezetnek, Azt sem, végükön, ha van vég, mit rejtenek. Most viszont arra gondolok, vég nem létezik, Arra a két, számomra ismeretlen oldalra, Vég nincs, hisz azokon az utakon nem jártam, Ahogy senki őseim közül sem, igen, Azon a mégis valahová vezető úton nem jártak. Itt nincs erdő, legalább is a közelben, talán távolabb, Valami erdőre mindig rábukkansz, valahol, Itt csak a dombok sokasága látható, A végeláthatatlan dombok sora valahol ott van, Ahová egyszer nem is próbáltam menni. Talán tudtam, arról az útról visszatérni nem lehet, Aki arra az útra tér, valahová véglegesen elmegy. Viszont én nem tudom, senkit sem kérdeztem, Az az út, nem egyetlen, kettő van, a jobb és a bal Vezet-e valahová, számomra a faluból Két látható, egyenlőre titokzatos út létezik, Ha arra a kereszteződésre többé nem megyek, Ő jön értem, hogy figyelmeztessen, Hogy kérdést tegyen fel, alattomosan, Egyszer, bármikor, miért nem indultam, Azokban az években talán, amikor el is mentek, Nem most, amikor többet fekszem mint ülök, Mint azon az útkereszteződésen a kő, Most én is kő vagyok, a földdel összenőtt, Amelyet talán szerettem, talán gyűlöltem, Többé ezt sem tudom, de nem is tudtam. És biztos vagyok-e abban, hogy most, Amikor személyesen semmi sem látható, Az, amit lezárt szempilláim mögött tisztán látok, az út volt, kereszteződés volt. Innen is lezárt szemekkel távoznak, Talán ugyanazon az úton, a Sehol-sincsbe.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Ranko Risojević Дуге цијеви кратке памети – Féleszűek hosszú csövekkel

 

Ranko Risojević Kalender kod Bosanske Kostajnice 8. avgust 1943 -

Дуге цијеви кратке памети
 
Мало, мало, па на нашим улицама видимо
Дуге цијеви, иза којих стоје роботи, стоје клонови,
То су браниоци, ратници и праведници.
Способни су и да ме убију за моје добро.
Јер коме служе те цијеви, сем страх да сију
Овдје, гдје се заборавила мудра ријеч и смијех.
Бјежим од тог страха, од дјетињства, од праисторије.
Само у далекој Канади, покрај језера Онтарио,
Одмарала се моја душа, већ свикла на страх,
На мрка лица што ми не желе добро,
На мрачне ријечи језика у којем сам одрастао,
На шале које су другом смијешне и знане,
На обичаје праљуди испод сојеница,
На јутра за која кажем – одакле поново стигосте!
 
Izvor: https://srpcasopis.org/2020/07/06/ranko-risojevic-pjesme-izbor/
 
 
Féleszűek hosszú csövekkel
 
Utcáinkon egyre másra hosszú csöveket
Látunk, mögöttük robotok, pojácák állnak,
Védelmezők, harcosok és az igazság bajnokai.
Még ölni is képesek, érdekemben teszik.
Azok a csövek csak félelmet keltenek,
Itt, ahol megtagadták a bölcseletet és a nevetést.
Ősidőktől fogva menekülök attól a félelemtől.
A rosszakaró sötét alakokhoz,
A durva szavakhoz, melyekben felnőttem,
A másoknak nevetséges és ismerős ugratásokhoz,
A vityillókban az ősemberi szokásokhoz,
A reggelekhez, mikor mondom – honnan jöttetek!
A félelemhez szokott lelkem csak a messzi
Kanadában, az Ontario-tó Partján pihent meg.
 
Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Sprti – Vesd le



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Sprti

Sprti sve što nosiš, pokraj puta;
sprti, ne brini ni za šta, ostavi,
pokraj jarka zatravljenog i prašnjavog,
u bilo koje doba dana i mjeseca;
sprti, oslobodi ramena i leđa,
opusti ruke niza se, neka se klate,
kao što sunce klizi prema šumi;
sprti, sve što te je satiralo sve godine,
otkako su počeli da tovare na tebe,
odahni, pogledaj u nebo, u prašinu,
oslušni krv što napokon svoj ritam
uspostavlja, napokon, napokon;
samo sprti, i ne brini, ovoga časa.

