Pintér Tibor (Tibor Pinter) Budapest, 1954. november 21. –
St. utolsó málnája
Lett fény, bár hideg, neonos. Vele együtt érkezett a fájdalom. Holis..? - eszmélt.
-A sérült pislog! - hangok. Néhány tökidegen arc bámult rá - Maga balesetet szenvedett. Ne féljen, hamarosan segítünk. Érti amit mondok?
Oldottan üres lett. Megszabadult a folyamatos veszteségtudattól. Az ismerős megkönnyebbülés; tudta a vér hagyja el lassanként agyát.
Glück und Unglück... a jó öreg Semprun. Akárcsak a mai este, hónapnyi magány után kint a sztrádán. Meg egyáltalán, végig az utóbbi húsz évben. Bekereteztetett. Hasonlót már átélt: szerelmük kezdetén egy téli reggelen borultak fel Alfával a hólatyakos úton. Alfa kezdő vezető volt, rutintalan, a nyihogó Trabant megcsúszott és fölrohantak a töltésre. Néhány pördülés után nyomott csönd. Akik látták azok szerint hajmeresztő volt. Jelképes kezdet. Emlékszik, még a rendszám is elveszett az első lökhárítóval. Aznap egyikük sem ment be dolgozni. Hazaérve belediktált Alfába néhány konyakot a kitörni készülő hiszti ellen. Akkor szerencséje volt. Engedélyt kapott a túlélésre vagy haladékot? Időt. Nem sokkal ezután vette feleségül Alfát. Több mint húsz éve; ez az idő pergett le nyűtt kópiaként előtte. Bergsoni-é az én szubjektív halálidőm? - mélázott.
És Alfa elment. Már jóideje imbolyog az önsajnálat és lelkiismeret közötti keskeny pallón. Ma elege lett a moccanatlan estékből, a társaságból, a jópofiból, az ernyedt számháborúból, a kiürült bulikból. Lelki önkielégítésként maradt a padlógáz. Irány a Velencei-tó, esti fürdés, leoldás, víz, hold. Ide jutott hát. Lebegőn más képek és szagok váltották fel az éjszakai vízillatot. Tűz, ropogás. Kandallóláng, kertszag, füstszag. Övék volt az egész hatalmas ház, bárhol szeretkezhettek. Öröm, mámoros öröm. Béke. Velencében érzett régen ilyen békét, betegsége után. Alfával kettesben a garnis szállodában a nyikorgó ágyon. A fürdőszobában avitt ülőkád volt és harsány csövek, erős csatornaszag. Harangszó délben. Európa. Átpöccent egy kapcsoló. A hetes számú ló. Billoggal beleégetve a jel. Persze, majd az Apokalipszis. És felszínre kúsztak mind az ócska látomások.
Seregek Ura. Mi csöpög kardodról? Ami a kardalról. He. Fagyott csirkék, hurkák. Te tokos mezei ember. Fagyapot. Lőre. Gipszöntet. Mész a picsába. Rumcájsz és neje. Olvadt ólak. Hány centi a köbcenti? Hány gigás a hányt gigád? Borúraderű. Értelmes csimpánzvaló. Begerjedt Bagaria a Nép Fia. Fifi. Vérböllérek. Ráció felláció. Pasztellvaj. Zebrakotlett. Halogén Zebegény. Az igazi nő a férfit nézi, nem azt hogy kicsoda. Egyen baklavát, citromlevest. És leolvadtanak akkor mindenek. Rábaszi az öreg suszter.
Fibrillál, a gép vagy ő beáll. - mormogta Lali, a hali.
Vonzotta a dualizmus, ami a racionális intellektus és az atavisztikusan vad ösztönök között feszült Alfában. Almavíva grófnő leszáll. Kiszáll. Repülők. Autók, kisértetiesen. Collegium Musicumra kattogó ablaktörlők. MK-magnó az ülésen. A nászút Komáromba, a híd. És a hülye városok. A piros lámpáknál csókolódzás Alfával. Biztos jönnek a pigmeusok. Közös utak az összes pokolba. Kakaós napfelkelte. Whole lotta love, sajdult belé. Az ólomízű nappalok, a koránkelés. A gyerek hígfosása, bélférge. Buta sós vidékek. Az a sok értelmetlen öldöklés, cirkusz, családi hazugságvizsgálat. És Amerika, London, Párizs. Ugye maga nem normális.
Kimaradt a lélegzet.
A száraz pipás Joyce, Liffey-hableány. Megundorodott. Megfulladok. Ne így. Nem kérek szubkulturális döglődést, se pénzezést. Kék. A kép kékes lett. Megakadtak a gondolatok. Nem maradtak szülők, idők, gyerekek.
Elbólintott.
Nincsenek édes magzatok, csak díjra vert lovak. Pacik. Pacák.
Megint fények, -kissé zavarta- ugrándozások, a kölkök. A kerék lelassult; a nevek. „Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul.” Útmutatásként reménytelenül zuhogott az eső. Szív óda, mint áltatás. Önbecsapás. Maga nincs jól!
Tudta, most megállt. Vége. Nincs több lehelet.
Akár a bikaviadal. Hecc. Nem látta ugyan a helyszínt, azt viszont tudta hogy eljött az ölés pillanata. Az ,,igazság pillanata''. Most leverhetetlen, pikák és banderillák nélkül. Kedves matadorom, úgy vigyen el a muleta előtt, hogy utána kabátgombjáról törölhesse a vért. Bekereteztetett. Talán szándékosan engedte el a kormányt. Menjen a gép amerre. Főleg szét. Belehalni a szerelem nélkülibe. Ez az igazi jószerencse. Milyen röhejesen felemelő.
Nagyon fázott. Szitált a magánvaló. Alfa arcai. A cinkos, mosolygós, hosszúhajú, rövidhajú, szineshajú, az őszület, a kedves ráncosság, a durca, az őrült arc, a feszült, a szánnivaló, a gyönyörteli, a fennakadt szemű, a fáradt, a kedvetlen, a hazug, a megjátszós, a finomkodó, az utánzó, a titkolódzó, a gyilkosan felnőttet imitáló, a derűs, a pökhendi, a megenyhült, az oldott, a mellébeszélő, a gesztikuláló, a kényszeredett, a szomorú, a döbbent, az őszinte, az őszintétlen, a merev, a rájátszós, a fáradt, a semmilyen.
Keringés megszűnt. Sipogás. Egyenes.
Kitűntek a képek, sima ízek maradtak. Keserű, édes.
A gyerekkori édességek, savanyú üdítők, falusi levesek. A rakottkrumpli. Fagylalt. Nem ismerte föl tételesen, bár tudata összeomlón is próbálkozott. Az élet lassan elillant belőle.
Egy fanyar, friss utóízzel birkózott.
Hé, ez beadja a kulcsot! - ismerte fel Pancsika a szakképzett moribundus elfektető.
Sikerült az azonosítás, ha még belesajdult valami, az elégedettségféle volt.
Málnaízt érzett, mielőtt meghalt.
St.-ova poslednja malina
I bi svetlost, iako hladna, slična neonu. S njom je stigla i bol. Pa gde...? – osvestio se.
– Ozleđeni trepće! – čuli su se glasovi. Stranci su ga okružili – Imali ste nezgodu. Ne bojte se pomoćićemo uskoro. Razumete šta govorim?
Postao je i opušteno prazan. Oslobodio se od stalnog osećaja gubitka. Ono poznato olakšanje; znao je krv polako mu mozak napušta.
Glück und Unglück... stari dobar Semprum. Kao i današnje veče, nakon mesec dana samoće ponovo na cesti. I uopšte tokom poslednjih dvaseset godina. Uokvirio se. Preživeo je već tako nešto: na početku njihove ljubavi jednog zimskog jutra prevrnuli su se sa Alfom u kaljuži. Alfa je kao vožač početnica bila, neiskusna, isluženi Trabant se poskliznuo i naletio na dolmu. Nakon nekoliko okretaja mukla tišina. Prema očevicima užasno je bilo. Simboličan početak. Seća se zajedno sa šoferšajbom i tablice su nestale. Tog dana nisu išli na posao. Kod kuće radi sprečavanja izbijanje histerije primorao Alfu da po koju čašu konjaka popije. Tad je imao sreću. Dobio dozvolu da preživi ili odgodu? Vremena. Uskoro zatim oženio se sa Alfom. Pre više od dvadeset godina; pred njim su se kao trošne kopije te godine odigrale. Zar je to poput Bergsonovog moje subjektivno vreme smrti? – razmišljao.
I Alfa je otišla. Već dugo vremena na uskoj moštanici između samosažaljenja i savesti lebdila. Danas su njoj dodijale nepomične večeri, društva, kreveljenja, klonule borbe brojevima, isprazne terevenke. Kao duševno samozadovoljavanje ostalo je punim gasom. Cilj Venecijansko jezero, kupanje noću, relaksacija, voda, mesec. Pa dotle je stigao. Miris noćne vode su drugačije slike i bazda zamenile. Vatra, pucketanje. Plamen kamina, miris bašte, miris dima. Čitava ogromna kuća je njihova bila, bilo gde su mogli voditi ljubav. Radost, opijena radost. Mir. Jednom, posle bolesti u Veneciji je osećao takvu opuštenost. Zajedno sa Alfom na trošnom krevetu u garniš hotelu. U kupaoni stara hip-kupka, cevi sa vodenim kamenjem i vonj kanalizacije. U podne zvonjava. Evropa. Jedna sklopka se odmakla. Konj s oznakom sedam. Užaren znak. Naravno, pa
Apokalipsa. I otrcana priviđenja na površinu izbile.
Gospodine gomila. S tvoje gadare šta kapa? Što i sa horista. Gle. Smrznuta perad, duvenice. Ti ukalupljeni rataru. Tačka smrzavanja. Činger. Kalup sadre. Idi u pm. Fukara i njegova supruga. Otopljeni obori. Koliko centimetara je kubni centimetar? Kako je tvoje grlo kalibriran? Posle oluje razvedravanje. Razumna čimpanza. Sin Naroda Bagarija se razjario. Fifi. Krvnici. Racija felacija. Putar za mazanje. Zebrin kotlet. Zebegenj halogen. Prava žena muškarca gleda a ne to šta je. Jednu baklavu, juhu od limuna. I tad su se stvari otopili. Nadrljao stari opančar.
Fibrira, mašina ili on se uspostavlja. – mrmljao Joško šašavko.
Privlačio ga je dualizam što se u Alfi između racionalnog intelektualizma i divljih nagona napinjao. Grofica jabuke greha se na zemlju spušta. Izlazi. Avioni. Automobili, sablasno. Brisači stakla na taktove Kolegijum Muzikoruma bukte. Na sedištu MK magnetofon. Svadbeno putovanje u Komarno, most. I blesavi gradovi. Kod crvenih semafora ljubljenje sa Alfom. Zasigurno dolaze pigmeji. Zajednički putevi u pakao. Zora sa kakaom. Njega pesma Whole lotta love ranila. Dani okusa olova, rana ustajanja. Trakavica i prolev deteta. Glupi slani krajolici. Nerazumna klanja, cirkusijada, kućni poligraf. I Amerika, London, Pariz. Vi niste normalni, zar ne.
Izostavljen dah.
Đojs sa suhom lulom, sirena Lifi. Zgadio mu se. Ugušiću se. Ne tako. Ne želim subkulturalno crkavanje niti finansiranje. Plavo. Slika je plava postala. Misli su zastali. Nisu ostali roditelji, vreme, deca.
Oprostio se.
Ne postoje slatki potomci samo za nagrade raspisani ati. Šovurine. Mrlje. Opet svetla, – malčice ga je smetao – skakutanja, deca. Usporio se točak; imena. „Bespomoćno, ravnodušno, neopozivo.” Kao putokaz beznadežno je padala kiša. Oda srca kao obmana. Samozavaravanje. Vi niste dobro!
Znao je sad je stao. Kraj. Nema više uzdaha.
Kao borba bikova. Šega. Doduše nije bio na licu mesta ali je znao da će doći čas klanja. „Trenutak istine”. Sad je nepobediv, bez pika i banderila. Dragi moj matadore ispred mulete tako me nosite da možete posle sa dugmeta vaše kabanice krv obrisati. Uokvirio se. Možda je namerno pustio volan. Neka ide mašina kud hoće. Uglavnom na stranu. Umreti u nešto bez ljubavi. To je prava sreća. Smešno uzvišeno.
Cvokotao od zime. Prosejala samoća. Lica Alfe. Saučesnička, nasmijana, dugokosa, kratkokosa, farbana, poseda, umiljato naborana, jogunasta, izbezumljena, napeta, žalna, opijena, sablazna, umorna, bezvoljna, trčilaža, koja izigrava, oponaša, mazna, tajanstvena, krvnički imitira odraslu osobu, vedra, drska, popustljiva, opuštena, vrdljiva, živo gestikulira, prisiljena, tužna, košmarna, iskrena, neiskrena, ukočena, umorna, nikakva.
Prekinuta cirkulacija. Kreštanje. Pravac.
Nestale slike, ostali čisti okusi. Gorko, slatko.
Slatkiši iz detinjstva, kiseli napici za osvežavanje, juhe sa sela. Francuski krompir. Sladoled. Iako i u propasti pokušavao nije sve po stavkama prepoznao. Život iz njega pomalo nestao.
Oporom, svežim poukusom se borio.
Pa ovaj će odapeti! – prepoznala je Pančika kvalifikovana njegovateljica na samrti.
Uspela je identifikacija, ako se u njemu još nešto pojavio to je bila nekakva satisfakcija.
Pre no što je umro osećao je ukus maline.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése