Hervay Gizella
Makó,
1934. október 14. – Budapest, 1982. július 2.
|
Elsüllyedt
föld
Sár és agyag az ég és a nap és a felhők,
sár és agyag a föld és a szó.
Két kiszikkadt kút nézi egymást vakon.
Minden moccanatlan.
Kiszáradt fa a tájban,
csend a hallgatásban.
Bivalyimbolygású este,
iszapba száradt lábnyomok.
Letaposott fű visít,
kallantyú káromkodik,
tövisek, sovány malacok között
baltával nagyolt bölcső tántorog.
Végállomásról a vonat,
visszafordul a gondolat.
Homokvermek.
Konok babonák, gyűlölködés,
villámcsapta szerelmek, megszállott tüzes kerekek a síkos agyagon.
Összeírni jönnek az urak,
hallgatnak a kutak.
Kutyák rontanak le a dombról,
mossa a víz lefele a diót.
A völgyekben megdagad a sár,
úszik a krumpli,
habot vet a krumplivirág,
vitorlát bont a szél,
kihajóznak a dombok
és a hajótöröttek
meghalni hazatérnek.
Mézillat, málnaillat
szivárog föl a föld alól.
Kutyatej a szájban.
Vasárnapi réz-egek zúgnak
mezítlábas házak fölött.
Forog a szél,
készül az agyag-alkonyat.
Megy az asszony fel a dombon,
feje fölött úszik a vonat, csúsznak a sínek visszafele, hátrálnak a kerekek,
zuhan vissza a vonat a völgybe,
zuhan a fiú, betemeti a bánya.
Kútból kútba kiált a visszhang.
Lefele hull a szó,
lefele hull a gondolat, lefele néz a lélek.
Szívén egy kisüveg remény.
Görnyed az ég is.
Tompa a fény, halkan hull az eső.
Álombeli veszett kutyák
robognak a dombokon át.
Kifordul a krumpli a földből,
kifordul a szó a szájból.
Omlik az ég,
betemet a bánya.
Ég, vagy föld, vagy gondolat,
valami mozdul.
Kitépi magát a sárból
és véresen a világba löki magát.
Felfakad az idő a föld alól
és a kutakban felbukkan az arcunk.
|
Potonula zemlja
Blato
i glina je nebo i sunce i oblaci,
blato
i glina je zemlja i reč.
Dva
isušena bunara slepo se gledaju.
Nepomičnost.
Isušeno
stablo u okolišu,
tišina
u ćutanju.
Veče
poput teturanje bivola,
u
glibu osušeni otisci stopala.
Vrišti
zgažena trava,
kuka
sve po spisku huli,
među
bodljama, mršavim svinjama
sekirom
krpana kolevka tetura.
Voz
sa zadnje stanice,
vraća
se misao.
Peščane
jame.
Na
klizavoj glini
okorela
praznoverja, mržnja,
gromom
udarene ljubavi,
zaneseni
usijani kotači.
Gospoda popisati dolaze,
bunari ćute.
Sa brežuljka psi jure,
orahe svojim tokom voda spira.
U dolinama kaljuža se nadima,
pliva krompir,
peni se cvet krompira,
vetar svoja jedra razvija,
isplove brežuljci
a brodolomci
umreti kući se vraćaju.
Ispod
zemlje na površinu
miris
meda, miris maline curi.
U
ustima carevac.
Iznad
bosonogih kuća
nedeljna
bakrena neba bruje.
Vrti
se vetar,
glina-sumrak
se sprema.
Penje se žena na brežuljak,
voz nad njenom glavom plovi,
tračnice unazad klize,
povlače se točkovi,
voz nazad u dolinu pada,
i dečak pada,
majdan ga pokopa.
Odjek
iz bunara u bunar vikne.
Reč
prema dola pada,
misao
prema dole pada,
duša
prema dole gleda.
Na
srcu njenom bočica nade.
I
nebo se savija.
Svetlost
je mutna,
kiša
tiho rominja.
Preko
brežuljaka
besni
psi iz snova jure.
Krompir
se iz zemlje izvrne,
reč
se iz usta izvrne.
Ruši
se nebo,
majdan
te pokopa.
Nebo,
ili zemlja, ili misao,
nešto
se pomera.
Isčupa
se iz blata
i
krvavo sebe u svet gurne.
Ispod
zemlje vreme se raspuca
i
u bunarima naša lica izbijaju.
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése