Szabó Palócz Attila
Zenta 1971. november 30. –
hosszú advent
harminc éve az ember még csak egyszer élt,
és nem félte a hóesést,
a fehér karácsony olybá tűnt, mint holmi felszínes
ihletés…
fotelből szemléltük,
a meleg szobában a tévé előtt ülve,
hogyan hullnak a hópelyhek a frissen fröccsent vérre…
nem voltunk távol, talán rohanni kellett volna,
át a határon, zsebünkben még
a vérvörös útlevél – de úgy hihettük talán,
hogy a forradalmak nélkülünk is megtörténnek…
az értetlenség, az értetlenkedés
volt az alapélménye annak az adventnek,
annak a karácsony éjnek,
s ahogyan nem érthették egykor
a pásztortűz köré gyűlt halandók sem
az újfent sötétbe borult betlehemi éjben
a csodát, ami a szemük előtt épp akkor zajlott,
nem érthettük igazán mi sem,
hogy mi az értelme a hóra fröccsent vérnek…
hosszú volt az az advent, a takarójánál sokkal
hosszabbra nyújtózott a várakozás,
felszínes szavak olvadtak véres latyakká, dagadtak sárrá
harminc év ihletésében,
ebben a dőre rácsodálkozásban,
mert mi továbbra sem változunk,
csak a vér fröcsög, forradalmak tépnek zászlókat,
s égnek értetlen retinákba a csodák…
harminc éve az ember még csak egyszer élt,
vagy egyszer sem,
de az elcsigázottság felkelt zavarrá érlelte
a lélek legbenső csendjét,
s a csoda fénylő felvillanása után,
ahogy kialudt az égi csillogás,
úgy ültünk a tévé előtt megint,
mint tábortűz parazsa köré gyűlt halandók egykor
az újfent elsötétült betlehemi éjben…
talán akkor érezhettük meg először,
hogy hosszú advent jő megint…
dugačak advent
čovek
pre trideset godija samo jednom je živeo
i od
sneženja nije se bojao,
beli
božić činio se kao da je nekakva površna inspiracija…
iz
fotelje, u toploj sobi
ispred
televizora sedeći smo promatrali,
kako pahuljice snega na sveže kapi krvi padaju…
nismo
bili daleko, možda smo trebali juriti,
preko
granice, u džepu sa još
crvenim
pasošem – ali smo valjda tako verovali,
da
revolucije i bez nas se dešavaju…
osnovni doživljaj
onog adventa
neshvatljivost,
besmislenost je bila,
one
božićne noći,
i kao
nekad u ponovo zatamneloj
vitlehemskoj
noći oko logorske vatre
zaseli
smrtnici čudo što baš ispred njihovih
očiju
odigralo nisu mogli shvatiti,
uistinu ni
mi nismo mogli shvatiti
šta je
smisao one kapi krvi koje su na sneg pale…
taj
advent je dugačak bio, čekanje od očekivanog
i te
kako se oteglo,
u
tridesetogodišnjoj inspiraciji,
u tom
besmislenom isčuđavanju
površne
reči u krvavu kaljužu, blato su se pretvorile,
jer mi
ni dalje nismo se menjali,
samo krv
kapa, zastave revolucije cepaju
i čuda u
izlišne retine izgaraju…
pre
trideset godina čovek je samo jednom živeo,
ili ni
jednom,
ali u
iznemoglosti najdublja tišina duše
u pometnju
je sazrela,
i kako sjaj
neba nakon
što je
čudo zasjalo ugasila se,
tako smo
i mi iznova ispred televizora sedeli
kao
smrtnici nekad oko žara logorske vatre
u ponovo
zatamneloj vitlehemskoj noći…
prvi put
možda smo tad mogli osetiti,
opet će
dugačak advent doći…
Prevod:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése