Szilágyi Domokos
Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.
Tél
Kitalálta a halált,
széppé tette, hogy ne lássam,
s hogy ne sírjak, könnyeimet
gyönggyé fagyasztotta.
A fák büszkén viselik
angóra lombjaikat,
szelíd-karmú cinkelábak
alatt jég-xilofon csetten. –
Csontja ezüst jégből,
bőre tejút-hideg gyolcsból
(szagtalan-szigorú-szép liliom):
jön, jön a hópihe-szirmú,
szememet lefogja.
Megjöttél, kicsike? De meg ám.
|
Zima
Izmislila je smrt,
da nju ne vidim u lepotu pretvorila,
i da ne plačem moje suze
u bisere ledila.
Drveća oholo nose
svoje angorske krošnje,
pod nogama senica pitomih kandži
prasak ledenog ksilofona se čuje. –
Kosti su joj od srebrnog leda,
koža od platna hladnog mlečnog puta
(lep-strog-bezmirisan ljiljan):
laticama snežnih pahuljica dolazi, dolazi,
prekriva mi oči.
Jesi li stigala, malecka? I te kako.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése