Turczi István: Térképek, legendák – Geografske karte, legende

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Térképek, legendák
(Izráel földjén)
 
                                   Először a szorongás,
turistajegyhez szoktatott, civil képzeletem rettentő hírek
martaléka. Figyeltem lélegzetvisszafojtva, hol az a szempár,
mely tőlünk kéri számon népe sorsát, kinek villan kezében
a fegyver, mikor robban egy „megszentelt” bomba?
 
                                  Gépünk leszállt;
taps és megkönnyebbülés. Arcunk európa-fehéren fénylett a
motorzajtól szűkölő tel-avivi est neonfolyosói közt...
Vártak minket, persze, töredezett tekintetű, régi barátok,
és kíváncsiságuk pórázára kötve baráti idegenek.
 
                                  Azóta két hét telt el;
„véget ért az évezrednyi vonulás az álmatlanságban”.
Királyok, rabbik, karavánok meneteltek húnyt szemem mögött,
sorsok mozdultak bennem, hangok követtek, összegyűlt
szavaimat forró, keleti szél sikálta fehérre.
 
                                  Minden megtörtént:
térképek, legendák ösvényein kúszik az Idő felém,
ez itt a Kezdet Földje, halál és születés hajléka,
köröskörül a teremtés szétszórt titkai. Mennyi kő,
és káprázó meztelenség, por-lakoma, sziliciumhajnalok!
 
                                  Az tudja csak,
kit néhanap meglátogat a fény, a reszketés és a szomj,
kire napfény korbácsa Izráel földjén negyvenet csapott,
kinek agyag-száján nyomot hagy vízcseppek lázas lüktetése,
az tudja csak, miért átokszínű az alkonyat...
 
                                  Végül a nyirkos homály;
végtelen imatekercsét az est kibontja. Átélem újra,
miként mar belém a sejtés, viperaként hozzám dörgölőzik,
testemre kúszik és lassan átkarol. Mire fölébredek, már késő:
szívemben megfejtetlen, ősi jelek, s a véraláfutásos csend
Isten mérgét oltotta belém.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 25-26. old.
 
 
Geografske karte, legende
(Na tlu Izraela)
 
                                   Prvo strepnja,
moja na turističku kartu naviknuta građanska mašta je žrtva
užasnih vesti. Dah zaustavivši sam tražio, gde su te oči
koje za sudbu naroda nas prozivaju, oružje u čijoj ruci
sevne, kad će jedna „posvećena” bomba eksplodirati?
 
                                  Avion se spustio;
aplauz i olakšanje. Naša lica su između neonskih koridora
od buke prestravljene telavivske noći evropsko-belo sjala …
Čekali su nas, naravno, stari prijatelji izlomljnih pogleda
i na povraz znatiželje vezani prijateljsko nastrojeni stranci.
 
                                  Dve nedelje su prošle;
„milenijumsko kretanje u besanici se završilo”.
Iza mojih zatvorenih očiju su kraljevi, rabini, karavane prolazile,
u meni sudbe se pokrenule, glasovi me pratili, moje nagomilane
reči na belo vruć, istočni vetar ribao.
 
                                  Sve se dogodilo:
prema meni Vreme na stazama geografskih karata, legendi puzi,
to tu je Zemlja Početka, dom smrti i rađanja,
svuda okolo razbacane tajne stvaranja. Koliko stena i
zaslepljujuća golotinja, gozba prašine, zore silicija!
 
                                  Samo taj zna,
koga koji put svetlost, drhtaj i žeđ posećuje,
na koga na tlu Izraela bič sunca četrdeset puta udario,
na čijim glinenim ustima vruće kucanje kapi vode trag ostavlja,
samo taj zna, suton boju prokletstva zašto ima…
 
                                  Na kraju vlažna tama;
veče beskonačnu rolnu molitve otvara. Ponovo preživljavam
kako me slutnja ujeda, poput guje se približava, na telo mi
puzi i polako me obgrli. Dok se probudim, već je kasno:
u srcu mom su nedokučivi, drevni znaci a krvava tišina
u mene bes Gospoda usadila.
 
Fordította: Fehér Illés