Janko Glazer Moj ded – A nagyapám

 

Janko Glazer

Ruše 21. marec 1893. –   Ruše, 2. februar 1975.

Moj ded
 
I.
 
Moj ded je bil kovač,
petdeset let kovač:
je petdest let pred ognjem stal,
je petdeset let železo koval.
Šumela je voda mu preko koles
ves dan in vso noč in bobnela čez jez,
in preden še zarja nov dan je začela,
že kladiva težka po naklih so pela.
Teman in ožgan je pred ognjem stal
in s trdo roko si usodo koval –
moj ded je bil kovač,
petdeset let kovač.
 
II.
 
Sedaj izmučen počiva –
zaman pod zemljó njegovo uho
še rado bi čulo, kako bijó
po naklih kladiva neutrudljiva.
O da vsaj od daleč, zamolkel globok
še enkrat do njega vzdrhti znani zvok!
In da ga zbudi in nazaj ga pozove
v nekdanje zarje, v nekdanje dnove,
tja kjer je nekoč sredi ognjev stal
in z vročo roko si usodo koval –
moj ded kovač,
petdeset let kovač!
 
III.
 
A tiha je zemlja, ni vanjo odmeva
življenja tam zunaj in zarje in dneva;
umolknil je kladiv pojočih udar,
ugasnil plamena nekdanjega žar.
Zdaj drugi ob ognjih življenja stojimo
in kujemo srečo si z mlado roko,
zdaj drugi poslušamo pesem, ki mimo
deroči življenja jo vali neso.
Pa že je tudi nad nami temnó,
težko kladivo, o:
kmalu v prah z njim razspe tudi nas kovač,
večno kujoči čas-kovač.
 
Izvor: https://www.europeana.eu/en/item/223/URN_NBN_SI_doc_4GZGEXAK
 
 
A nagyapám
 
I.
 
A nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács:
ötven évig állt a tűz mellett,
ötven évig vasat edzett.
A víz soha nem állt meg, forgatta a kereket,
egész nap és egész éjjel a gátakra tört,
és mielőtt a hajnal első sugara felcsillant volna,
a nehéz kalapács már az üllőt kongatta.
füstösen és kormosan a tűz mellett állt
és súlyos kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács.
 
II.
 
Ő már kimerülten jobblétre szenderült –
ám hiába van a föld alatt, fülének hiányérzetét
csak a kalapács visszhangja töltheti be,
ahogy az üllőről fáradhatatlanul megigézi.
Ó, bár ez a kegyetlen s mégis emelkedett
hang a távolból még egyszer felé remeghetne!
Hogy felriassza és visszahívja
a régi hajnalokba, az egykor volt délidőre
amikor még a tűz mellett állt
és nehéz kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a kovács nagyapám,
ötven évig kovács!
 
III.
 
Ám csendes a föld, sem a hajnal, sem a nappali
élet zaja a felszínről nem veri fel;
elnémult a kalapács éneke és ütlege,
kialudt a láng egykorvolt parazsa
Most mi állunk az élet tüze mellett
és ifjú kézzel boldogságot kovácsolunk,
most mi hallgatjuk az élet dalát
amely vad hullámokkal suhan el mellettünk.
De már felettünk is sötétül,
nehéz az a kalapács, ó:
hamarosan minket is porrá zúz vele a kovács,
az örökkön kovácsoló idő-kovács.
 
Fordította. Szabó Palócz Attila