Bátai Tibor Egy vereség állomásai – Stanice jednog poraza

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Egy vereség állomásai 1.  Minek tovább, ha nincs miért? Ajkam fölrepedt és csorba a bögre — elgondolom, a hangya mint örül, ha az asztalról morzsa hull a földre.  Kérgét eldobja, vedlik  a platán. Hozzám jobban oda-  nőtt a kéreg, a páncéling,  az önként felöltött, úgy szorít, hogy levetni már félek.  2. Azt képzelem, pók vagyok, hálómba fogok fényes bogarat, de földönfutó bogárként végül is menekülök, s a háló rám akad. Nem fut a mozdony, nem vet parazsat, nem fog lángot a kalász, csillag sem világlik az égen; ne keress ott, ahol tudhatod, nem találsz. 3.  Árad a sötét, ellep. Egy szál sugárban silbakol  a fény. Bátorítaná magát, hiába: hűlt helye marad csak  őrhelyén. Sűrűsödik az éjszaka, gomolyló párává összeáll. Észrevétlenül bekerít, de még nem támad: jelre vár. 4.  Fűszálak szuronyán menetel a csönd, tudom, hiába  várom a zenét. Szelíden, némán gyászol a tücsök, és elföldeli törött hangszerét. Már megértem: ez a rend, nem rémülök, húr hogyha pattan, érzem, ahogyan gyengülök, sebemből szivárog, elfolyik a dallam.  5.  Fejszémnek csak a nyele veszett, akad még vad és tág vadászmező. Mégis vesztett harc ez is, vesztett és késhegy- re menő. Bosszút érte! — tétován  pördült (ó szemérem!), s lehullt a levél. Halott. Virágok élén most feni kését a gyilkos, aki  én vagyok.

Stanice jednog poraza 1. Zašto dalje ako cilja nema? Usne su mi ispucale, činija okrnjena – zamišljam, kako se raduje mrav kad sa stola na zemlju mrvica pada. Odbaci koru, skida se platan. Kora se na mene bolje srasla, oklop, dobrovoljno obučen, tako stiska da mi je strah skinuti. 2. Zamišljam da sam pauk, sjajnu bubu hvatam u svoju mrežu, ali na koncu konca kao buba prognanik bežim i saplićem se u mrežu. Nepomična je lokomotiva, iskru ne baca, klas ne plamti, na nebu ni zvezde ne sjaje; ne traži me tamo, gde znaš da me nećeš naći. 3. Raste mrak, prekriva me. Zrak svetla u jednom jedinom snopu se muva. Hrabrila bi sebe, zalud; na svom stražarskom mestu samo je duplja. Zgušćava se noć, u kumulus se pretvara. Neprimetno me opkoli ali još ne napada: čeka na znak. 4. Tišina na bodežima vlasi trave maršira, znam, uzalud čekam melodiju. Zrikavac krotko, nemo nosi crninu i pokopa slomljenu violinu. Već shvatam: to je red, ne prestrašim se ako pukne žica, osećam kako slabim, iz moje rane melodija se cedi, otiče. 5. Mojoj sekiri samo se drška izgubila, postoji još divljač i prostrano lovište. Ipak i to je izgubljena borba, izgubljena i krajnje izoštrena. Osvetiti! – oklevajući se vrtio ( o stidljivosti!), i lišće opalo. Mrtav je. Na vrhu cveta sad oštri nož ubica, a taj ja sam. Prevod: Fehér Illés