Zajácz Edina Nyíregyháza, 1975. november 22. –
|
Hogy lehajolj hozzám
Összeszorított foggal viselem
a nesztelenséget, nem a vágyottat, nem is a holtak ajkán bimbózó gyümöcsfákat, hanem azt a rettegett, nyomorúságos magányt, amelyben mindig nélküled érek haza, farkasszemet nézve egy öregasszonyos, előttem negyedmosolynyi világgal. Át kellene írni valamit! Talán a felelősséget a vállamon, vagy átrendezni egymáshoz szóló hangjaink torkunkban rekedt gyémántberakásait. Akkor megváltozna az a tényszerű birtokviszony, melyben nekem jutnak a kialvatlan szemkarikák, és te, súlyos léptű isten többé nem szégyellnéd az alázatos mozdulatot, hogy lehajolj hozzám. |
Da se do mene sagneš
Stisnutim zubima trpim
tajac,
ne požudnog,
niti voćke u pupanju na usnama
preminulih,
nego onu strepnjom obavijanu,
ubogu
samoću, u kojoj kući uvek bez tebe
stižem,
suočavajući poput starice sa ostarelim
svetom jedva primetnog osmeha.
Trebalo bi nešto prepisati!
Možda odgovornost na mojim leđima,
ili preurediti u našim grlima
zapele dijamantne
naslage glasova kojima jedan
drugog zovemo.
Onda bi se onaj odnos posedovanja
promenio,
u kojem neispavani podočnjaci meni pripadaju,
a ti, gospode teškog koraka
više pokornog pokreta ne bi se
stideo,
da se do mene sagneš.
Prevod: Fehér Illés
|
!
VálaszTörlés