Dušan Savić Banja Luka 21.
avgust 1952. –
|
Glad
Daleko sam od kuće. Ne svojom krivicom. U malom idiličnom austrijskom
selu, u zrelim godinama i bespomoćan. Stan u potkrovlju ustupljen mi je na
nekoliko dana. Dok se ne snađem. Sutra je poslednji dan. Šta dalje? Još nemam
rešenje. Skoren sam talog od kafe koji je spreman da bude prosut. Presavijen
preko širom otvorenog prozora, posmatram praznu ulicu. Potom se uspravljam i
gledam za nebo zašiven mesec. Nemoćan je pred najezdom izvezenih oblaka.
Gutaju ga kao neman sitan zalogaj. Predeo pokri gusta tama.
Od prvih dana tuđinskog života, neopisiva glad. Posle više od pola
veka. Do nedavno za mene samo pojam kojeg se sećam iz Andrićeve proze. Lica prisiljena
glađu na predaju. Ponovo zurim u ambis. Skoro spreman da se predam. Ne mogu
više! Ostajem prikovan za prozor. Počinjem bolje razumevati užase koncentracionih
logora. Ali, ipak sam u boljem položaju. Glad je silna i tera me da
razmišljam o rešenju. Javlja se zrnce optimizma. Uvek postoji neki izlaz.
Spasonosna ideja – piću vodu! Način da lažnim signalima prevarim glad.
Odlučan zatvaram prozor. Preteća tama ostaje zarobljena spolja. Halapljivo
sipam u sebe bokale hladne česmovače. Kao u bunar. Pri trećem bokalu
odustajem. Dalje ne ide. Šetam po sobi. Pri svakom koraku čujem neprijatno
bućkanje. Najbolje je da legnem. Da ne trošim energiju bez potrebe. Sklopio
sam oči i umirio se. Trajalo je kratko. Mozak brzo otkriva prevaru. Pomisao
na nedostakak hrane sve je jača. Ustajem. Moram! Bubrezi svojski brinu da
glad poprima neslućene razmere. Ubrzo izlazim na ulicu. Hodaću dok se ne
umorim i posle pokušati da zaspim. Možda se u snu lakše izborim s tom nemani.
Polako gazim između ušuškanih kuća. Oprezno zavirujem u bašte. Možda
negde naletim na neobran paradajz. Na sve strane samo mirisni ružičnjaci i
uredno pokošena trava. Razočaran stižem na kraj sela. Kod poslednje kuće,
uočavam poluotvoren prozor. Iz prostorije me omamljuje čaroban miris. Glad
pobeđuje strah. Vešto preskačem nisku ogradu i već sam kraj prozora. Naprežem
oči da razaznam šta to širi taj opojni miris. Ne zadugo. U velikoj tepsiji,
na priručnom stolu u ostavi, osmehuje mi se pečena prasetina. Ne
razmišljajući, zakoračim preko prozora. Pružena ruka zastade na pola puta. U
susednoj sobi zaplaka dete.
– Mama, gladan sam!
– Doneću ti kolač iz ostave.
Koraci su brzi. Ruka hvata kvaku. Sa obližnje police grabim prvu
konzervu i kao kakav iluzionista već sam s druge strane ograde. Ništa nije
primetila. Ostaje miris zamamnog pečenja. Udvostručena glad. Ispod kaputa
stišćem limenku kao relikviju. Da slučajno ne ispustim to blago. Nisam
izdržao do mog privremenog boravišta. Glad me izjeda sve jače. Trčećim korakom
skrećem do obližnjeg šumarka. Tama je potpuno zgusnuta. Sedam naslonjen na
drvo. Naprosto gutam slasne zalogaje. Ne znam šta jedem, ali ukus je bolji od
svakog mesnog doručka. Kakva milina. Šteta što nemam hleba da pokupim
preostale mrvice. Duvana imam dovoljno. Motam i palim cigaretu.
Pri svetlosti upaljača pokušavam da odgonetnem sitna slova na poleđini
limenke. Ne uspevam bez naočara. Okrećem je za pola kruga. Proizvod Terra Canis. Na slici, ispod, smeje mi
se beli pas!
|
Éhség
Otthonomtól távol vagyok. Nem saját
hibámból. Egy idillikus osztrák faluban, érett korban és tehetetlenül. A
padlásszobát néhány napra engedték át. Míg fel nem találom magam. Holnap az
utolsó nap. Hogyan tovább? Még nem tudom. Kimosásra kész száraz kávézacc
vagyok. Széles ablakra támaszkodva nézem az üres utcát. Majd kiegyenesedve az
égre varrott holdat bámulom. Védtelen a horgolt felhők rohama ellen.
Szörnyeteg apró falatjaként nyelik le. A vidéket sűrű sötét borítja be.
Az
idegenbeli élet első napjaitól kezdve leírhatatlan éhség gyötör. Több mint
fél évszázad után. A közelmúltig számomra csak Andrić prózaírásaiból ismert fogalom.
Éheztetéssel megadásra kényszerített egyének. Ismét a semmibe bámulok.
Már-már megadásra készen. Ne bírom tovább! Maradok az ablakhoz láncolva.
Egyre jobban értem a koncentrációs táborok szörnyűségeit. De jobb helyzetben
vagyok. A gyötrő éhség a megoldás keresésére sarkall. A derűlátás csírája már
jelen van. Kiút mindig van. Mentő ötlet – vizet iszom! Ha másként nem, hamis
jellel csapom be az éhséget. Az ablakot magabiztosan csukom be. A fenyegető
homály kívül reked. Mohón öntöm magamba a hideg csapvizet. Mint egy kútba. A
harmadik kancsó után feladom. Tovább nem megy. Szobaséta. A kellemetlen
pacskolást lépésenként érzem. Legjobb lesz lefeküdni. Hogy erőmet
feleslegesen ne pazaroljam. Szememet becsuktam, megnyugodtam. Nem tartott
sokáig. A csalást az agy hamar felfedi. Egyre erősebb az ételhiányérzet. Felkelek.
Nem tehetek mást! A vesék gondoskodnak arról, hogy az éhség hihetetlen
mértékű legyen. Hamarosan az utcára megyek. Majd a kimerültségig gyalogolok
és utána megpróbálok aludni. Szenderegve esetleg könnyebben küzdök meg ezzel
a szörnnyel.
Az álomba-bágyadt házak között lassan
gyalogolok. Óvatosan szemlélem a kerteket. Talán nem szedték le mindenütt a
paradicsomot. De mindenhol csak illatos rózsakertek és lekaszált fű.
Csalódottan érek a falu szélére. Az utolsó háznál félig nyitott ablakra
bukkantam. Bódított a szobából terjedő csodálatos illat. Az éhség legyőzi a
félelmet. Az alacsony kerítést könnyen átugorva már az ablaknál vagyok.
Szemem erőltetve akarom megtudni, a bódító illatot mi terjeszti. És íme. A
kamrában egy asztalon, a tepsiben sült malac. Nem gondolkodva lépek át az
ablakon. Fél úton megáll a kinyújtott kéz. A szomszéd szobában felsír gyerek.
– Anyám, éhes vagyok!
– Hozok neked kalácsot a kamrából.
Gyorsak a léptek. A kéz a kilincsen.
Leveszek egy konzervet a közeli polcról és szemfényvesztő módjára már a
kerítés másik oldalán vagyok. Az anyuka semmit sem vett észre. Marad a bódító
pecsenyeillat. Meg a kétszeres éhségérzet. Kabátom alatt a konzervdobozt, mint
valami relikviát szorongatom. Nehogy kiejtsem. Ideiglenes lakásomig nem bírtam
ki. Az éhség egyre jobban gyötör. Az utat a közeli erdőig futva teszem meg. Teljes
a sötétség. Egy fához dőlök. Habzsolom a zamatos falatokat. Nem tudom mit
eszek, de íze minden reggelinél jobb. Micsoda élvezet. Kár, hogy nincs
kenyerem és a maradékot nem tudom összeszedni. Dohányom elég van. Csavarom és
rágyújtok.
Az öngyújtó fényénél próbálom
kideríteni, a konzerven az apró felirat mit jelent. Szemüveg nélkül nem
sikerül. Majd fordítok rajta egyet. A termék Terra Canis. A felirat alatt fehér kutya mosolyog rám.
Fordította:
Fehér Illés
|
Izvor:
Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor,
2019. str. 53-55.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése