Vojislav Karanović Ritam – Ritmus

Vojislav Karanović Subotica 1. januar 1961. –

Ritam Naiđe talas. Zapljusnu me zvuci, Glasovi dece sa ulice, miris jela Što se kuva, sagoreli benzin. Svest Potpuno obujmi sitnozrna belina Oblaka. Čak i rublje okačeno da se suši Na terasi preko puta, poprimi tad Obeležje jednog radosnog viška, obilja Koje se ne da lako iscrpsti. I nema žeđi, Čini se, koja bi to mogla ispiti. Sveta ima za sve! I previše! Ali talas Stane da se povlači, dodir vetra po licu Počne da smeta, biva kao milovanje Protiv volje. Dok ne zaboli kao šamar. I ukus hrane koju jedem Više mi ništa ne znači. I umor, Koji se malopre činio znakom milosti, Sada postaje sličan roniocu koji Ne želi da izroni. Čudna praznina. Pustoš, sve do ivice gde su pokreti ukočeni. Ali tada naiđe drugi talas, i noć se Učini bliskom i živom. Oslušni: Čuje se pucketav krvotok groma. Pogledaj gore: videćeš da je munja Pramen kose onoga koji sve to razume, I zna zašto trese glavom u gnevu. Kome i ti nešto značiš. Opusti se, iako te taj ritam ostavlja bez daha. Jer sveta će uvek biti više, njegovo Obilje daleko će nas nadilaziti. A mi ćemo uvek misliti da smo nešto Propustili, zaboravili ili prevideli. Imati bolno osećanje da nismo ispunjeni Dovoljno, da smo prazni.

Ritmus Jön a hullám. Ami eláraszt, zsivaj, Gyerekhangok az utcán, meg a készülő Ebédillat, égett benzinszag. A tudatot A felhő apró-magú fehére öleli. Még az út Túloldalán, a teraszon száradó fehérnemű is, Valami nehezen kiszivattyúzható Örömteli felesleg, a bőség ismertetőjeleit Veszi fel. És úgy tűnik, nincs az a szomj, Amely képes lenne felszippantani. A világból mindenkinek jut! Túl sok is! De A hullám többé nem húzódik vissza, az arcot Érő szél érintése, nem-kívánt simogatásként, Már zavar. Míg mint a pofon, nem kezd fájni. És az elfogyasztott ételíz, számomra, Többé semmit sem jelent. És az előbb Még kegyesként jelentkező fáradtság, Most olyan, mint a felszínre Nem törekvő búvár. Különös űr. Pusztaság, egészen a merev mozdulatokig. De akkor egy újabb hullám érkezik és az éj Egyszerre közeli lesz és él. Hallgasd csak: Hallatszik a csattogó villám-vérkeringés. Nézz fel: láthatod, hajfonat a villám, Azé, aki mindezt érti és tudja, Dühében a fejét miért rázza. Akinek te is jelentesz valamit. Igaz, ez a ritmus lélegzetelállító, nyugodj meg. Mert tömeg mindig lesz, bősége Bennünket magasan túlszárnyal. Mi meg mindig arra gondolunk, valamit Elszalasztottunk, elfeledtünk, kihagytunk. Ahhoz, hogy üresek legyünk, elég A fájdalmas érzés, hasznosak nem vagyunk. Fordította: Fehér Illés

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.