Vesd le

Vesd le terhedet, dobd az út mellé;

vesd le, semmivel ne törődj, hagyd ott,

a fűvel benőtt poros árok mellett,

a hónap, nap bármely pillanatában;

vesd le, szabadítsd fel válladat, hátadat,

engedd el kezedet, csak mozogjon,

mint ahogy a nap az erdő fölé kúszik;

vesd le mindazt ami évekig nyomasztott,

amióta egyáltalán terhet hordasz,

lélegezz fel, nézz a napba, a porba,

hallgasd a végre, végre újjáéledő

véráram lüktetését; szabadulj terhedtől

és ebben a pillanatban ne törődj semmivel.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Tišino, sestro moja – Testvérem, te csend



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Tišino, sestro moja

Starija od mene tek toliko
da mi pripremiš svečani doček -
tišino, sestro moja večernja,
tvoj sam radosni zatoč(e)nik.
Ko je osjetio tvoje tijelo
u detinjstvu, pokraj ukućana,
prenosi te sa sobom kroz vrijeme
kao maleni ljudski oltar.
Tu se ne kleči i ne moli,
a božanskom se možeš nazvati
po vlasti koju nad svijetom imaš.
Ja sam se odrekao slobode
da bih bio tvoj rob i obožavalac.
Iz sjenke gledam - ne podnose te,
prevrnu večeru, laju na zvijezde
samo da ti naruže savršeno lice.

Testvérem, te csend

Éppen csak annyival vagy idősebb

hogy ünnepi fogadtatásban részesíthess –

esténkénti testvérem, te csend,

gondtalan foglyod vagyok.

Ki a házában lakók mellett

gyerekkorában megérezte testedet,

törékeny emberi szentélyként

visz magával az események sodrában.

Előtted nem térdelnek, nem imádkoznak,

de a világ felett lebegő hozzád tartozó

tincsek azok melyeket isteníteni lehet.

Lemondtam szabadságomról

hogy rabod és hódolód lehessek.

Rejtekhelyről szemlélem – nem viselnek el,

felborítják a vacsorát, a csillagokra ugatnak,

hogy tökéletes orcádat elcsúfíthassák.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Glas (Molitva) – Hang (Fohász)



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Glas

(Molitva)

Ne zovi me više, jedva i sebe čujem.
Stišavam srce, smirujem krv, sve bubnja,
Jedva grom naslutim, opomenu života.
Jesi, još tu, ovdje, s druge strane, neko ja.
Možda me i ne zoveš, zaokupljen snovima,
Velikim poslom, krajem svijeta, muzikom sfera.
Sam sam odaslao poziv, bezglasan, pretih,
Jednoga jutra, iz dumače, ispod lijeske, kraj točka.
Sada je tvoj, možeš da mi ga vratiš, večeras.
Ipak, ne zovi me više, neću razumjeti ništa.
Ako i čujem lahorenje, zov sasušenih usana,
Ne mogu prići, ne vidim stazu, mrak je.
Naokolo isto, plač i dozivanje, jesen, zima...
Stvari se stvrdnule, riječi izlizale,
Ne smijem pogledati u sunce, postaću šum.
Čuću, na kraju, kako jedino može biti.

Hang

(Fohász)

Ne hívj többé, magamat is alig hallom.

Szívemet csitítom, véremet nyugtatom,

Alig érzékelem a villámot, az élet figyelmeztetését.

Holmi én, itt, itt vagy még a túloldalon.

Talán nem is szólítasz, elfoglalnak álmaid,

Fontos tennivalóid, a világvége, szférák dallamai.

Egy reggel a völgyből, a mogyoró alól, a kerék mellől

Magam küldtem a meghívót, némát, túl csöndeset.

Most a tiéd, estére akár vissza is adhatod.

De, ne hívj többé, semmit sem fogok megérteni.

Ha hallom is a susogást, a száraz ajkak hívó szavát,

Nem közeledhetek, nem látom az ösvényt, sötét van.

Köröskörül sírás és jajkiáltás, ősz, tél…

Megdermedtek a tárgyak, a szavak elcsépeltek,

Nem merek a napba nézni, csak hang leszek.

A végén meghallom, egyáltalán hogyan lehetséges.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Sjećanje – Emlékezés



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Sjećanje

Okovan sjećanjem, trunem u mulju.
Oblacima sam obavio glavu, kao udaljenu zvijezdu,
slušam kako u meni raste nebeski šum
neodgonetnuti tekst ostavljen u magli.

Odakle stiže ovaj uveli dan?
Na mom se dlanu uvija kao gusjenica,
podiže rilce, njuši vazduh, raste
naočigled svim mrtvim u drevnim ratovima.

Borna kola, slonovi, vranci, tenkovi -
mjestimično se otvara zemlja i guta ih,
nikada se više neće zapitati:
Gdje smo to, ili nešto tome slično.

Ničega se više ne sjećam, slobodan
uranjam u svježinu svoga potoka.
Nov kao bistra voda, osjećam oblutke
preko kojih klize moji novi tabani.

Emlékezés

Emlékekkel gúzsba kötve rothadok az iszapban.

Mint távoli csillagot fejemet felhőbe burkoltam,

hallgatom hogyan terjed bennem az égi sugallat

a ködben hagyott megfejtetlen szöveg.

Honnan ez a tikkasztó nap?

Hernyóként kúszik tenyeremen,

emeli ormányát, szimatol, az ősi

háborúkban elesettek szeme láttára.

Harckocsik, elefántok, vasderesek, tankok –

helyenként megnyílik a föld és elnyeli őket,

soha senki nem teszi fel a kérdést:

Egyáltalán hol vannak, léteznek-e még.

Semmire sem emlékszem, szabadon

merülök saját patakom frissességébe.

Mint a tiszta patakvíz érzem a kavicsokat

melyeken új talpaim siklanak.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Sam – Egyedül



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Sam

Stiješnjen pitanjima
prazan i napušten
u strašnjem dvorištu
u promajnom hodniku –
jesam li ikada
molio za milost?!

Ostavljen na ledini
među divljom ergelom
pred zubima u noći
što je vječnost zakupila –
jesam li ikada
zvao u pomoć?

Isturen pred zoru
pred oštre noževe
isječen na komade
u hrani svinjskoj –
jesam li ikada
plakao za sobom?

U laži u mrtvilu
i proljetnom nehaju
zaboravljen među kamenjem –
jesam li ikada
za jedinog svjedoka
vječnost zvao?!

Egyedül

Kérdések szorításában

hitevesztetten, elhagyatottan

a kert rejtett zugában

huzatos folyosón –

valaha is

könyörögtem irgalomért?!

Egyedül a pusztában

vadlovak között

éjjel az öröklét bérelte

vicsorgó fogak előtt –

valaha is

kiáltottam segítségért?!

Hajnalfakadta előtt

éles kések elé állítva

disznótápban

darabokra szabdalva –

valaha is

elsirattam magam?!

Hazugságban múltában

tavaszi vígságban

kövek között elfeledetten –

valaha is

egyedüli tanúként

szólítottam az öröklétet?!

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Staza - Ösvény



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Staza

Moraćeš sam, uskom stazom, nikuda.
Koliko ih je, zametenih, po brinama rasutih.
Idu, ne idu, vide, ništa, u drvenoj odjeći.
Spuštaš li se, penješ li se, sve izvrnuto
U lijevak se pretvara, tutnji i usisava.
Bila je slavna, ta staza, sječivo u tmuši -
Izrezani, sretno su nestajali, avangarda.
Sad moraš sam, svojom stazom, nikuda.
Ništa ne prepoznaješ, savijeno oko tebe,
Penje li se, spušta li se, nenaviklo?
Sve i da zaboraviš, slavu i jeku, gore,
Ili možda dolje, lijevak usisava, tutnji;
Pune su uši trunja oštrog, stvrdlog, smradnog.
Zametene, rasute, niko ne skuplja, ne broji.
Slava tutnji, dubrava odjekuje, ništa ne prepoznaješ.

Ösvény

Egyedül kell haladnod a rejtett ösvényen, sehová.

Hogy mennyien vannak, betemetettek, a hegyoldalban szétszórtak.

Háncsruhában futnak, állnak, látszanak, rejtettek.

Ereszkedhetsz, kapaszkodhatsz, minden kifordított,

Örvénnyé változik, harsog, felszív.

Dicső volt az az ösvény, penge a sötétben –

Kitaposottak, örömben eltűntek, előőrsök.

Most egyedül kell menned ösvényeden, sehová.

Neked mindez ismeretlen, kapaszkodók,

Szokatlan ereszkedők fonnak körül?

Ha feledsz is mindent, dicsőséget és visszhangot,

Csúcsot vagy szakadékot, az örvény felszív, harsog;

Füled tördelékkel tele, mind éles, kemény, büdös.

Betemetettek, szétszórtak, nem gyűjti, nem számolja senki se.

A hírnév harsog, visszhangzik a völgy, tőled mindez idegen.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Svakodnevna tamnica – Mindennapos börtön



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Svakodnevna tamnica

"strašan se duhu svet jave ukaza"
Tin Ujević, Duhovna klepsidra

Nisi utamničen
nevidljivim i tuđim zidovima
protivno svojoj volji i nebeskoj milosti!
Zanemari okolnosti i jutra
u kojima si se budio ozaren
spokojem i poletom na velika djela.
Kako je duši prijatno u vlazi
mračnih podruma, u kamenu
koji te brani od svijeta.
Nije lako iščupati te iz života
dokonih i oholih čestitnika -
među njima si kao jagnje na ispaši.
A ti nisi rođen da bi bio jagnje,
nego dušin povjerenik, božji ugodnik,
graditelj ljestvica u nebesa -
tek si u tamnici progledao.

Mindennapos börtön

„szörnyű valóság tárult a szellem elé“

Tin Ujevic, Szellemi vízióra

Nem akaratod

és mennyei kegyelem ellen vagy

láthatatlan, idegen falakkal börtönbe zárva!

Ne törődj a körülményekkel,

hajnalokkal melyekben derűsen,

nagy tettekre készen ébredtél.

Mily nyugodt a lélek nyirkos

sötét pincék mélyén, kőbe zártan

a világtól megvédetten.

Nem könnyű az unatkozók és büszke

vállveregetők közül kiszakadni –

közöttük bárány vagy a legelőn.

De te nem báránynak születtél,

a szellem biztosa, isten megbízottja,

a mennybe vezető lajtorja építésze vagy –

épp csak a börtönben eszméltél.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Tamo – Ott



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 -

Tamo

Kud pružaš ruke, čedo, izvan kolijevke?
Zagrli majku, sisaj i sisaj, do kraja.
Sve je unutra, toplo i milo, cokni jezikom!
Kud pružaš ruke, dijete, kroz prozor?
Ostani za stolom, na podu, u podrumu!
Sve te pridržava, čvrsto i trajno, dovijeka!
Šum je tamo, gdje ništa nije tvoje.
Kud pružaš ruke, mladiću, preko rijeke?
Brda, šume, zvuci kastanjeta - bude te.
Smanjena, uz prozor, plete majka.
Ništa ti nije po volji, pretijesno, grubo.
Kud ubrzavaš korak, bacaš se u rijeku?
Tamo mrki ribari dušu tvoju čekaju.

Ott

Te csecsemő, hová nyújtod kezed a bölcsőből?

Öleld anyádat, szopj, szopj, örökkön.

Ott a minden be meleg és kedves, csettints nyelveddel!

Te gyermek, hová nyújtod kezed az ablakon keresztül?

Maradj az asztalnál, a földön, a pincében!

Minden marasztal, erősen és tartósan, örökre!

Kint a zsivaj, hol semmi sem a tiéd.

Te ifjú, hová nyújtod kezed a folyó felett?

Kasztanyetta hangja, hegyek, erdők ébresztenek.

Az anya töpörödötten az ablak mellett köt.

Semmi sincs kedvedre, szűk, goromba.

Hová szaporázod lépteid, a folyóba veted magad?

Ott mogorva halászok leselkednek lelkedre.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Velika bosanska elegija - Nagy bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )

Velika bosanska elegija

Petru Kočiću

»U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću«

1.

Nemjerljivost uzdaha je znatna,

kraj vatre, ili u hladnoj izbi,

kraj prijatelja, ili bez ikoga.

Znatna je visina zida,

i svaki kamen u njemu,

i svaki crtež u kamenu.

Šta čini vrutak vodeni, bez glasa,

i školjka bez tijela, bez bisera?

Mi čujemo samo svoj glas,

koji se premeće između budućnosti

i još dalje prošlosti.

Slušamo glas usnulih gorskih vila

i drhtimo, kao djeca u strahu.

Šta bi tu mogla učiniti predaja,

lukavi osmijeh, ili poklon samo?

S poda zemljanog diže se čovjek,

dok ono bivšem, koji još sjedi,

stavljaju omču – šume nikoga ne oplakuju.

Mravlje kolone stižu iz srednjeg vijeka,

noseći tijela radoslava i tijela gorčina,

kako svoj poklon životu u smrti.

2.

Svoju dušu rijeka prenosi nebom.

kamen koji dotakne stopalo

stapa se sa snjim, počinje da zrači.

Jutro je uvijek iznad svega, prije riječi;

jutro je iza svega, iza svake riječi:

čuvar ljudi od snova i straha.

Glas se pronosi rijekom, rijeka nebom;

odjek međusobnog sudaranja u bezvazdušju.

Iza stvrdnute suze teče beskraj.

U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću,

još jednom sa svima u sebi,

još jednom bez ikoga u sebi.

3.

Kao mali bosanski konji,

poslije uspona, na pojilu,

svoje snažno bilo slušaju riječi,

od kog u tjelu sve ciliče i odzvanja.

Traži se glas bez pukotine,

kao zvono zrele kruške,

glas što ujutro, u podne i svečeri,

jednako se valja gajevima i utrinama,

pomaman i brz kao odjek rike.

Riječi se uzglobljuju kao tijela u zemlji,

riječi ključnjače i žličnjače,

riječi bedrene kosti.

Kad se spominje Bosna vrisne se;

iza samo zid, ispred samo zid,

a iznad ljudi na stećcima jašu.

Kao drhtaj putuje zlatnom žicom tkanice

glas dvojnica i onoga koji,

još uvijek, traži kamen za uzglavlje.

Nagy bosnyák elégia

Petar Kocicnak

»E csendes estén, suhanó öröklét felett«

1.

Nagy a sóhaj mérhetetlensége

a tűz mellett vagy a rideg szirteken,

barát mellett vagy magányos telepen.

Nagy a fal magányossága is

és benne minden egyes kő

és a kőben minden egyes redő.

Miért hallgat, miért néma a hullám

és miért nincs a kagylónak teste, gyöngye?

Mi csak önnön hangunkat halljuk,

mely a holmi jövő és a még távolabbi múlt

között szédül, vergődik.

Alvó tündérek hangjait hallgatva

megriadt gyerekként reszketünk.

Mit tehetne itt a békés meghátrálás,

a ravasz mosoly vagy az ajándék?

A földről felemelkedik az ember,

míg a visszamaradtnak, az ülőnek,

kötelet készítenek – az erdő senkit sem sirat.

Hangyák hada érkezik a középkorból,

hozzák a megdicsőülés és a keserűség testeit,

az életbe a halál ajándékait.

2.

Lelkét a folyó a kék éggel viszi át.

A kavics, mely hűvös talpat érint,

összeforr vele és sugározni kezd.

A reggel mindenek előtt van, minden szó előtt,

a reggel mindenek után van, minden szó után;

emberi álmok, félelmek őre.

A hangot a folyó viszi szét, a folyót az ég,

légüres térben visszhangzik összeütközésük.

A fagyott könny után a végtelenség hull.

E csendes estén, suhanó öröklét felett,

bennem még egyszer mindenkivel,

bennem még egyszer éppen senkivel.

3.

Mint az apró bosnyák lovak

az itatónál kaptató után,

a szavak hallgatják vad lüktetésüket,

mitől a testben minden sejt megremeg, visszhangzik.

Megtöretlen hang kerestetik,

az érett körte hangja,

hang, mely hajnalban, délben és napnyugtakor

lugasokkal és mezőkkel kergetőzik,

mámorító és szédítő, visszhangzó.

A szavak testekként ékelődnek a szikár földbe,

a kulcs- és lapockacsont szavai,

a medencecsont szavai.

Ha Boszniát említik, nagyot rikolt;

mögötte fal, előtte fal,

és mellette  az emberek sírkövekre hágnak.

Gyenge remegésként arany szálon fut tova

a követő hangja és azé is,

aki még mindíg sziklát keres vánkosul.

Fordította: Fehér Illés

Megjelent: Hét nap, 1986. február 7.



Ranko Risojević Prva bosanska elegija – Első bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Prva bosanska elegija

Kroz Banja Luku i uz Vrbas

»sa spokojnom pjesmom saučesništva«

Čega bih mogao da se odreknem

kad se ništa ne ponavlja?

Sa letova pčele se vraćaju,

njihov se med slaže u dušu,

treperi vosak, ubrzava se protok,

lobanja se rastače u drhtavoj zemlji.

Preko kamenja, oblutaka i pijeska,

sa spokojnom pjesmom saučesništva,

ne uzvraćaš mi nijedne pohvale.

Sa svojih putovanja, vrsni letači

donose dušu cvijeća i sve prekipi,

kao kad puca hrast pogođen gromom

u svoje drhtavo srce, u vjetar i studen,

u kišu i sušu, kojoj je odolio.

Bezbrižno samo, nećeš se vratiti,

pred tobom se otvara Grad.

Uzdržati se još malo treba, ili možda ne.

Pred dvorištem, sobama i ulicama,

vidjeti strah zidova, smrt i rođenje,

vratiti se, otići, mirno kao u šetnju,

odnoseći miris utrobe pasa i mačaka,

miris Safikadinog tijela rastočenog.

U tvojim se rukama odmara kestenov plod,

Mutiću, dok te zovu: Dušane! hajdemo.

Zastaje šetač: čega se sjeća?

Njegovo tijelo odlazi uvis,

ali ona ostaje da struji alejama.

Noću, u svojoj sobi neka djevojka

ljubi prozorsko staklo, i treperi.

Zar bi te smjela pustiti k sebi?

Odmori se, sjenke se duže,

možda se od tebe još sve skriva.

Nabujaće tvoji zidovi, mirni Grade,

vjerovaćeš svojoj rijeci, čovjeku,

zavoljeti možda ponovo jesen.

Okreni se, makar i slučajno,

osjeća se nečiji dah, nečiji puls.

Ništa nije suviše sigurno: zagrljaj zemlje

nije uvijek i zagrljaj smrti.

Preživljuje leš samo, dok hitac života

više ne silazi. Noktima, suzama

i trošnim riječima,

držimo se uz njegovo tijelo.

Sve nas privlači, sve nas dotiče

svojom neobičnom rukom. Još više,

iako se plašimo tolikog prisustva,

iako se plašimo tolike ljubavi.

Első bosnyák elégia

Banja Lukán át a Vrbász mellett

»a régi bűntárs nyugodt dallamával«

Jó szívvel miről mondhatnék le,

mikor semmi sem változik?

Útjukról visszatérnek a méhek,

mézük a lélekbe cseppen,

vibrál a viasz, gyorsul a keringés,

a remegő földben koponya bomlik.

Keresztül sziklákon, kavicsokon, homokon,

a régi bűntárs nyugodt dallamával,

dicséretet egyet sem viszonzol.

A ragyogó pilóták visszatértükkor

a virág lelkét hozzák és minden felhevül,

mint a hárs, mikor villámtól sújtva,

a szélnek, hidegnek, esőnek, aszálynak

ellenálló, reszkető szívvel kettéhasad.

Csak gondtalanul, nem fogsz visszatérni,

előtted kitárul a Város.

Türtőztetni kell magunkat egyenlőre, vagy mégsem.

Udvarokon, szobákon, utcákon menni át,

érezni a falak félelmét, a halált, az életet,

visszatérni, elmenni, mint nyugodt sétára

és elvinni a kutyák és macskák bendőinek szagát,

Szafikada szertefoszlott emlékét.

Csendben pihen kezedben a gesztenye termése,

Mutic, te, még szólítanak: Dusan! gyerünk.

Megáll a vándor, mire emlékezik?

Teste a magasba emelkedik,

de ő a gesztenyesorok sodrában marad.

Éjjel, szobájában egy gyönyörű lány,

reszketve, félve ablakát csókolja.

Merne-é magához engedni?

Pihenj meg, megnyúlnak az árnyak,

lehet, előled még minden rejtezik.

Falaid megduzzadnak, te csendes Város,

hiszel saját szavaidnak, az embereknek,

és újra megszereted az érett őszt.

Fordulj meg, még ha véletlenül is,

érezni egy leheletet, egy szívdobbanást.

Semmi sem túl bizonyos: a föld kemény ölelése

sem mindig a halál ölelése.

A halott csak addig túlélő, míg lebeg

az élet körülötte. Körömmel, könnyekkel

és ósdi szavakkal

tartjuk magunkat ernyedt teste mellett.

Hatalmas, furcsa kacsokkal, minden vonz,

minden érint bennünket. Még jobban,

még akkor is, ha félünk ekkora tömegtől,

még akkor is, ha félünk ennyi szeretettől.

Fordította: Fehér Illés