Faiz Softić Kolona – Embersor

Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. - 

Kolona           Pobjeglim iz Sirije Znam. Dobro poznajem taj put. I ne smijem se zakleti da ja Ili neko iz kolone Koja se protezala od Bosne Do kraja Svijeta Nije zgazio mrava. Mrava iznad čijeg rasta Ljudi divljaju do besvijesti, Ili do umora. Znam, bježao sam i strah gnjilio Pod mojim pazuhom. Strah i stid - Od kuće rodne bježimo. Tražeći dom padamo u nepovrat. Sa mnom je išao pod ruku moj strah I šaptao mi uspavanku. Jer tamo – ko me čeka?! Ko će se smilovati da primi sve moje Patnje, Strepnje, Sve moje falinke I sve moje želje, Jer – živ sam, ili to želim biti. Stid me što bježim, I hulja što postah. Sve to znam i srce mi postaje bomba, bomba koja će me ubiti. Na nebu zvijezde Puće usnicama i zabezeknute šute. Da nismo utekli Oni bi nas ispratili Ili se na hiljadu načina dovijali Da nas nema. I nema nas. Evo nas u koloni sanjalačkoj Pred pendrecima, žicama, Pred pticama čiji se let kameni. Kako su ozeble ruke prazne! Milosti, dajte milosti.... Mrtva poručuju djeca dok ih more istura na obalu pješčanu. Ja nisam harfa Niti onaj zgaženi mrav A mogao sam biti ili ću biti. Mrav iznad čije visine divljamo. Ukorelu nosimo krv I svoje sjeme nosimo u neki nepoznati kraj, Sjeme iz kojega ćemo pronići, I biti suncokreti. Ako nam se smiluju...

Embersor           Szíriai menekülteknek Tudom. Azt az utat jól ismerem. És nem mernék megesküdni hogy én Vagy valaki  a Boszniától a Világ végéig húzódó Embersorból Hangyát nem gázolt. Az emberek által ájulásig Vagy haláláig gyötört Hangyát. Tudom, menekültem és a félelmet Hónom alatt tápláltam. Félelmet és szégyent – Szülőházunkból menekülünk. Hazát keresve visszautat nem hagyva. Velem együtt félelmem jött kézenfogva És altatódalt ő suttogott. Mert ott – ki vár?! Ki lesz az a kegyes, aki meghallgatja Szenvedésemet, Szorongásomat, Panaszaimat És kívánságaimat, Mert – élek, vagyis szeretnék. Mert menekülök, szégyellem És düdös, mert menekülő lettem. Mindent tudok és szívem bombává alakul, engem ölő bombává. Az égen a csillagok megrepedt ajkakkal, megdöbbenten hallgatnak. Ha nem szöktünk volna, Ők kísértek volna ki Vagy ki tudja milyen módon tesznek arról, Hogy ne legyünk. És nem vagyunk. Itt az álmodozó embersorban vagyunk, Gumibotok, Szögesdrótok, Kővé vált madarak Előtt. Hogy fáznak az üres kezek! Könyörüljetek, könyörüljetek… A tenger által homokparta dobott Halott gyerekek üzenik. Én nem vagyok hárfa Sem az eltaposott hangya, Pedig lehettem volna vagy lehetek még. Hangya, amelyen bosszúnkat kitöltjük. Az ismeretlenbe Makacsul visszük Vérünket és ivarsejtünket, Ivarsejtünket, amelyből Napraforgó lesz. Ha megkönyörülnek… Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 60-61. str.