A. Túri
Zsuzsa Budapest 1971. július 30. –
Emlékszel
Emlékszel?
Hányszor jártunk együtt a temetőben
gondtalan gyerekként,
november pókhálós,
nyúlós délutánjain,
tejes ködben,
vidáman,
meg persze máskor is.
Mindig halnak meg emberek.
Emlékszel?
Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,
nem, nem voltunk gonoszak,
de elég volt a másikra nézni,
ilyen hatással voltunk egymásra…
A már megásott sírgödrök
fogatlan szájakként vártak “lakóikra”,
hogy elnyeljék őket,
mi pedig lökdöstük egymást,
s ha valamelyikünk elesett,
a másik felsegítette és folytatódott a játék,
a kergetőzés a fejfák között,
a sárban.
Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.
Emlékszel?
Egyszer
varjúszerű öregasszonyok,
tiszta feketében,
elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és
befogták a szánkat,
kezük,
mint a kiszáradt kenyérhaj,
reszelős,
“ejnye, gyerekek”, károgták,
szaguk :
molyirtóval kevert levendula.
Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.
Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.
Virágokat vittünk egy sírra
egy másikról,
mert színesek voltak és beragyogták a telet.
Emlékszel?
Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,
s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.
Harangozónak akartunk menni,
mert állítólag könnyű munka és jól fizet.
Emlékszel?
Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.
Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.
Velem mi lesz?
Dal´ se sećaš
Dal´ se sećaš?
Koliko puta smo na groblju
kao bezbrižna deca
tokom sluzavih, jesenskom svilom punim
novembarskih popodneva,
u mlečnogustoj magli
veselo hodali,
i naravno i drugim prilikama.
Ljudi uvek umiru.
Dal´ se sećaš?
Tokom svake sahrane grčom smeha smo se
borili,
ne, nismo zlobni bili,
ali bilo je dovoljno da se međusobno
pogledamo,
na jedan drugog takav uticaj imali...
Već iskopane rake
„stanare”
poput krezubih usta su čekale,
da ih progutaju,
a mi smo se gurkali,
ako bi neko od nas pao
drugi bi ga podigao i igra bi se nastavila,
trčkaranje između nadgrobnih spomenika,
u blatu.
Mirisom vlažne zemlje smo bili opijeni.
Dal´ se sećaš?
Jednom
starice poput vrana
skroz u crnini
tokom nekog dugačkog oproštajnog govora
začepili su nam usta,
njihove ruke
kao isušena kora hleba,
durnovite su bile
„do
đavola deco”, gakale,
na levandu
sredstvom za istrebljenje moljaca pomešanom
mirisale.
A mi smo
pucali od smeha.
Negde u februaru zemlja je pucala i vetar zavijao.
Na grob cveće smo nosili
sa jednog drugog,
jer
šareni su bili i zimu ozarili.
Dal´ se sećaš?
Između trošnih krsteva u maju žmurke smo igrali
te na visokim nadgrobnim spomenicima
lenčarili.
Hteli smo zvonari postati,
jer navodno je lak posao i dobro plaćen.
Dal´ se sećaš?
U avgustu vodu smo prskali
jer je vrućina bila,
jer smo mladi bili,
jer smo živeli.
Sad zvono zbog tebe se oglašava
a ja
sebe žalim.
Šta će sa mnom biti?
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése