Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2018. január 12., péntek

Lejla Kašić Početak i kraj – Kezdet és vég


Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –


Početak i kraj

Kažeš, tišina nam je dovoljna.
Na ispucalim usnama nježan ples
neizgovorenih riječi koje se
prepliću, upliću, rađaju
jedna iz druge, ne staju
nestaju, ćute da nas ne izdaju.
Kažeš, pogled nam je dovoljan.
Pogled koji topi kockice leda u nama
i pretvara ih u jednu vodu.
Pogled kojim prodireš u mene,
kojim te doznajem.
Pogled koji pohotno skida jedan po jedan
strah sa mene, dok ne ostanem gola,
gola u tvom zagrljaju.
Kažeš zagrljaj je dovoljan.
Zagrljaj koji skitnicama pruža toplinu doma.
Zagrljaj koji kao dodirom svilenog šala
prišiva pola tvoje na moju,
i pola moje duše na tvoju,
da se raspadnu jedna na drugoj,
jer tu će ostati i kada neko od nas ode,
a otići će.
Kad-tad.
Kažeš da uvijek odlaziš.
Opraštam ti, jer ne ostajem ni ja.
A da li ti opraštaš meni?
Opraštaš li što neću ponizno
gledati u tvoja leđa dok budeš odlazio,
već ću istovremeno i ja odlaziti od tebe.
Kažeš ne znam te dovoljno.
Dovoljno za šta?
Za prepozvanje te znam previše.
A da li je nekad previše dovoljno?
Okrutnost odlaska neka kaže
sve što je tišina prećutala.

Kezdet és vég

Állítod: elég nekünk a csend.
A kicserepesedett ajkakon a  ki nem mondott
szavak gyengéd tánca,
összegabajodottak, egymás után születtek,
le nem állnak, eltűnnek,
hallgatnak, el nem árulnak.
Állítod, elég a tekintetünk.
A bennünk jégkockákat olvasztó
és azokat egységes vízzé változtató.
A belém hatoló tekintet,
amely után felismerlek.
A félelmet rólam darabonként leválasztó
tekintet és maradok meztelen,
ölelésedben meztelen.
Állítod, elég az ölelés.
A csavargóknak meleg otthont nyújtó ölelés.
Az ölelés, mely selyemsálérintéssel
lelked felét az enyémre
és lelem felét a tiédre varrja,
hogy egymáson szétessenek,
hisz itt marad akkor is, ha egyikünk elmegy,
mert elmegy.
Előbb-utóbb.
Állítod: mindig elmégy.
Megbocsátom, mert én sem maradok.
De te, nekem, megbocsátasz-e?
Megbocsátasz-e azért, mert míg távolodsz,
hátadat nem megalázottan nézem,
hanem egyidőben én is elhagylak.
Állítod, nem ismerlek eléggé.
Eléggé, mi végre?
Túlzottan is, hogy felismerjelek.
És néha a túlzottan elég-e?
Mondja el a távozás durvasága
mindazt amit a csend elhallgatott.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/09/poezija-i-proza-lejla-kasic.html

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése