Tomislav
Marinković Lipolist kod Šapca 1949. –
|
Raj
Zamišljam ovako mogući raj:
Šef palanačke stanice
Izlazi na peron da propusti voz
I mahne crvenom zastavicom.
Ispraća voz
sa samo jednim putnikom.
Sutradan
izjutra ga dočekuje.
Opet je
veseo i zvižduće pesmicu bez kraja.
Opet ženi govori umilne reči, koje Tutnjava voza proguta i ispljune u ravnicu.
Samoća nema ništa sa takvim mestom.
Ona, nečujno, kroz gradske kapije prolazi.
U višespratnicama, čija srca su liftovi
A vene svežnjevi kablova, ona stanuje.
Čiji prozori su prodorne i hladne oči jastreba,
Najusamljenije ptice na svetu. |
Éden
A
lehetséges édent így képzelem el:
A
kisváros állomásfőnöke
Kimegy
a peronra elindítani a vonatot
És int
piros zászlójával.
Egyetlen
utasával kikíséri a vonatot.
Másnap
reggel visszavárja.
Ismét
vidám, egy dalt végnélkül dúdol.
Hitveséhez
ismét kedvesen szól,
Elnyomja
a vonatrobaj és a síkságra köpi.
A
magánynak az ilyen helyhez semmi köze.
Nesztelenül
megy át a városkapun.
A
többemeletes házakban lakik, melyeknek
Szívük
lift, érrendszerük vezetékcsomó.
Az
ablakok átható, hideg héjaszemek,
Akár a
héja, magányos madárszemek.
Fordította: Fehér
Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése