Szögi Csaba Napkeletnek, napnyugatnak – Prema istoku, prema zapadu

Szögi Csaba  Szabadka, 1975. november 30. – Mucsi Attila alkotása

Napkeletnek, napnyugatnak Bontom le a falakat, de nem látok, csak szavakat. Bontom le a falakat, de nem látok, csak szavakat. Bontom le a falakat, de nem. Látok. Csak. Szavakat. Elég! Akarod, hogy az olvasó valóban olvasóvá váljék? Pörgessem gyöngy szemeit nap mint nap, végtelenül az időfolyó káprázatában, elveszve medrében mindörökre? Vagy? Társsá? Valós beszélgetőpartnerré? Jöjj, kedves, simuljon epidermiszed epidermiszemhez, pórusaink játsszák végig az örökkévalóság szent nedveinek teljes cseréjét, hívlak, Antennis, vágd át, nosza, a szalagot, új úton táncolom ím végig örök nászunk végtelen sok lépéseit. Homlokodból a Nap tündöklő hajtásai sarjadnak. Indáikon felkapaszkodok a Világ Virágos Szegletére. Ujjongó rikoltásom az Arany Atyácska homlokába csüngő arany fürtöket összeborzolja. Miközben idelent csend van. És béke. És halál. Nézem a portrédat a falamon. Hanyatt lebegsz az ősz szelíd fényeiben fürdőző mezőn, mezők édes-édes lánykája, a kisdedem kebledre borulva szunnyad az Androméda-ködök hullámtengelyén, hókaru egyetlen szerelmem mosolyába éjízü ráncokat ölt az a pajzán őszi szél. Messziről bámulom őket titkon, zihálva kapaszkodok, csenevész karjaim tartanak csak, ahogy a löszfal gyér gyökérzetét markolom még egyre kékszín halálvágyamban a pusztán. Csigák és más, mészhéjba rejtőző, maguk köré falakat építő puhatestűek másznak arcomra minden érzelem nélkül, húzzák lágy meszes nyálcsíkjaikat szegény-szegény szemgolyómra, keresztül és kasul, talpam a pokol kék lángjain pirul, leghosszabb lábujjamat Lucifer szőrösen csiklandó nyelve eléri könnyedén, csupán a Pillanat egzisztál, nincs kint és bent, nincs fent és lent, múlt, jövő, tér vagy pláne – idő. Minden ugyanaz. Kín. Gyönyör. Attól függ, merre fordítod csigáktól gyötört árva tekinteted, attól függ, mely löszpárkány irányába célozol pinceászkákkal kitömött orroddal és füleddel, mekkora erővel markolod a bizonytalan hajszálgyökereket, milyen intenzitással kortyolsz bele a sívó homokot röptető száraz őszi szélbe. Attól függ: miben hiszel. Az utolsó innenső falat is lebontva, maradtam mint sértődött védtelen epidermiszű poéta a hideg csillagködök zord didergésében, Kelemenné hamvai szilajabbak, mint valaha hinni mertem volna – rágyújtok, rágyújtok – (Tudod, mire jöttem rá, kedves? Éppen az imént, kijózanító: Ahogy maguk a falak, úgy a falak lebontása is csak maszk. Karneváli káprázat. Falak, eh. Falak nincsenek. Csak én vagy. Te vagyok. Egy. Minden más délibáb csupán. Ha csak egy kicsit is közelebb húzódnék, ezzel a nagy, buta, szomorú őzbarna két szememmel is láthatnám, mit falnak véltem még az imént: ez itt egy tündérkastély. Kapuja sarkig tárva.) Elindulok. Napkeletnek. Napnyugatnak.

Prema istoku, prema zapadu Rušim zidove ali osim reči drugo nešto ne vidim. Rušim zidove, ali osim reči drugo nešto ne vidim. Rušim zidove, ali ne. Vidim. Samo. Reči. Dosta! Želiš li da čitalac zaista postane čitalac? Da njene oči nalik biserima iz dana u dan vrtim, beskonačno izgubivši se zauvek u koritu opsene vremena? Ili? Da bude drugarica? Stvarna partnrke u razgovoru? Dođi, draga, nek ti se epidermis mom epidermisu priljubi, nek naše pore potpunu izmenu svetih sokova beskraja do kraja odigraju, zovem te, Antenise, dede, prereži vrpcu, bezbroj koraka naše večne slave evo otplesaću do kraja na novoj cesti. Iz tvog čela sjajni izdanci Sunca niču. Putem tih vitica popeću se na Cvetan Ugao Sveta. Moj zanesen krik razbaruši na čelo Zlatne Tatice padajuće zlatne lokne. U to vreme tu dole je tišina. I mir. I smrt. Na mom zidu tvoj portret gledam. Naleđuške lebdiš sa blagim zracima jeseni obasipanom polju, slatka-slatka devojka polja, moje detence naslonjeno na tvoje grudi na osovini valova magle Andromede sanja, u osmeh jedine moje ljubavi snežnih ruku taj vraški jesenski vetar bore okusa noći plete. Potajno iz daljine ih promatram, zadihano se penjem, tek me kržljave ruke drže, kako na pustari retko korenje zida lesa šakom zgrabim u mojoj plavkastoj želji za umiranjem. Puževi i ostali u ljuske od vapna skriveni, zidovima opkoljeni bezosećajni mekušci puze na moje lice, mekane vapne trake sline vukući na moje sirote-sirote očne jabučice, uzduž i popreko, moji tabani na modrom plamenu pakla se prže, mog najdužeg nožnog prsta dlakavo golicav jezik Lucifera sa lakoćom dostiže, tek Tren egzistira, nema vani i unutra, nema gore i dole, prošlosti, budućnosti, prostora i pogotovo – vremena. Sve je isto. Patnja. Slast. Ovisi o tome od puževa izmrcvareno telo u kom pravu okreneš, u kom pravcu atule lesa ciljaš sa isopodima podruma ispunjenim nosem i ušima, nesigurne tanke vlasi korenja sa koliko snage držiš, sa koliko intenziteta udišeš suh jesenski vetar što sa sobom jalov pesak nosi. Ovisi o tome: u što veruješ. Rušeći i zadnji s ove strane postojeći zid, u surovom drhtanju hladne magle zvezda ostao sam kao uvređen poeta sa nezaštićenim epidermisom, pepeo supruge Kelemena je razuzdaniji no što sam ikada smeo verovati – zapalim, zapalim – (Draga, znaš šta mi je sinulo? Baš malopre, da se otrezni: Kako sami zidovi, tako je i rušenje zidova samo krinka. Opsena karnevala. Zidovi, oj. Zidovi ne postoje. Samo ja si. Ti sam. Jedan. Sve ostalo tek je utvara. Ako bi se samo malo približio, sa tim velikim, prostim, setnim kestenjastim očima bi video, što sam pre još zidom smatrao: to je zamak vila. Sa širom otvorenom kapijom.) Polazim. Prema istoku. Prema zapadu. Prevod: Fehér Illés

Forrás: A „Rakjatok be a gumiszobába” c. kötetből