Mišo L. Korać Psi koji su iza nas ostali popišani – A mögöttünk maradt lepisált kutyák

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Psi koji su iza nas ostali popišani Grad se zaustavio naspram njega i voza. Jedino je stanični policajac zadržao pogled na njemu. Znao ga je zbog neobičnog šešira. On ni zbog nje ni zbog njega nije hrlio niz peron. Činilo mu se da se grad nimalo ne mijenja. I on se nije mijenjao... Ni ON ni grad. Bojazan da se ONA ne promijeni učinila je da biva. Bivao je uvijek jer je Ono uvijek bivalo u njemu. Da bi savladao strah upotrijebio je telefon. Mogućnost da budemo u kontaktu a ne viđeni razvijala je od svoga pronalaska naprava bez očiju i dodira. To je izazivalo radost kod ljudi koji su joj se često podarivali. Radost.?! Jedino je njeno radovanje istovjetno sa dječijim. Zbog njega se rijetko ko radovao... čak ni Mojsije... mada mu se nekada svesrdno zahvaljivao... Ono... Hvala Mojsije ili počnimo iz početka... Ona je odredila njegovu želju da se sakrije između mantila i šešira... On o tome nije razmišljao. Možda su ulice postavljene bez reda ali zacijelo nijesu i smjerovi. Njihova vjernost je lagano gubila značenje. Smetalo je mnogo što šta od dugog hodanja u nazad, uspomena, zagonetke i valjda i iskrenost. U mraku se nijesu vidjele ni njegove oči, sjede vlasi, niti početak njenih bora, samo se osjećala njihova prisutnost u svemu što biva. Bivala su oko njih jedino djeca vesela i nasmijana. Svjetlost od šibice brzo ugasne i jedino se zadržava dugo u očima... Boja očiju u mraku se ne može raspoznati... Mrak... Osjećanje tamnog... Tako...! Tako...! Zašto me tako gledaš...? Zenice se skupljaju ispod naočara... Mučnina u stomaku... Ljubav... Tada sam došao rano! Da, nisam znala da si u gradu..! Ako se izađe rano na put onda još ima vremena. Kasno ni jedna ulica ne biva. Postojanje u nečemu kasnom je potvrda da nijesmo. Mi bi željeli da uvijek jesmo, tako je najbolje. Pogrešno saopštene tajne remete svoju tajnost. Prijatelji...! Možda..? Šteta u spavanju i nije šteta ukoliko nas objedinjuje. Telesno sa bestelesnim. Zezaš se..? Ne, volim...! Ženu..? Da...! Zajebavaš..? Ozbiljno..! Čovjek ponekad mora i sam odlučivati. Ostati il ne ostati, to ti je kao "Biti li ne biti"... Šekspir... Kapiraš.?! Možda, ne znam? Moram ti reći, znaš nikad nijesam rekla...! Urađeno kao i rečeno... ljubomoran sam. Zar..? Aha.. ne znam.? Bojazan da sami sebe ne progutamo nije od mraka od hodanja je... Unazad, korak po korak... Sve se ulice zaustavljaju ispred autobusa. Ulice koje hodaju postoje jedino u priči. Priča...! Da...! 22. Maj...? To je neko drugi... A, da... Vjerovatno ONA prva...? Ja sam 21. Juna...!      Ispraviću priču... Ne moraš..! Zajebavaš...? Priče se ne mogu mijenjati... Priče se mogu dopunjavati... Sve biva jednom ili nikada. Kao mi... Hvala ti za ovo veče...! Nisi dao da bude lepše...! Obziri..! Ti ličiš na mene..! Jebo te... Kakav bi mi bili par..? Zgrade mijenjaju svoje ulaze, autobusi putnike, ptice boravišta, narodi istoriju, ulice svoja imena... Jedino mi ostajemo isti. Psi koji su se uporno motali oko nas i klupe odavno su ostali iza nas popišani, zapišavajući svoju tetitoriju. (Pauza) Ovdje namjerno prestajem da mislim o tome...!

A mögöttünk maradt lepisált kutyák A város vele és a vonattal szemben állt meg. Egyedül az állomáson lévő rendőr méregette. Furcsa kalapjáról rögtön felismerte. Sem a lány, sem a rendőr miatt nem sietett. Úgy vélte, a város semmit sem változott. Ő sem változott... Ő sem, a város sem. A félelem, nehogy a lány változzon, az változtatta. Az mindig benne motoszkált. Hogy félelmét legyőzze, a telefont vette igénybe. A kapcsolatteremtés a nélkül, hogy látnánk egymást, a szem és érintés nélküli készülék feltalálása óta fejlődik. Sokak számára külön örömet jelent. Öröm.?! A gyerekörömmel egyedül a lányé azonos. A fiúért kevesen lelkesedtek... még Mózes sem... pedig sokszor tiszta szívből szólt hozzá... Valahogy így... Köszönöm Mózes vagy kezdjük előlről... A lány miatt rejtőzött a kabát és a kalap közé... Ezen nem töprengett. Az utcák talán rendszertelenül építettek, de az irányok meghatározottak. Hűségük jelentősége lassan kopott. A hosszú menetelés alatt, a visszaúton, sok minden zavarta, emlékek, rejtélyek és talán az őszinteség is. Sem a fiú szeme, sem őszülő haja, sem a kezdeti ráncok a sötétben nem látszottak, csak jelenlétük volt, minden történetben, érezhető. Körülöttük vidámak, gondtalanok csak a gyerekek voltak. A gyufaláng gyorsan ellobban, hosszan pusztán a szem őrzi... A sötétben nem lehet felismerni a szem színét... Sötét... Homályérzékelés... Így...! Így...! Miért nézel így...? A szemüveg mögött összehúzódik a szembogár... Émelyeg a gyomor... Szerelem... Akkor korán jöttem! Igen, nem tudtam, hogy a városban vagy...! Ha korán vágsz az útnak, akkor még van idő. Későn egyetlen út sincs. Valami későben létezni, csak bizonyíték, nem létezünk. Szeretnénk váltig lenni, ahogy a legjobb. A tévesen közölt titkok töbé már nem titkosak. Barátok...! Talán...? Nem káros az alvás, ha egyesít bennünket. Testet a szellemmel. Ugratsz...? Nem, szeretem...! Az asszonyt...? Igen...! Heccelsz...? Komolyan...! Az embernek néha egyedül kell dönteni. Maradni vagy nem maradni, ez olyan, mint a „Lennie, vagy nem lenni“... Shakespeare... Érted.?! Talán, nem tudom? Sosem mondtam, most el kell mondanom, szólt a lány...! Ha már megtetted... féltékeny vagyok. Tényleg...? Na... nem is tudom.? Félelmünk, hogy önmagunkat nyeljük le, nem a sötétből, a gyaloglásból ered... Visszafelé, lépésről lépésre... A busz előtt minden utca megáll. Gyalogló utca egyedül a mesében létezik. Mese...! Igen...! Május 22.-én...? Az valaki más... Ó, igen... Valószínű az első Lány...? Én június 21.-én...!      Helyesbítek... Nem szükséges...! Bolondozol...? Változtatni a mesén nem lehet... A meséket kiegészteni lehet... Minden egyszer vagy egyszer sem történik meg. Mint mi... Köszönöm  ezt az estét...! Nem hagytad, hogy szebb legyen...! Tekintettel...! Hasonlítasz rám...! A francokat... Milyen pár lennénk...? A házak bejáratokat, a buszok utasokat, a madarak fészkeket, a népek történelmet, az utcák nevet változtatnak... Ugyanazok egyedül mi maradunk... A körülöttünk ólálkodó kutyák és a lepisált padok, területek már régen elmaradtak tőlünk. (Szünet) Itt tudatosan szakítom meg gondolataimat...! Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor