Kassák Lajos Játék a fájdalommal – Igra sa patnjom

Kassák Lajos (Lajoš Kašak)

Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

Játék a fájdalommal

A dicsőség hírharangját kongatom előtted

újszülött gyermek

érc szava zengje, hogy megjöttél e földre

egyedül és fegyvertelenül s mégis

a győzelem ígéretével szívedben

s én már hallom is a dalt, amely

felharsan egykor síró ajkaid közül.

Dél van és kint járok a mezőn, ahol

szorgalmas parasztok dolgoznak a földdel

apák és anyák, akik éppen olyan kicsinyek és

tehetetlenek voltak, amilyen te vagy most

tejszagú, fehér párnáid között

s ha látnád őket a derűs napsütésben

a szőlőkben, virággal behintett réteken

közéjük tipegnél, hogy köszönetet mondj

fáradt tekintetük mosolyáért és azért az önfeledt

ölelésért, melyben csöppnyi életed fogamzott.

Te még csak alszol és céltalan barangolsz álmaidban

olykor felemeled a kezed és tíz kicsi ujjadon

tíz fényes csillag tündököl szét a falak között

s ha olykor belekiáltasz a fájó, idegen világba

hangodban megzendülnek a végítélet harsonái.

Járom a mezőt, megtekintem magam a patak tükrében

s miközben rád gondolok, már nem is tudom

te virulsz-e a bölcső fenekén vagy ott is én vergődöm

hét tőrrel a szívemben, hétszer halálra ítélten

mégis vidám mosollyal az ajkamon, melyet csókkal illetnek

s a reménység parázs színei díszítenek.

Igra sa patnjom

Novorođenče ispred tebe zvono slave

udaram

neka zvuk metala objavljuje na zemlju si stigao

samotno nenaoružano ipak

u srcu sa obećanom pobedom

i već čujem pesmu koja

će se jednom iz tvog plačnog usta odjekivati.

Podne je na livadi koračam gde

marljivi seljaci zemlju obrađuju,

očevi i majke koji su među belim,

na mleko mirišljavim jastucima baš tako

maleni i bespomoćni bili kao što si ti sada

i kad bi ih na vedrom sunčanom sjaju

u vinogradima, na cvećem obraslim livadama video

među njima bi tapkao da se zahvališ

za osmeh umornih pogleda i za ono svesrdno

grljenje u kojem ti je sićušan život začet.

Ti još samo spavaš i u snovima besciljno skitaš

koji put ruke dižeš i na tvojim prstićima

između zidova deset sjajnih zvezda blista

i ako kat-kad u bolan, stran svet krikneš

u tvom glasu fanfari strašnog suda se oglašavaju.

Na livadi hodam, u ogledalu potoka se pogledam

i dok na tebe mislim, više ni ne znam

na dnu kolevke dal ti cvetaš ili u srcu sa sedam bodeža,

sedam puta na smrt osuđeno tamo se ja otimam

ipak sa vedrim osmehom jer su me poljupcem dodirnuli

i užarenim bojama nade kite.

                             Prevod: Fehér Illés