Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)
Találkozás a halhatatlansággal
Fejmélyből,
talán nagyanyám emlékezetéből
indultam el egykor a világ felé.
Vágytam, hogy meglásson
a formátlan anyagban,
érezze a húsba hatoló lélek erejét,
ehessen az ambróziából,
rabolja meg az öröklétet,
belőle születő testeket akarjon,
vérétől terhes véreket
abban a pillanatban,
amikor nagyapám meglátja őt.
Az árnyéklét völgyéből hoztam magot,
akaratom hizlalta fényerős csírává.
Először apám testének
kerestem helyet,
majd fészket raktam
anyám méhében.
Sötét van.
Kezemben fadoboz, nagyanyámé volt,
majd anyám őrizgette. Fénnyel rajzolt
arcok csarnoka.
Sokszor nézegettük már együtt.
Belőle vagy?, kérdezted egyszer,
majd figyelmesen a szemembe néztél, de
nem engem kerestél ott, hanem valami
bizonyosságot arról, hogy
el tudnak-e fogadni téged is,
ahogy egyszer nagyapámmal tették.
Erős kép, látnokzsálya nélkül is látjuk:
rézhajam drótszálán sétálunk
valami mély, idegen vidék fölött,
anyám bőrét simogatod arcomon,
abban a simogatásban benne van
az összes érintés, amely
a tenyeredből kiszakadt.
A múltról nem érdemes szót váltani,
jövőnk meg nincs – mondtad,
de engem akkor már
márványból faragtak
halhatatlanságra,
testem az emlékezés
korsója lett.
A fedőrétegek lepattantak,
az ép, a túlélésre született
felfénylett bennem.
Tudtuk, mit teszünk.
A halhatatlansággal akartunk
találkozni, ha csak
egy pillanatra is.
Lekapartuk elhalt sejtjeinket,
tizenkét tükörben láttuk
tizenkétszer erős magunkat,
hirtelen felismerhető lett rajtam
az isteni arány, ahogy
a csigaház mészvázának tökéletességén is.
Magunk alá temettük önző,
magányos oszlopainkat,
és együtt raktuk le
egy új ház, templom
alapkövét.
|
Susret sa besmrtnošću
Iz dubine lobanje,
možda iz sećanja moje bake
krenula jednom prema svetu.
Žudela sam da me u
amorfnoj glini ugleda,
da oseti snagu duše koja u meso prodire,
da može iz ambrozije jesti,
da opljačka večnost,
neka iz nje rođena tela
s njenom krvlju opterećenu krv poželi,
u tom trenutku
kad ga moj ded ugleda.
Seme iz dumače sveta sene donela,
u bujan zametak moje htenje pretvorio.
Mesto sam prvo telu
mog oca tražila,
pa se u maternici
moje majke ugnezdila.
Tama je.
U ruci mi drvena kutija, od moje bake je,
pa mama mi je čuvala. Hodnik sa svetlom
crtanih likova.
Već smo često zajedno gledali.
Iz nje si? pitao si jednom,
pa si mi pažljivo u oko gledao ali
tamo nisi mene tražio nego neku
sigurnost o tome da
će i tebe prihvatiti
kao jednom mog deda.
Živa je slika i bez vidovitosti vidimo:
iznad neke duboke, strane doline
na mojim vlasima bakrene kose šetamo,
na mom licu kožu moje majke miluješ,
svaki dodir koji je
iz tvog dlana isčupan
sadržan je u tom milovanju.
Prošlost nije vredna spomena
a budućnost nemamo – rekao si,
ali onda su me već
za besmrtnost
iz mermera isklesali,
telo mi je u krčag
sećanja pretvoren.
Otpali su površinski slojevi,
o oni zdravi, rođeni da prežive
zasjali u meni.
Znamo šta radimo.
Hteli smo se sa besmrtnošću
makar i za jedan tren
susreti.
Sastrugali obamrle ćelije,
sami sebe dvanajst puta ojačane
u dvanajst ogledala videli,
odjedanput postala je na meni prepoznatljiva
božanstvena srazmera kao
i na savršenstvu vapnenog skeleta puževa.
Pokopali vlastite sebične,
samotne stubove
i zajedno postavili
kamen temeljac nove kuće,
crkve.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése