Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2019. június 24., hétfő

Vladislava Vojnović Kokoške – Tyúkok


Vladislava Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. –

Kokoške

Nekad smo stvarno kokoške,
heteroseksualne, udavane.
Uživamo.
Kad nisi pile, nije te više sramota.
Pak, pak, paaak, i jeste li varale muževe?
Nismo, jesmo, ih, što nismo više, pak-pak!
Biste li varale, biste li još, još nije kasno?
Pak, pak, pak-pak, ihihihihi...!

A ona, s najviše uslova za ljubavnika,
s najneprijatnijim mužem,
a očuvanog belog mesa,
sočnih batačića,
ćutala je stisnutog kljuna,
okrećući sitnu glavicu,
bistrim kokošijim okom,
gledala čas levo, čas desno,
i samo bi ponekad
kljucnula kafu.
Onda se oglasila ljudskim glasom:
„Dok sam bila kokoška glavnom petlu,
nisu mi trebali drugi.
Od kad sam glavnom ništa,
od kad mi glavni nije glavni,
nemam šta da ponudim drugima.
Drugi vole da otimaju,
a ovde nema šta da se otme.
Morala bih da odglumim da je glavni glavni
i da sam mu ja glavna,
a ta bi me gluma otkrila
u teškoj bedi, nemaštini i rugobi.”

I odjednom, ta basna postade žalostiva pesma
i mi više nismo bile kokoške
nego sredovečne žene
na pragu menopauze
koje ama baš ništa nemaju da kažu.
Kad nisi pile, ni nosilja,
kad si stara koka
od koje je dobra juha,
lonac je cela perspektiva,
a pred loncem
grobna je tišina.

Tyúkok

Néha tényleg tyúkok vagyunk,
heteroszexuálisok, férjezettek.
Élvezünk.
Ha már nem csibe vagy, többé nem szégyelled.
Puff, puff, pufff, és férjeket csaltatok?
Igen, nem, ó, miért nem többször, puff-puff!
Csalnátok, még többször, még nem késő?
Puff, puff, puff-puff, ahahahaha...!

És ő, aki gond nélkül tarthatna szeretőt,
a legészrevétlenebb férjjel,
meg megőrzött fehér hússal,
szaftos combokkal,
összeszorított csőrrel
pici fejét csóválva hallgatott,
értelmes tyúkszemmel
hol jobbra, hol balra tekintett,
a kávéból
csak néha csippentett.
Majd emberi hangon szólt:
„Míg a főkakas tyúkja voltam,
más nem kellett.
Amióta a főnök semmije vagyok,
azóta, hogy a főnök számomra nem főnök,
másoknak nem tudok mit felkínálni.
Mások rabolni szeretnek,
itt viszont rabolni nincs mit.
Meg kellene játszanom, ő a főnök,
én meg a legfontosabb,
de a színészkedés elárulná
szegény vagyok, nincstelen és rút.”

És váratlanul, e meséből csüggedt dal lesz
és mi nem voltunk többé tyúkok,
de középkorú asszonyok
a klimax küszöbén
akiknek éppen semmi mondanivalójuk sincs.
Ha nem csibe vagy, sem tojós tyúk,
ha vén kotlós vagy
akiből jó a leves,
fazék a jövőd,
a fazék előtt meg
síri csend.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Vladislava Vojnović: Ljubav hladnija od smrti Stefan Prvovenčani Kraljevo 2017. str. 16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése