Mišo L. Korać Soba za namjerno zaboravljene – A szándékosan elfeledettek szobája

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Soba za namjerno zaboravljene

A, šta ako nam se učini da smo zaboravljeni. Ona je zaboravljena, ne... ona je namjerno izostavljena iz njegovog života ali ne i iz priče... Žene to ipak vole. Možda ga ona ipak voli ili samo sebe a da je se njegova ljubav ipak tiče. To nije nikada pitao a time ni doznao... A kopkalo ga je... Ja ih nikada nijesam razlikovao....

Koga..?

Žene..!

A ako ne..?

Onda nju. Njih. One...

Njegova moć da ne zaboravi bila je intezivna kao i njegova bolest. Bolest je bila nimalo bezopasna a počela je od jedne sobe. Jedne... Čovjek od jedanput ne može biti u dvije, a da posjeduje istovremeno obe. Ovoga puta je bio sam u obje i siguran (Ne sobe nego žene)... Sa sobama je isto... Učinilo mu se da ih je posjedovao ali na kratko, ili bar onoliko koliko bi duhovno bivale prisutne u njemu. Razmišljanja o kratkoći i ne dorečenom su ga tjerale da biva. Njegovo bivanje vezivalo ga je za aparate i zvučne signale nepravilnog otkucaja srca. Napolju je tekao život. Oni koje je volio bili su pred vratima i to ga je radovalo. Od njegove ljubavi prema njima zapalio bi se kosmos. Oni su se bojali njegovog iznenadnog odlaska a nijesu smjeli da mu to saopšte. To je saznao iz njihovih očiju. Onaj prije njega svu noć je govorio sam sebi... diši... diši... diši... I disao je namjerno u želji da traje. U ovom trenutku znao ih je sve. Za njih je njegova smrt...

Pa šta..?

Bilo je to puno prije njih. Krevet nije zahtijevao vraćanje duga, on to ne može. U njoj je život...

U ženi..?

Ma ne u ženi u sobi..!

Život i smrt su bespravno izjednačene. Od sada se toga ne boji. Znači da u njoj ne mora umirati... On nije zaboravio ni nju ni ONU pre nje ni OVU.

Razmišljam koju..!

Sobu..!

Prvu ili drugu..?

Ne shvataš..!

Ženu..?

Sa njima je ipak najteže... najdužepametljivije...

Ženama..?

Ne.. sobama...

Oko njih se dešava... Oko ONE... Da, oko ONE pre NJE...

Tu noć su lagano umirale i rađale se uspomene. Čini mi se da mrtvi najmanje duguju... Oni više toga nijesu svesni a i bole ih ona stvar za to... Živi... sa njima je drugačije mogu da duguju što šta a da to ne žele. Dug..! Sebi ne, nekome da... možda smrti (Jebeš smrt mjesto je predviđeno za smijeh).

            Ipak se sve dešava... ili dešavalo se u borbi da nas (i mene i sobu) ne premetnu u namjerno zaboravljene. A uistinu osim porodice svi te "odjebu" i zaborave, možda to ni ja ni drugi nijesmo zaslužili makar u ime našeg ćutanja ili ljubavi. Ko zna..?

Izvor: autor

A szándékosan elfeledettek szobája

És mi van akkor, ha úgy tűnik, elfeledettek vagyunk. A lányt elfelejtette, nem... a fiú életéből a lány tudatosan mellőzött, de a történetből nem... A nők ezt mégis szeretik. Lehet, a lány ugyan szereti a fiút, vagy inkább önmagát és a fiú szerelme csak érdekes számára. Erről a fiú sosem kérdezte, hát nem is tudta meg... De gyötörte... Én sosem különböztettem meg őket...

Kiket..?

A nőket..!

És ha nem..!

Akkor a lányt. Őket. Azokat...

A fiú képessége, hogy ne feledjen, erős volt, akárcsak betegsége. A kór nem volt ártalmatlan, egy szobánál kezdődött. Egynél... Az ember nem tartózkodhat egyszerre két szobában,  és ugyanakkor mindkettőt nem bitorolhatja. Most egyedül volt mindkettőben és teljes bizonyosságban. (Nem a szobákban, a nőkben)... A szobákban úgyszintén... A fiúnak úgy tűnt, uralta a nőket, igaz röpkén, azaz addig, míg szellemileg együtt voltak. A röpkeség és a kimondatlanság gondolata tartotta benne a lelket. Léte különböző műszerekhez és a szabálytalan szívdobbanások érces jeleihez kötődött. Kinn zajlott az élet. Szerettei az ajtó előtt sorakoztak és ennek kifejezetten örült. Irántuk érzett szeretete fellobbanthatná az űrt. Ők váratlan távozásától tartottak, viszont nem merték vele közölni. De tekintetükből kiolvasta. Az, aki előtte itt járt, egész éjjel bíztatta magát ...lélegezz...lélegezz... lélegezz... És lélegzett, hogy létezzen. Ebben a pillanatban közülük mindenkit ismert. Számukra halála...

Mi is..?

Ez sokkal korábban volt. Az ágy adósságot nem követelt, nem tehette. Az élet...

A nővel..?

Á nem a nővel, a szobában..!

Az élet és a halál jogtalanul egyenrangú. Ettől kezdve megszabadult félelmétől. Tehát nem kell haldokolni... A fiú nem felejtette sem a nőt, sem Azt a másikat, aki előtte volt, sem Ezt.

Gondolkodom, melyik..!

Szobát..!

Az elsőt vagy a másodikat..?

Nem érted..!

Nőt..?

Mégis velük a legnehezebb... megrögzött emlékmegőrzők...

A nők..?

Nem... a szobák...

Minden körülöttük forog... A Lány körül... Igen, a Lány előtti Lány körül...

Azon az éjjelen lassan haldokoltak és születtek az emlékek. Úgy érzem, legkevesebbel a halottak tartoznak... Ők ezzel már nincsenek tisztában, de fáj a májuk... Élők... velük más a helyzet, akaratuk ellenére is tartozhatnak. Tartozás...! Magunknak nem, valakinek igen... talán a halálnak. (“Csezd” meg a halált, ez itt az öröm helye).

          Mégis minden, ami történik... vagy megtörtént harc, hogy bennünket (engem és a szobát) ne helyezzenek a szándékosan elfeledettek közé. De igazából a családon kívül “le se baszarintanak”, elfelednek. Ezt talán én sem érdemeltem meg, mások sem, még hallgatásunkkal vagy szerelmünkkel sem. Ki tudja..?

Köszönöm Sinkovits Péternek és Szabó Palócz Attilának a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.

Zahvaljujem se Peteru Sinkoviču i Atili Sabo Paloc za dobivene korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés