Turczi István Tata 1957. október 17. –
Rilke
Először levélben
jött; álmomban érintett. Kedves
Fájdalomnak szólított.
Verssel letakart városokat hagyott
a díványomon. S mint a halott narancsként hámozott szív,
kifacsarta, és az üres falakra öntötte összes neki
szánt,
szegényes szavaimat. Hiába bizonygattam: az vagyok,
akit nem ismer.
A homok, a virág, a kés vagyok. Azt írta,
a homok, a virág, a kés vak. Csak az
én
látásomtól pereg,
hervad, sebez. Ehhez
tartsam magam. És amikor már
remélni sem mertem, eljött. Kedves Fájdalomnak szólított,
közben nem vette le rólam kígyót agyaggá
változtató
szemét. Hozzám lépett,
mintha
Rodin
hajolna éppen
elkészült
szobra fölé. A beteljesülést az ember nem
is tudná
kivárni. Hangjának
hűs-arany lombja gyömbérsárga
napnyugták árnyalatával göngyölte körül a
szobát. Még
nem múlt el,
amit magunk mögött hagytunk.
Forrás: Turczi István A változás memóriája
Palatinus Budapest, 2011.
Rilke
Prvo je u pismu
stigao; mene u snu dotaknuo. Dragi
Probadu, tako me je oslovio. Na sofi pesmama pokrivene
gradove ostavio. I sve njemu namenjene
moje reči je
poput mrtve narandže oguljenog
srca iscedio i na prazne
zidove prosuo. Zalud sam dokazivao:
taj sam, koga
ne poznaje. Pesak sam, cvet,
bodež. Tvrdio je: i pesak,
i cvet, i bodež je slep.
Samo
od mog pogleda
se
prosipa, vene, rani. Trebam
se toga držati. I kad više
ni nadati se nisam
smeo, došao je. Dragi Probadu, tako
me je oslovio a pogled što zmiju u glinu pretvara sa mene
nije skidao. Prišao mi je kao da sam baš sada završen kip
Rodina. Ostvarivanje čovek ni ne bi mogao
dočekati. Zlatno-sveža krošnja njegovog glasa sobu
je
đumbiržutom nijansom
zalaska sunca obavijao. To što
smo iza sebe ostavili još nije prošlo.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése