Kondor Béla Halkabban, lassabban – Tiše, sporije

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Halkabban, lassabban

Szólni kéne már, ó, könyörgés!
A vágy leszáll szívemből,
egyre lejjebb, hamarabb,
szólnia liliomoknak,
violáknak, ibolyáknak
– akik harmatos, nehéz
zárukat az égre nyitják
a szüzeknek, hogy rohadjanak,
hiszen gyalázatos ábrándok
vagyunk mind.
Egyre lentebb, hamarább.

Évek söpörtek mosolygó
halomba sok csontkoponyát,
én lesem ez ős-dombokat
és időtlen óta balga,
locska lányt imádok.
Hirtelen nézés a szemében,
néha eljön, sápadó
kis hasa árteli Hold,
aki halavány falak tövén
tétova-vad, előrelép
és ha letérdel, reszketni kezd,
ahogy a halotti hantok
mélyében teljesületlen
hagyott szívek hullámzanak.
Halovány falak tövén
tűnődve-kegyetlen
álmodozom, dobbanva
számlálom ujjaimon.

Lám ott egy zöldkezű
meztelen rózsaág
vérszín bóbitájával
ölő és ölelő savba simult.
De látom a többi virágot.

Elégült emberek
fonnyadt kacajkájával,
lehulló térdeknek
főhajligatásával a szavak
gőzölő párájához
csöndhalált halni vész.
És egyre halkabban,
halkabban, lassabban
– ringató kacska kéz –
halkabban, lassabban.

Tiše, sporije

O preklinjanju, trebalo bi se oglasiti!

Spušta se čežnja iz mog srca,

sve niže, što brže

da bi zborila ljiljanu,

violi, ljubičici

– koji da bi se trunuli

devicama otvaraju

svoje rosne, teške brave,

ta svi smo mi

sramne maštarije.

Sve niže, što brže.

Bezbroj lobanja su gomilale

godine u nasmejane gomile,

ja vrebam te iskonske humke

i od pamtiveka priludu,

brbljavu devojku obožavam.

Iznenadan pogled njenog oka,

ponekad navrati, njen sitan

bledunjav trbuh je poplavljen Mesec,

u podnožju izbledelih zidova je

kolebljiva divljakuša, istupi

i kad klekne, počinje drhtati

poput talasanja

napuštenih srca

u dubini mrtvih gruda.

U podnožju izbledelih zidova

zamišljeno-svirepo

sanjarim, na prstima

lupajući prebrojavam.

Gle tamo zelenkasta gola grana ruže

sa krvavocrvenom perjanicom

kiselini se priljubila  

koja smrt i zagrljaj deli.

Ali vidim ostalo cveće.

Sa uvenulim osmehom

usahnulih ljudi,

pokoravanjem

klečečih kolena

u gustoj pari reči

tišina u tišini mre.

I sve češće,

tiše, sporije

– milovanje sakate ruke –

tiše, sporije.

                         Prevod: Fehér Illés