Jóna Dávid hódmezővásárhelyi emlék – uspomena iz hodmezevašarhelja

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

hódmezővásárhelyi emlék

nagymamám már nem él,

a Kincses temetőben van, a szülei mellé feküdt,

oda, ahova biciklivel együtt jártunk ki régen,

s vittük a dédinek, s az ismerősöknek a kerti virágokat,

én már csak sírokat láttam akkor, nagymamám még arcokat.

néha még ott járok nála,

a fahéjillatú rizskása az öntöttvas kályhán bugyorog,

sámlin ülök, s apró kis ropi-ujjakkal borsót fejtek, vagy babot pucolok,

közben nem nézünk egymásra, nem beszélünk sokat,

ezerszer megszámoltam a gang kövein a rombuszokat.

a „nagy szobában” aludhattam, ahol a tv-s is állt,

ahol a nagymamám gyakran a múlton sírdogált,

ahol a vendégeket is ültették, ha jöttek,

süteményt kaptak a szintén legyőzöttek…

ezüstkanál, porcelán, bor, szóda és pogácsa,

a régi világ kellékei az új félelmeinek lett alkalmi társa,

a gyerekként az volt a legrosszabb, mikor én voltam témán, a soron,

viszont ha érdeklődtem, azt mondták már megint lábatlankodom.

vártam, hogy menjenek már haza,

melegíteni kellett a fürdéshez a vizet, hisz már fél hét,

lábasból vacsora, hozzá isteni kenyér,

a fürdés után „begomboltuk” a tévét,

abban még az árnyék is fehér.

a tv-n egy hagyományos, felhúzós óra állt,

amikor nem könnyen jöttek az álmok,

de már elfogyott a családban a szó,

volt, hogy néztem a sötétben, hisz foszforeszkáltak a számok,

s hallgattam a fekete csöndben, ahogy kattog a mutató.

egy kecses herendi nő is nyújtózkodott a tv tetején, s mindkét

kezét felemelte, ahogy hálóingét vette le,

érző porcelánszívet sejtetett a festett mandulaszem

vagy csak egyszerűen így emlékszem …

a múlt hirtelen szépségekkel lett tele.

ma ahogy fekszem ugyanúgy hallgatom a kutyák ugatását,

az elmenő autók zaját, ahogy kisfiúként tettem,

ma azokat az illatokat érzem, azokat a színeket festem,

s erről írok, de hisz látod Te is!,

kedvesem most hív: elkészült a tejberizs!    

Forrás: http://holdkatlan.hu/index.php/szepirodalom/vers/5830-jona-david-hodmezovasarhelyi-emlek

uspomena iz hodmezevašarhelja

baka više nije među živima,

na groblju Kinčeš, pored svojih roditelja je legla,

tamo smo nekad biciklom zajedno išli

te prabaki i poznavaocima rezano cveće nosili,

ja sam samo nadgrobne spomenike video, baka još i ličnosti.

koji put sam još kod nje,

sutlijaš sa cimetom na peći od livenog gvožđa ključa,

onako majušan na podnožju sedeći ili grašak param ili boraniju čistim,

niti se pogledamo, niti puno pričamo,

romboide na pločama verande bezbroj puta sam prebrojao.

u „velikoj sobi” sam odseo gde je komoda sa tv u uglu stajala,

gde je baka često prošlost  oplakivala,

gde su i gosti dočekani, ako su već došli,

slatkiš i pobeđeni su dobili…

srebrna kašika, porculan, vino, soda voda i pogača,

potrepštine starog sveta prigodni drugovi su mojih novih strahovanja,

kao detetu najgore mi je bilo kad su u nedogled o meni pričali,

a kad sam nešto pitao rekli su da smetam da sam opet počeo lupetati.

njihov odlazak sam sa nestrpljenjem čekao,

trebalo je vodu za kupanje grejati, ta pola sedam je već,

večera iz šerpe, svež hleb,

a posle kupanja uz tv gde je

i senka bela bila sledilo porodično druženje.

na tv-u je tradicionalan sat za navijanje stajao,

kad me je san zaobišao

a porodica zanemela,

u tami sam brojeve koji su fosforescirali gledao

i u mrklom mraku kucanje kazaljki slušao.

pored sata tamo još i vitka dama iz porculana se protezala,

obe ruke je podigla kako je spavaćicu skidala,

oči poput badema, valjda i meko porculansko srce imala

sećanje tako nju priziva…

prošlost odjedanput lepotama se ispunila.

danas kad ležim lavež pasa, brujanje auta u prolazu

na isti način slušam, kao da sam mališan,

danas iste mirise osećam, istim bojama slikam,

te o tome pišem, pa to i Ti osećaš!

sad me moja mila zove: gotov je sutlijaš!

Prevod: Fehér Illés