Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2021. december 7., kedd

Dušan Savić Novogodišnji vašar – Újévi vásár

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Novogodišnji vašar
 
     Grad vrvi od svetine kao da je sudnji dan. U vazduhu lebdi neka čudna nervoza. Novogodišnju gužvu zasipaju i prve snežne pahulje i počinju da se roje oko glava prolaznika kao raspomamljene pčele u potrazi za košnicom. Sve postaje još lepše kada lepršave pahulje, s prvim mrakom, obasja svetlost hiljade lampiona. Ta idila, na prvi pogled, nekako je u oprečnosti s podosta grčevitih lica u prolazu. Jedino su nasmejana deca. I neopterećena. Njih ne dotiče misao da ćemo za samo nekoliko dana biti stariji za jednu godinu. Pretprazničko raspoloženje često je narušeno velikom gradskom gužvom. S jedne strane uguravaju se automobili na mesta određena za pešake, a pešaci, ruku okovanih s bezbroj šarenih paketa, neminovno počinju da se sudaraju u mimohodu. U dodatno suženom prostoru poleti poneki zamotuljak tamo gde ne treba i, onda, nije potrebno mnogo da dođe do razmene teških reči. Svi su tu sa istim ciljem kupovine, a opet svaka jedinka je drugačija. Doduše ima i onih koje ne zanima kupovina: prosjaka, secikesa, pijanaca, omladine koja naprosto ne zna šta bi sa sobom i starijih za koje porodica više ne nalazi vremena. Stariji rado pokazuju nemoć kako bi privukli pažnju okoline i na taj način ublažili nepodnošljivu samoću, a mlađima dobro dođe kada su okruženi blebetanjem. Tako se ograde i ne pita ih niko ništa.
     Jedan takav, momak N, zastade pred krcatim štandom gde prodaju kuvano vino. Nekako se progura između onih koji strpljivo čekaju u redu i dočepa staklenke tog vrućeg, čudotvornog napitka što muti pamet i greje dušu. Sledeći zadatak je da nađe slobodno mesto za jednim od onih visokih, okruglih stolova, postavljenim uokolo, i odloži već prilično vrelu kriglu. U silnom okretanju sudari se sa starijim čovekom koji kod stola mirno ispija svoje vino. Ruke se ukrstiše, krigla poleti kao da je ispaljena iz katapulta i, uz silan tresak, pade na beton.
     – U šta gledaš mumijo, u majčinu, vidi šta mi uradi! – dreknu pripit balavac na prilično iznenađenog čoveka.
     – Izvinite mladiću, u ovoj gužvi nisam osetio da ste mi tako blizu.
     – Da, da! Nisi osetio, a mlataraš tim rukama kao da loviš muve po vazduhu. Što i dolaziš na ovakva mesta tako mator. Pametnije bi ti bilo da si umesto na vašar krenuo na groblje, da ne zakasniš! Poslednju paru mi istera iz džepa, stara drtino. I šta sad? – zapeni žutokljunac nervozno paleći cigaretu bez filtera.
     Mladićeve reči snažno su se zabole u srce starca i ustreptale kao pernati vrh strele koja je pogodila u metu. Oči mu zasuziše protiv njegove volje. Ne vredi živeti ako moraš da govoriš suprotno od onog šta misliš, a još manje ako podlaca nazoveš čovekom, pomisli stariji gospodin u nameri da neotesancu odgovori ono šta ga sleduje. Ali na vreme zagrize jezik jer shvati s kim ima posla. Ćutnja je, ipak, najbolji odgovor, zaključi starac i maramicom obrisa suze. Nekoliko ljudi uokolo ćutke je posmatralo celu predstavu. Tu vrstu boli zbog nereagovanja okoline u nemilim situacijama osetio je mnogo ranije i pomisli kako bi bilo najbolje da se povuče iz ovog zmijarnika. Momak je mlad i ogorčen, ne zna za praštanje. Treba ga poučiti i odgovoriće mu dobrotom. Često je u suprotnosti s mudrošću. U dobroti se većinom ne uzvraća istom merom. Zna to iz iskustva. A mudrost je puna sumnje. Uglavnom popušta pred agresivnošću zbog nemogućnosti da se izbori za vlastiti mir. Čime smo to preplavljeni u ovom ludom svetu? – nametnu se starcu pitanje dok je levu ruku zavlačio u džep. Na sto položi papirnu novčanicu.
     – Evo mladiću da vam praznici prođu u veselju. Ovde imate dovoljno za nekoliko krigli, pa počastite i društvo oko stola.
     Starac potom napravi korak unazad, namesti šešir i rasklopi svoj beli, slepački štap. Ritmički kljuckajući po betonu, neznatno pokrivenim raskvašenim snegom, polako se izgubi u vašarskoj gunguli.
 

Újévi vásár
 
     Tömeg a városban, mintha ítélet napja lenne. A levegőben különleges idegesség lebeg. Az újévi sokadalmat a hópelyhek is elárasztják, a járókelők feje körül kaptárt kereső méhekként rajzanak. Még szebb a látvány, mikor sötétedéskor a lebegő pihéket a lampionok sokasága fényárban fürdeti. Ez az idillikus kép egy pillanatra valahogyan ellentétben áll az elhaladó számos görcsös tekintettel. Csak a gyerekek mosolyognak. Gondtalanok.  Őket nem érdekli, hogy pár nap múlva egy évvel idősebbek leszünk. Az ünnep előtti hangulatot gyakran zavarja a városi tömegnyomor. A gépkocsik a gyalogosoknak fenntartott helyre furakodnak, a számtalan tarka csomagot cipelő gyalogosok meg egymással ütköznek. Az egyre szűkülő térben egy-egy csomag nem a megfelelő helyre repül és máris következik az elkerülhetetlen, szitkokkal tele szóváltás. Mindenki ugyanazzal a céllal vásárol, de az egyének annyira különbözőek. Bár vannak olyanok is, akiket a vásárlás nem érdekel: koldusok, részegesek, fiatalok, akik önmagukkal nem tudnak mit kezdeni, öregek, akikre családjuk időt nem pazarol. Az öregek, hogy magukra hívják a figyelmet és elviselhetetlen magányukat enyhítsék, tehetetlenséget színlelnek, a fiatalabbaknak meg jól esik, ha dumálnak körülöttük. Így határolódnak el és tulajdonképpen senki semmit sem kérdez tőlük.
     Egy ilyen, N. srác megáll a forralt bort kimérő, tömeggel tele stand előtt. Átverekszi magát a türelmesen várók között és megkaparintja a forró, csodálatos, elmét megzavaró, lelket melengető itallal tele poharat. Következő feladata, helyet találni az egyik magas, körbe rakott kerek asztalnál és az immár igen csak meleg, itallal tele poharat biztonságba helyezni. A sündörgésben egy idősebb úrral ütközik, aki az asztalnál nyugodtan iszogat. Kereszteződnek a karok, repül a pohár, mintha katapultból lőtték volna ki és nagy csattanással a betonra esik.
     – Hová nézel te múmia, az anyádat, nézd mit tettél! – ordít az ittas takonypóc a meglepett emberre.
     – Elnézést, fiatalember, ebben a tömegben nem vettem észre, hogy ilyen közel van.
     – Ugye, ugye! Nem érezted, közben mintha legyeket vadásznál, hadonászol. Ilyen öregen miért jössz ezekre a helyekre. Okosabban tennéd, ha a vásár helyett a temetőbe mennél, nehogy elkéss! Az utolsó fillért vetted ki zsebemből, te vén szatyor. És most mi lesz? – mondja habzó szájjal a zöldfülű és idegesen rágyújt.
     Tollal díszített célba talált nyílvesszőként
sértette az öreg szívét a siheder beszéde. Szeme akarata ellenére is könnybe lábadt. Nem érdemes élni, ha meggyőződésed ellenére kell beszélned, ha a hitványt emberszámba veszed, gondolja az idősebb úr, aki rendre akarja utasítani a pimaszkodót. De időben nyelvébe harap, mert látja, kivel áll szemben. Mégis a hallgatás a legjobb válasz, szögezi le az öreg és zsebkendőjével letörli a könnycseppeket. Néhányan csendben nézték a jelenetet. A kiélezett helyzetekben a környezet ridegségét sokkal előbb érezte már és legjobbnak látta, ha visszahúzódik ebből a kutyaszorítóból. Fiatal a legény és elkeseredett, bocsánatot nem ismer. Tanítani kell, hát jósággal válaszol. Sokszor ellentétes a bölcselettel. A jóságot általában nem jósággal viszonoznak. Ezt tapasztalatból tudja. A bölcsesség meg kétkedéssel tele. Többnyire enged az erőszaknak, hisz saját nyugalmát képtelen kiharcolni. Ebben a bolond világban mi az, ami eláraszt bennünket? – bal kezével zsebébe nyúlva kérdi önmagától. Papírpénzt tesz az asztalra.
     – Íme, ifjú, hogy az ünnepek idején ünnepelhess. Ez néhány kriglire elég, az asztal körüli társaságot is megkínálhatod.
     Majd hátra lépett az öreg, megigazította kalapját és előhúzta a vakok fehér botját. A hóval alig takart betonutat ritmikusan kopogtatva tűnt el a vásári forgatagban.
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 21-23.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése