Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –
|
Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet
Ha
dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. Az arcokat figyelném, s az utcán
kiválasztanék egy szimpatikus valakit, aki megállna, nyújtaná-gyújtaná a
gyufát, öngyújtót… inkább a gyufát, annak hangulata van, én kissé előre
hajolnék, lassan méltóságteljesen szívnám az első slukkot, hogy erőre kapjon
a parázs. Köszönöm, mondanám, a szemébe néznék egy Charles Bronson szerű
nézéssel, a számon oldalt préselném ki a füstöt, mert figyelmes is lennék. És
mindig megvárnám, hogy valaki adjon tüzet… saját gyufával saját cigit nem
gyújtanék… és adnék is persze másoknak szívesen, egyik tenyeremmel kis
barlangot formálva, védve a lángot. És lehet, hogy beszélgetnénk is. Semmi
különösről, csak ami jön. Néha arról, ami megy.
És minden dohányos így tenne, tüzet kérne, mert íratlan szabály lenne, hogy tüzet kérni kell! És jó érzés lenne az is, ha Tőled kérnének tüzet, mert Téged megtaláltak, kiválasztottak. Lennének, akik számolnák, hogy hányszor adtak, hányszor kértek, csak maguknak. Lehet, hogy egymásnak elmondanák, hogy például ebben a hónapban, Te vagy a második, aki... És a második némán, de mosolyogva bólogatna, hogy érti ezt... És írnának róla száz év múlva, hogy ez milyen szép szimbólum a huszadik század végéről, talán régebbről, egyesek az őskori hajszálgyökeret emlegetnék, átadni egymásnak a fényességet, a lángot. Igen elterjedne. Talán az egész világon. És neves társasági magazinok kinyomoznák, hogy ez ugyanúgy Magyarországról van, mint maga a gyufa. És erre is büszkék lennének ükunokáink. Nekem ez tetszik. Igen, azt hiszem, ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. |
Ako bi pušio vatru bi uvek od drugog tražio
Ako bi pušio vatru bi uvek od drugog tražio. Lica bi promatrao i na
ulici jednog simpatičnog izabrao ko bi stao, šibicu, upaljač pružio... rađe
šibicu, slast poseduje, ja bi malko napred sagnuo, prvi dim polako, dostojanstveno
udisao da žar oživi. Rekao bi hvala, pogledom Čarls Bronsona bi mu u oči
gledao, dim iz prikrajka usta duvao jer bi i pažljiv bio. I uvek bi sačekao
da mi neko vatru pruži... vlastitom šibicom vlastitu cigaru ne bi palio... i
naravno i drugima bi rado dao, jednom šakom pećinu stvarajući da plamen
štitim. I možda bi i nešto rekao. Ništa naročito, samo to što navire. Koji
put o onome što je aktuelno.
I svaki pušač bi tako postupao, vatru bi tražio jer bi nepisano
pravilo bilo, vatru tražiti treba! I bilo bi prijatno kad bi vatru od Tebe
tražili, je su Te našli, izabrali. Bili bi i takvi koji bi brojali koliko su
dali, koliko su samo za sebe tražili. Moguće je da jedni drugima bi
ispričali, recimo ovog meseca, Ti si drugi koji... I drugi bi nemo ali s
osmehom na licu klimao glavom da shvaća...
I nakon sto godina o tome bi pisali da je to krasan simbol sa kraja
dvadesetog stoleća, možda i od pre, neki bi pretpotopne sitne žile
spominjali, jedni drugima svetlost, plamen predati.
Da, glas bi se proširilo. Možda na čitavom svetu. I poznati društveni
magazini bi otkrili da je to kao i šibica iz Mađarske potiče. I naši praunuci
i na to bi ponosni bili. Meni se to sviđa. Da, verujem, kad bi pušio vatru bi
uvek od drugog tražio.
Prevod: Fehér Illés
|
Szeretettel gratulálok!
VálaszTörlés