Kassák Lajos [Vérrel és fekete ráccsal] – [S krvlju i crnim rešetkama ]

Kassák Lajos (Lajoš Kašak)

Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

[Vérrel és fekete ráccsal]

Vérrel és fekete ráccsal vagyunk körülvéve, nincs gondolatunk, amit megélhetnénk. Lent járunk az emlékeink között, öreg gyerekek utaznak velünk, a fákról leolvadnak az acéllevelek, kinyitjuk a tenyerünket és azt mondjuk: ami benne van röpüljön föl a szabad levegőbe.

Ahhoz, hogy valaki elbírja az életet, le kell szoknia a jóról és a rosszról. Tudnunk kell, hogy a világkonstrukció részei vagyunk. Minden csak a mában van és a mi részünkre van. Sáros keréknyomoknak, harangzúgásnak és emberi tragédiáknak vagyunk a részei.

A ma emberét a konstrukciók megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi.

Fizika és metafizika.

Centrális és decentrális.

Egoizmus és kollektivizmus.

Mind belőlem kiinduló és hozzám visszatérő magamtörvényei.

A tisztaság kristály tenyerén fekszünk és érezzük, hogy minden a mi belső, vérbeli rokonunk. Minden a mi rokonunk, tehát szigorúaknak és keményöklűeknek kell lennünk. A világ mai képén rossz, naturalista festők dolgoznak. Végre is meg kell fejni a teheneket, szét kell hasogatni a nagy történelmi vásznakar és ki kell jelenteni, hogy mi is itt vagyunk.

Ember! Konstruktőr!

Egyensúly.

Élettisztaság.

Ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink.

Költők fölfogják az idők láthatatlan jeleit.

Ha nem virágoznának bennem lángok, amik feléd kiáltanak, már rég meghaltam volna. De a szív tűzből van és idegen ajtókon kopog. Látom a partokat, amint elfolynak mellettem s szemeim előtt kinyílik a tér a világossággal áldott.

[S krvlju i crnim rešetkama]

S krvlju i crnim rešetkama smo okruženi,

vlastiti misao ne možemo doživeti. Dole među uspomenama hodamo, s nama stara deca putuju, čelični listovi se otapaju s drveća, ispružimo dlanove i kažemo: to što držimo nek u vis u slobodan vazduh vine.

Da neko može podneti život mora se odviknuti i od dobrog i od lošeg. Moramo znati da smo delovi konstrukcije sveta. Sve je samo u danas i za nas je. Delovi smo blatnjavih tragova točkova, zvonjave i ljudskih tragedija.

Čoveka današnjice karakterizira želja za upoznavanjem konstrukcija, težnja za savladavanje stihija.

Fizika i metafizika.

Centralan i decentralan.

Egoizam i kolektivizam.

Sve su to vlastiti zakoni koji iz mene polaze i u mene se vraćaju.

Na kristalnom dlanu bezazlenosti ležimo i osećamo da je sve naš istinski rod, rod po krvi. Rođaci smo, dakle moramo biti strogi s tvrdim pesnicama. Današnju sliku sveta loši, naturalistički slikari formiraju. Napokon moramo krave pomusti, velika istoriska platna rasparčati i izjaviti da smo i mi prisutni.

Čovek! Konstruktor!

Ravnoteža.

Čistoća življenja.

Gde se naše neprospavane noći otvaraju.

Pesnici prihvataju nevidljive znakove vremena.

Da u me ne cveta plamen što tebe doziva već bi odavno umro. Ali srce je iz vatre i na tuđim vratima kuca. Vidim obale koje pored mene prolaze a pred mojim očima se pojavljuje prostor, sa svetlošću blagoslovljen prostor.

                             Prevod: Fehér Illés