Neda Gavrić Људи ожиљци – Emberek sérülések

 

Neda Gavrić Banja Luka 1980. – 

Људи ожиљци   Није то пад са бицикла Kао кад смо били деца Па само устанемо Стресемо прашину са колена Марамицом обришемо крв И кренемо даље, на бициклу. Овакав пад је понор без дна Кад једном упаднеш Не престајеш да падаш Да тонеш. Заједно са тобом пада и бицикло И то дете у нама И та краста И та крв  И марамица. Сви падамо у бездан Кроз безноћ Ништа не видимо Само осећамо пад. Није нам жао ни бицикла Ни боли Hи ране Ни кад ни где ћемо пасти. Неважно је Ако падамо. Нема дна А ми немамо крила. То су ти тренуци Кад мислиш, умрећеш А ти Родиш се. Господ има резервних крила За људе ожиљке. И опет седнемо на то бицикло Дете у нама Стресе прашину са колена Марамицом обрише крв И весело окреће педале Као да није ни падало. Само остане ожиљак, Али то је знак Да смо јаки Да смо победили! И неважно нам је дно И пад Добили смо крила Господу мила!

Emberek sérülések   Ez nem olyan, mint gyerekkorban A kerékpárról leesni. Csak felállunk, Térdünkről lerázzuk a port, Kendőnkkel letöröljük a vért És tovább megyünk, a kerékpáron. Ez esés a feneketlen mélységbe Ha már zuhansz, Meg nem állsz, Merülsz. Veled együtt a kerékpár is esik, Benned az a gyerek is, Az a seb is, Az a vér is És a kendő is. Mindannyian a mélységbe esünk, A sötétbe, Semmit se látunk, Csak az esést érezzük. Nem érdekel már sem a kerékpár, Sem a fájdalom, Sem a sérülés, Sem az, mikor és hová esünk. Semmi sem fontos, Ha már esünk. Vég nincs, Szárnyunk sincs.   Ezek azok a pillanatok, Mikor azt hiszed, nincs tovább, De te Ujjá születsz. Mert az Úr külön szárnyakat ad, Az embereknek, sérülteknek.   És ismét arra a kerékpárra ülünk, Bennünk az a gyerek, aki Térdéről lerázza port, Kendőjével letörli a vért És vidáman tovább gurul, Mintha nem is esett volna. Csak a seb marad, A jel, Erősek vagyunk, Győztünk!   Immár jelentéktelen a mélység is, Az esés is, Urunktól Szárnyakat kaptunk!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.literaryworkshopkordun.com/cirilica/strana/1615/ljudi-oziljci?fbclid=IwAR36c7a9f3XW_B7pUckpZ9dQEGIaX6SsaEFM-G3IajywVDpIu5IAlqlybRk

Ranko Risojević Дуге цијеви кратке памети – Féleszűek hosszú csövekkel

 

Ranko Risojević Kalender kod Bosanske Kostajnice 8. avgust 1943 -

Дуге цијеви кратке памети
 
Мало, мало, па на нашим улицама видимо
Дуге цијеви, иза којих стоје роботи, стоје клонови,
То су браниоци, ратници и праведници.
Способни су и да ме убију за моје добро.
Јер коме служе те цијеви, сем страх да сију
Овдје, гдје се заборавила мудра ријеч и смијех.
Бјежим од тог страха, од дјетињства, од праисторије.
Само у далекој Канади, покрај језера Онтарио,
Одмарала се моја душа, већ свикла на страх,
На мрка лица што ми не желе добро,
На мрачне ријечи језика у којем сам одрастао,
На шале које су другом смијешне и знане,
На обичаје праљуди испод сојеница,
На јутра за која кажем – одакле поново стигосте!
 
Izvor: https://srpcasopis.org/2020/07/06/ranko-risojevic-pjesme-izbor/
 
 
Féleszűek hosszú csövekkel
 
Utcáinkon egyre másra hosszú csöveket
Látunk, mögöttük robotok, pojácák állnak,
Védelmezők, harcosok és az igazság bajnokai.
Még ölni is képesek, érdekemben teszik.
Azok a csövek csak félelmet keltenek,
Itt, ahol megtagadták a bölcseletet és a nevetést.
Ősidőktől fogva menekülök attól a félelemtől.
A rosszakaró sötét alakokhoz,
A durva szavakhoz, melyekben felnőttem,
A másoknak nevetséges és ismerős ugratásokhoz,
A vityillókban az ősemberi szokásokhoz,
A reggelekhez, mikor mondom – honnan jöttetek!
A félelemhez szokott lelkem csak a messzi
Kanadában, az Ontario-tó Partján pihent meg.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski (Издвojeнe) Анотације – (Kiragadott ) Széljegyzetek

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(Iздвojeнe) Анотације   Sve što se stalno ponavlja liči na život.     * Ekser koji drži stub na koji se oslanja kuća, važniji je i od tog stuba i od te kuće.   * Slavu jedino priznaje budućnost.   * Time što se podeli drugima, vlastita muka ne postaje manja.   * Vrata prema istini ili neistini, ili orema raju ili paklu, svako sam otvara.     * Najbolje uspeva ono što – samo nikne!   * I pustinja može postati najlepše mesto za život, ako je jedino i – poslednje.   * Mrtva ruka ničije lice ne miluje.   * Jedino smrt nema senku. Jer iza sebe ostavi sve crno.   * Onome koji tvrdi da mu ništa ne treba, ne treba nuditi ništa više od toga.

(Kiragadott ) Széljegyzetek   Minden, ami állandóan ismétlődik, az életre hasonlít.   * A házat tartó oszlopot tartó szög, az oszloptól is és a háztól is fontosabb.   * A dicsőséget csak a jövő ismeri el.   * Azzal, hogy mással megosztod, saját gyötrelmed nem lesz elviselhetőbb.   * Az igazság vagy a hazugság, a menny vagy a pokol kapuját mindenki maga tárja ki.   * Legjobban az sikerül ami – csak kikel.   * Lehet a pusztaság is legszebb élettér, ha az egyetlen és – utolsó.   * Halott kéz senkit sem simogat.   * Csak a halálnak nincs árnyéka. Maga mögött mindent feketébe borít.   * Annak, aki állítja, semmire sincs szüksége, ettől többet nem is kell kínálni.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Ристо Василевски: Кључаоница. Философеме*Афоризми*Анотације, АРКА Смедерево, 2021.

Jelena Glišić Јунак прве класе – Hős a javából

 

Jelena Glišić Derventa 9. juli 1989. – 

Јунак прве класе   Одувијек је био храбар, у храбрости некад груб, ЗАПЛАКАО НИКАД НИЈЕ ОСИМ КАД ГА БОЛИ ЗУБ!   Одувијек је био снажан, могло би се рећи јак, ЦМИЗДРИО ЈЕ САМО КАДА ШАЉУ ГА У МРКЛИ МРАК!   Одувијек је био јунак, да л′ му има ико раван, СУЗИО ЈЕ ТЕК КАД МОРА ИЛ′ У ПОДРУМ ИЛ′ НА ТАВАН!   Одувијек је био даса, хладан ко сјеверац љут, ШМРЦАО ЈЕ ТЕК ПОМАЛО КАД МУ МАЧКА ПРЕЂЕ ПУТ!   Одувијек је био фаца, ко да му на црту стане, БЕЖАО ЈЕ САМО КАДА НЕКА КРУПНА ПСИНА ЛАНЕ!

Hős a javából   Mindig bátor volt, néha goromba talán, SOHASEM SÍR, CSAK HA A FOGA FÁJ!   Mindig erős volt, mondhatni kemény legény ma már, CSAK AKKOR SZIPOG, HA A KOROMSÖTÉTBEN ZAVARJÁK!   Mindig hős volt, vele egyenrangú létezik egyáltalán, CSAK AKKOR PITYEREG, HA A PADLÁSON TALÁLJA MAGÁT!   Mindig legény volt a talpán, mint a zord északi szél, rideg, szilárd, CSAK AKKOR SÍRDOGÁL, HA MACSKA KERESZTEZI ÚTJÁT!   Mindig markos suhanc volt, senki sem áll útjába, CSAK AKKOR ISZKOL, HA KUTYA SZALAD UTÁNA!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Јелена Глишић: Кад ја лупим шаком о сто, Art Scena Бања Лука 2020, стр. 43.

Živko Vujić Bila si – Az voltál

 

Živko Vujić Ljubatovci kod Laktaša, 6. april 1947. –

Bila si
 
Bila si ona koja je na talasima vjetra stizala u majska predvečerja
jedina
koja je plovila pučinom srca u proljećnu
luku radosti
 
Bila si ona
koja je u kosi pronosila miris bagremovog cvijeta
jedina
koja je u pluća dana udahnula miris proljeća
 
Bila si ona
čije su haljine uživale u oblinama tvoga tijela
jedina
čiju je gracioznost samo priroda mogla da protumači
 
Bila si ona
zbog koje sam lutao zavičajnim stazama samoće
jedina
zbog koje sam se vinuo u oblake čežnje
 
Bila si ona
koja je vrtoglavom snu podgrijavala javu
 
jedina
zbog koje je lila kiša suza iz bezoblačnog neba mojih očiju
 
Bila si ona
zbog koje je bez vjetra podrhtavalo lišće breze
jedina
koju je povjetarac milovao večernjim šapatom jasike
 
Bila si ona
koja je donosila proljeće u septembru
jedina
kojoj je Sunce pri zalasku darivalo svoj sjaj
 
Bila si ona
koja je lebdjela kao mjehurić pjene na talasima nesna
jedina
zbog koje su suze same tekle niz zgužvano lice jastuka
 
Bila si ona
koja je u svom oku skrivala tajnu duginih boja
jedina
koja je neostvarenim željama nježno golicala nadu
 
Bila si ona
čiji se pokreti nisu dali opjevati
jedina
čiji je odlazak iznjedrio tugu vječnosti
 
Bila si ona
koja si uvijek i na svakom mjestu bila
jedina
koja si meni bila prva i posljednja
 
Bila si ona
koja si bila i ostala
jedina
u srcu svih mojih pjesama
 
Izvor: autor
 
 
Az voltál
 
Az voltál
aki a májusi alkonyatba szelek szárnyán jött
az egyetlen
aki a szív tisztásán át az öröm kikötőjébe
a tavasszal érkezett
 
Az voltál
aki hajában az akác illatát vitte
az egyetlen
aki a mindennapok tüdejébe a tavasz illatát lehelte
 
Az voltál
akinek ruhája hajlékony testedet élvezte
az egyetlen
akinek szépségét csak a természet értette
 
Az voltál
aki miatt a szülőföld magányos utain bolyongtam
az egyetlen
aki miatt a szenvedély felhőjébe kapaszkodtam
 
Az voltál
aki fergeteges álommal hevíti a valóságot
az egyetlen
aki miatt a tiszta égből szememből könnyzuhatag hullott
 
Az voltál
aki miatt a nyírfalevél szélcsendben is remegett
az egyetlen
akit a szellő a rezgő nyárfa esti susogásával szeretgetett
 
Az voltál
aki szeptemberben a tavaszt hozza
az egyetlen
akinek a lenyugvó Nap sugarát ajándékozza
 
Az voltál
aki az éberlét hullámain habbuborékként lebegett
az egyetlen
aki miatt a gyűrött párna arcát könnyáradat fedett
 
Az voltál
aki szemében a szivárvány színeit rejtegette
az egyetlen
aki a reményt megvalósulatlan vágyakkal bizsergette
 
Az voltál
akinek mozdulatait versbe foglalni nem lehet
az egyetlen
akinek távozása után örökös gyász következett
 
Az voltál
aki mindig mindenhol
az egyetlen
volt aki számomra az első és utolsó volt
 
Az voltál
aki voltál és maradtál
az egyetlen
aki költészetemben egzisztál
 
Fordította: Fehér Illés

Vid Vukelić Сафикада 'вако је било - одломак – Safikada, így történt - részlet

 

Vid Vukelić Banja Luka 28. juni 1971. – 

Сафикада 'вако је било – одломак Што би Андрић рек'о, да и не знамо колике снаге и какве све могућности у себи кријемо и да шта све умијемо и не слутимо. Да човјек буде и прође, а да никад и не сазна шта је све учинити мог'о. Зато, мој пјесниче, усуди се, крени, макар сто пута пад'о, нећеш знати шта си све мог'о ако покуш'о ниси, а можда си сто пута пасти треб'о да би ти Бог на крају награду дао. Ал', ко ће то разумјети, ја тачно знам шта хоћу, ал' оно иде по оној својој линији колико год се човјек борио. Што би Бећковић рек'о, да камен у ципели свако свој има и кад је свој из ципеле извадио, чини му се да га је на срцу напип'о. Е, тако ти је то, свако свој камен и свог црва који га једе има, ал', мој пјесниче, ако црва не храниш, а око камена цвијеће посадиш, црв ће цркнути, а камен ће се мање од цвијећа примјећивати. Многима сам, да ти кажем, црва успав'о и камен бола скрио, ал' ако се мојих ријечи не држиш и мисли не ошишаш, нико ти фризер за црне мисли неће, осим тебе, бити.

Safikada1, így történt – részlet Ahogy Andrić2 mondaná, nem is tudjuk, önmagunkban mennyi energiát, milyen lehetőségeket rejtünk. Hogy mi mindenre vagyunk képesek, nem is sejtjük. A nélkül él és tűnik el az ember, hogy megtudná, erejéből mire tellett volna. Ezért, te költő, cselekedj, mozdulj, a számtalan bukás ellenére is. Ha nem próbálkozol, nem tudod meg, adottságod mire jogosít fel. Talán százszor is buknod kell, hogy Isten végre megsegítsen. De mindezt ki érti meg. Én pontosan tudom, mit akarok, de bármennyire is küzd az ember, minden a maga útján megy. Ahogy Bećković3 mondaná, cipőjében kavicsot mindenki hord és azt kivéve azt hiszi, szívéből vette ki. Hát így van ez, mindenkinek meg van a saját köve és féreg rágja, de te költő, ha a férget nem táplálod és a kő köré virágot ültetsz, a féreg elpusztul, a kő meg a virágok között alig észrevehető. Elárulom, sokak férgét elaltattam, fájdalmuk kövét elrejtettem, ám ha intelmem számodra semmit sem ér, gondolataidat nem nyirbálod, sötét gondolataidnak fodrásza, rajtad kívül, senki sem lesz.   1Safikada – ejtsd: Szafikāda. A Banja Luka-i legenda egyik változata: Safikada, a fiatal banjalukai lány beleszeretett a helybeli Várban szolgáló katonába, akit hamarosan idegenbe, a frontra vittek. Halálának hírére a lány, esküvői ruhában, a Várban ágyúlövéssel delet hirdető ágyú elé állva végzett életével. 2 Andrić – Ivo Andrić (1892 – 1975) szerb Nobel-díjas író. 3 Bećković – Matija Bećković (1939 – ) szerb költő, akadémikus. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Вид Вукелић: Сафикада 'вако је било Глас Српске, Бања Лука, 2017. стр. 48.

Valentina Milačić Osmjeh – A mosoly

 

Valentina Milačić Ravno Selo 22. mart 1966. –

Osmjeh   Osmjeh je karta za putovanje, raskrsnica između radosti i tuge.   Osmjeh je noćna ptica zastala na svetioniku.   Osmjeh je zastava s jutra na licu poraženog pobjednika.

A mosoly   A mosoly jegy, utazásra váltott, keresztút öröm és bánat között.   A mosoly világítótoronyra telepedett éjjeli madár.   A mosoly reggeli zászló a veszített győztes arcán.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Predrag Bjelošević : Човјеку који нас окупља – A bennünket összefogó emberhez

 

Predrag Bjelošević Banja Luka 29. 05. 1953. – 

Човјеку који нас окупља   Постоје људи и постоји вријеме постоје људи у времену и вријеме у људима   Постоје људи испред и људи иза времена   Постоји човјек времена и човјек против времена као и човјек за сва времена   Постоје вријеме човјеково и човјек само свога времена   Постоје човјек који нас окупља на радост времену   И вријеме које не пролази и прошлост која траје као и човјек који нас окупља   Човјек – светионик за људе човјек чија мисао осветљава прошлост а сва загледана у будућност   Постоје човјек који нас окупља у времену   Ми знамо његово име Ми – који познајемо себе Упркос времену ненаклоњеном људима   Упркос људима несвјесним времена свога

A bennünket összefogó emberhez   Léteznek emberek és létezik az idő léteznek emberek az időben és idő az emberben   Léteznek emberek idő előtt és idő után   Létezik az idő embere az idő elleni ember és a minden idők embere is   Létezik az ember ideje és csak a saját idejének embere   Létezik az idő örömére a bennünket összefogó ember   És a nem múló idő és a tartós múlt és a bennünket összefogó ember   Ember – az emberiség világítótornya az akinek gondolata a múltat világítja a jövőbe tekintő   Létezik az időben bennünket összetartó ember   Mi ismerjük Mi – akik magunkat ismerjük Annak ellenére hogy az idő az embereknek nem kedvez   Annak ellenére hogy vannak emberek akik idejükkel nincsenek tisztában   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Предраг Бјелошевић: Заједно са зидовима Трећи трг, Удружење Књижебника Републике Српске, Бања Лука 2020. стр. 38.

Dušan Savić Cipele – Cipők

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Cipele        Osetljiv sam na cipele. Kućni ormarić mi je pretrpan. Kao da sam žena, poistovećujem ih sa svetim Gralom. Kad preteram s količinom odlučim da prošetam gradom. Sredinom ulice. Posmatram ljude u prolazu. Osećam, posmatraju i oni mene. Ubrzo pobedi sram i odluka je neopoziva. Od tog dana nesebično ih delim. Tamo gde treba. Prvo poklanjam one najnovije, još neprošetane. Lakše mi je dok se ne saživim s njima. Tada nastupa veliko olakšanje. Imam više nego što mi je potrebno. Ponekad novcem kupujemo sve osim sreće. Kao radost u trenutku dok poklanjam cipele.      Tog poslepodneva sa ženom šetam glavnom ulicom. Magična sila zaustavlja me pred izlogom punim obuće. Ne odvajam pogled. One, dosad najlepše, šepure se na centralnom mestu. Kao da mi mašu i vabe da uđem u prodavnicu. Nećkam se, onako prividno. Kao devojka na prvom sastanku. Žena već zna i lagano me usmerava prema ulazu. Prodavačica je više nego uslužna. Probam cipele. Savršene su. Kupljeno! Toliko su udobne da ne želim da ih skidam. Stare mi pakuju u kutiju. Žena koristi priliku i kupuje sandale iako je na pragu zima. Ćutim. Neka se nađe. Strast nam je ista.      Ponovo smo na ulici, svako sa svojom vrećicom. Na pola puta do kuće osećam kao da mi je jedna noga kraća. Pogledam nadole užasnut. Nema leve cipele. Sigurno sam je, u onoj brzini i nadahnuću, slučajno izuo pored pulta dok sam vezao pertle. Vraćamo se ubrzanim korakom.      – Ne, gospodine, izašli ste sa obe na nogama – tvrdi prodavačica i gleda me zabrinuto.      Unezveren otvaram kutiju i zavirujem. Prazna! Nema ni starih cipela. Kao da su isparile. Spreman sam da kupim još jedan par. Ne mogu ulicom bos.      – Žao mi je, gospodine, bio je to jedini par.      Žena me nagovara da kupim neke druge. Oko mene bezbroj divnih modela. Ali... Tvrdoglav sam, ili te ili ništa! Desnu cipelu stavljam u kutiju. S jednom cipelom izgleda suludo. Prodavnicu napuštam samo u čarapama. Oči spuštam na pola koplja da izbegnem začuđene poglede.      Očni kapci poskočiše na reski lavež psa. Moj pas, Lole, stoji pored kreveta. Veselo maše repom. U zubima drži povodac. Vreme je za juratnju šetnju. Osećam kako me nešto žulja ispod slabina. Vadim levu cipelu. Desna je pokraj kreveta. Ustajem.      Gle čuda, sinoć sam zaboravio da skinem čarape.

Cipők        Érzékeny vagyok a cipőkre. A szekrényem túlzsúfolt. Mintha nő lennék, szent Grállal azonosítom őket. Ha túlzok a mennyiséggel, sétálok. A városban, az utca közepén. Nézem a mellettem elhaladó embereket. Érzem, ők is figyelnek. Hamarosan a szégyen győz, végérvényesen. Attól a naptól kezdve önzetlenül osztogatom a cipőket. Ott, ahol kell. Először az újakat, a kitaposatlanokat ajándékozom. Könnyebb, míg nem szokom meg. Akkor fellélegzek. Több van, mint amire szükségem van. Olykor pénzért, a szerencsén kívül, mindent vásárolunk. Mint cipőm ajándékozásának pillanatában a boldogságot.      Azon a délutánon feleségemmel a főutcán sétálok. Egy cipővel teli kirakat előtt mágikus erő állít meg. Odaszegezem tekintetem. Azok, az eddigi legszebbek, a kirakat középen pöffeszkednek. Mintha hívogatnának, menjek az üzletbe. Vonakodok, látszólag. Mint első randikor a lány. Feleségem már tudja és alig észrevehetően a bejárat felé irányít. Az elárusító hölgy valóban készséges. Próbálom a cipőt. Tökéletes. Megvettem! Le se akarom venni, annyira kényelmes. Feleségem él az alkalommal, szandált vesz, pedig küszöbön a tél. Hallgatok. Hát legyen. Szenvedélyünk azonos.      Ismét az utcán vagyunk, mindenki saját csomagjával. Hazafelé, félúton, úgy érzem, egyik lábam mintha rövidebb lenne. Megrökönyödve nyugtázom. Eltűnt a bal cipő. Biztosan abban a sietségben és fellángolásban, véletlenül, míg a pertlit kötöttem, a pult mellett, levetettem. Gyors léptekkel megyünk vissza.      – Uram, távozáskor mindkét lábán cipő volt – mondja az elárusító hölgy és aggódva néz.      Zavarodottan nyitom ki a dobozt, belenézek. Üres! A régi pár sincs. Mintha elpárologtak volna. Kész vagyok még egy pár cipőt venni. Mezítláb nem járkálhatok.      – Sajnálom uram, az volt az egyetlen pár.     Feleségem biztat, vegyek másikat. Körülöttem a kecsegtető modellek sokasága. De… Makacs vagyok, vagy azt, vagy semmi mást! A jobblábas cipőt a dobozba teszem. Egy cipővel rohadtul fest. Az üzletet zokniban hagyom el. Szemem lesütöm, hogy elkerüljem a csodálkozó tekinteteket.     Szemhéjam átható kutyaugatásra rebben. Az ágy előtt kutyám, Lole áll. Farkát vidáman csóválja. Foga közt póráz. Itt a reggeli séta ideje. Érzem, ágyékom alatt valami tör. Előhúzom a jobblábas cipőt. A ballábas az ágy mellett van. Felkelek.     Láss csodát, az este a zoknit elfelejtettem levenni.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 9-10.

Jovanka Stojčinović-Nikolić Трка – Verseny

 

Jovanka Stojčinović-Nikolić Ritešić  21. juni 1952. – 

Трка   Поставили нам стазу у непознатом предјелу На старт једнако пристижу и мртви и живи Мада није поштено да имају стазу И они који у својим ногама Немају кораке   Неки трче обучени у сомотно одијело   Неки свучени до голе коже А не знају да је и немају   Неки за туђим срцем док имају даха Неки у историју с разлогом и без разлога   Прљави и замашћени Жути и румени Троми и разгаљени Видовити и слијепи Са Богом у зубима Вјетром и кишом Ватром и водом Мраком и зором С надом и падом Трче да стигну   На циљу чека Свјетлост   Побједник је онај кроз кога прође

Verseny   A pályát ismeretlen területen állították fel A rajthoz élők és holtak egyaránt érkeznek Igaz hogy pályával azok is rendelkezzenek akiknek lábuk lépte hiányzik nem becsületes   Egyesek bársony öltözékben futnak   Mások anyaszült meztelenül De ezt nem tudják   Egyesek idegen szív után míg szusszal bírják Mások okkal vagy a nélkül a történelembe   Piszkosak és maszatosak Sápadtak és kipirultak Ormótlanok és üdék Jövőbelátók és vakok Foguk közt Istennel Széllel és esővel Tűzzel és vízzel Sötéttel és virradattal Reménykedve bukdácsolva Futnak hogy   Célba érjenek ahol a Fény várakozik   Az a győztes akin áthatol   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://arhiva.knjizevnicasopis.com/broj-50-51/tu-pored-nas-jovanka-stojcinovic-nikolic.html

Zdenka Valent Belić Trenutak postanka – A teremtés pillanata

 

Zdenka Valent Belić Bačka Palanka 25. decembar 1975. –

Trenutak postanka
 
Šest je dana Božjeg delanja
jedva početak ljudskog nastanka.
Jer da je sve te dane neumorno stvarao,
a da sedmog nije seo sa počine,
ništa ne bi postojalo.
Bio bi to goli pejzaž bez priče.
Bezglasna bi tela prostranstvom tumarala
lišena značenja, smisla i cilja.
 
Sedmog su dana nastali snovi,
tajne želje,
misli – nepokorne, grešne,
tuga i radost, razdraganost,
naga tela u jezerskoj vodi,
dugo zurenje u ogledalo,
stajanje na ivici ponora
a svesno odolevanje padu.
 
Sedmog se dana
na zamrznutu zemlju pahulja spustila nečujno,
poput reči Božje, mudre, na dno ljudske duše.
Da nije tog sudbonosnog dana,
ni zrno ne bi pustilo klicu,
ni izvilo radoznali vrat ka zraku,
niti bi Luna ikada pošla unazad
po nebeskom svodu,
a konji nikad ne bi poleteli,
ribe ne bi progovorile.
 
Tog je dana telesnog počinka
čovek ugledao sebe u ženinim očima
i razumeo svrhu sveta.
 
Izvor: autor
 
 
A teremtés pillanata
 
Isten hatnapos munkája
az emberiség  keletkezésének éppen csak kezdete.
Ezeken a napokon fáradhatatlanul dolgozott,
de ha a hetedik napon nem pihen meg,
semmi sem létezne.
Mese nélküli pusztaság lenne.
Néma testek csatangolnának a térben,
hasztalanul, feleslegesen, céltalanul.
 
A hetedik napon keletkeztek az álmok,
a titkos vágyak,
a gondolatok – szófogadatlanok, vétkesek,
a bánat és az öröm, az ujjongás,
meztelen testek a tóban,
a tükörben hosszas szemlélődés,
álldogálás a szakadék szélén,
de a zuhanás tudatos elutasítása.
 
A hetedik napon
pihe hullott a fagyos földre, nesztelenül,
Isten bölcs szavaként, az emberi lélek mélyére.
Ha nincs az a sorsdöntő nap,
a mag sem csírázna,
kíváncsian a magasba a nyak sem nyúlna,
a mennybolton
a Hold hátrafelé sosem mozogna,
a lovak soha nem repülnének,
a halak nem szólalnának meg.
 
A test teremtésének azon a napján
az ember meglátta magát a nő szemében
és megértette a világ rendeltetését.
 
Fordította: Fehér Illés
 

Željka Avrić Помирење – Megbékélés

 

Željka Avrić Banja Luka 15. novembar 1964. – 

Помирење   где је та песма тај тихи бол склопљене очи дрхтаји жица   у загрљају ветар и птица ближе небу још ближе сну   у празном гнезду тишина празнује   са кровова капље месечина пoглед у боји руменог стида дотиче маглене обале жеља   све чешће ћутим понекад љубим помало старим и слутим слутим   далеки смех детињства јесен у бдењима јутарње неспокоје   безимене цесте и туђи трагови траже смисао у некадашњој суштини   чекања кисну као послушна псета раздевичену чежњу боли невиност успомена   и сневам  док дуго бдим и видим видим све оно што је у ово моје   смејем  се псујем пркосим живим о води мислим на хлебу ћутим мајчиним млијеком казујем у ветар у ветрењаче   и равно и плавно и рујно и нујно све давно где сам и што јесам   па станем и дрхтај смирим  и мирим мирим оно некада са овим сада

Megbékélés   hol van az a dal az a csendes gyötrelem csukott szemek húrok rezgése a szél ölelésében és a mennyhez közeli az álomhoz még közelebbi madár   csend  honol az üres fészekben   a tetőkről holdfény csepeg a piruló szeméremtekintet meg az óhaj ködös partját érinti   egyre többet hallgatok olykor csókolok öregszem valahogy és sejtem sejtem   a gyerekkor távoli mosolyát a virrasztásban az elmúlást az ébredésben a szorongást   tartalmat az egykori lényegben ismeretlen utak idegen nyomok keresnek   szófogadó kutyaként ázik a veszteglés a szüzességét vesztett vágy fájdalma ártatlanságemlék   és álmodok míg virrasztok és látom látom mindazt ami az enyém   nevetek káromkodok dacolok vízen élek kenyéren gondolkodok hallgatok anyatejjel üzenem a szélbe szélmalmokba   egyenesen kékesen kipirultan szükségszerűen azt ami egykor voltam és ami most vagyok   hát megállok remegésem nyugtatom és ami valaha volt a mával békítem engesztelem   Fordította: Fehér Illés

I

Radmilo V. Radovanović Стотину година живота – Az élet száz éve

 

Radmilo V. Radovanović Divin 28. avgust 1957. –

Стотину година живота
 
Стојиш заборављен иза закључаних врата
Скрхан у болу и рукама снова
Зао осмијех скриваш као нека уста тврда
Твој живот виши је од бола мањи од смрти
Нечија рука коју си тражио ишчезла
Драги лик отишао никад се неће вратити
Спустио си се у своју рупу свој понор
Сад имаш пуно времена за себе
Рачунај стотину година те чека
Покушаваш да створиш акт љубави у пјесми бола
Поетски загрљај је много љепши него љубавни
Сад стојиш и размишљаш о лијепој Јелени из Троје
Њезиним именом назвао си улицу коју гледаш
Све те мање она и улица очаравају
Ти сам крчиш свој пут у неповрат
Не знаш кад ћеш стићи до свог одредишта
Не знаш кад ћеш нестати са земље
Изневјерио си ријечи и своје блиједо лице
Уморан јадан у сутону буљиш попут слијепца
Знаци твојих година болове повезују
Вјетар иза затворених врата хвата биљешке твоје
Ти се повлачиш остајеш ту сам самцат
Сад си коначно схватио шта је стотину година живота
Проналазиш се у оном Шекспировом бити или не бити
 
Izvor: Радмило В. Радовановић: Орфејев жал Артпринт Бања Лука и Клуб умјетничких душа Мркоњић Град, 2021.
 
 
Az élet száz éve
 
Zárt ajtó mögött állsz, elfeledetten,
Fájdalomtól megtörten, kezedben álmaiddal,
Kemény szájként gonosz mosolyt rejtegetsz
Életed több a fájdalomnál kevesebb a halálnál
A kéz melyet kerestél eltűnt
Elment a kedves alak vissza sosem tér
Odúdba húzódtál szakadékodba
Önmagadra most sok időt szánhatsz
Vedd tudomásul száz év vár
Szerelemjelképet fájdalomversben próbálsz teremteni
A szerelmesnél szebb a költői ölelés
Most vesztegelsz és trójai szép Helénára gondolsz
Az utcát melyet bámulsz nevéről nevezted el
Ő és az utca egyre kevésbé kápráztat
Utadat a visszahozhatatlanba magad töröd
Rendeltetési helyedre mikor érsz nem tudod
A földről mikor tűnsz el nem tudod
Cserben hagytad a szavakat és sápadt arcodat
Vakként fáradtan nyomorultan bámulsz az alkonyatba
Éveid megrázkódtatásokat kötnek össze
A zárt ajtó mögött jegyzeteidet szél tépi
Visszavonulsz egyes egyedül maradsz
Most végre megértetted mit jelent az élet száz éve
Abban a shakespeari lenni vagy nem lenni-ben találod meg magad
 
Fordította: Fehér Illés

Jovica Đurđić Непозната семенка – Az ismeretlen mag

 

Jovica Đurđić Glogovica 1949. – 

Нeпозната семенка   Видимо је име јој не знамо Не знамо шта ће из ње никнути   Немушта пуна неке тајне Загонетно се осмехује на длановима   Где да је посејемо с колико сунца Тишине с колико капи да је напојимо   Хоће ли цвет мириса или трн отрова Да пусти око сјајем да испуни   Сасечена у коленима зеленим Да ли ће нови пустити лист   Све мање знамо све више је гледамо Никнуће она кроз нашу душу напуклу

Az ismeretlen mag   Látjuk de nem ismerjük Mi lesz belőle nem tudjuk   Szótlan titkokkal telt Tenyerünkön titokzatos a mosolya   Hová is ültessük mennyi napfény érje A csendben mennyi vízzel öntözzük   Illatos virága vagy mérgező tüskéje lesz Színével elkápráztat-e bennünket   Zöld térdénél ha elvágják Hajt-e új levelet   Ahogy nézzük egyre kevésbé ismerjük Gyökeret engedni megtört lelkünkben fog   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Јовица Ђурђић: Кошута и лопоч, The roe and water lilies, Vikend knjiga, Beograd  2000. str. 30.