Csoóri Sándor (Šandor Čori) Zámoly, 1930. február 3. –
A csavargó elégiája
Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.
Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.
Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.
Elegija lutalice
Ne samo ići: trebalo bi otići,
poput rudnika soli sjajnim licem
iz prašnjave povorke ravnodušnih istupiti
i o telu manje lagati
kad je već večnost, kao kopar, jednoletna.
Ne samo plakati: trebalo bi oplakivati
sebe, moje posedele ljubavnice, oplakivati moje izdajnike,
spori propast među granama, među stegnima, u otvorenim ustima,
svaku moju ulicu gde u ponoćnim
kaljavim kišama i sam sa sobom ratovao.
Nekad sam verovao: nad mojom galvom
pčelama, gradovima, cvećem zove kićena ljuljačka se ljulja
a i sevajući obraz u prozoru neba je moj.
Ako je išta bilo dobro: ta prezrena mašta je bila najbolja:
u blatu i mirisu ševarja usputno pretvaranje u boga.
Prevod: Fehér Illés
Kitűnő!
VálaszTörlés