Turczi István: Platon úr vacsorája – Večera gospodina Platona

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Platon úr vacsorája
 
(kései monológ és/vagy búcsúlevél)
 
Jó Dión, légy üdvözölve, már azt hittem, nem jössz, nem jössz el sosem,
hisz tudod: sógornak barát vagy; barátnak testvér, de ülj le, ne kéresd
magad, hozatok tálat, eszközöket, láss hozzá, biztosan megéheztél, jól
fog esni a fácán, a sült után legördítenünk egy kupa óbort férfias élvezet
leend, látod, ennyi maradt nekem, esténként maradék fogaimmal elrágicsálok
mint egy csecsemő, utána könyveim között rágódom tovább: hol
vétettem s mások mekkorát
vétettek
 
ellenem. Rossz év volt az idei — az eltett mirtuszbogyók mind megromlottak,
a bor is kevésbé édes mint szokott, de mézet szívesen adok
néhány csuporral. Jó tudni, hogy van, ki önzetlenül keres meg, nem
kölcsönért, hírekért, vagy hazug hízelkedésből, fiának szabad helyért az
akadémián. Mint élsz, beszélj, utoljára Dionüsziosztól, Szürakuszai
türannoszától hallottam hírt felőled, s mondhatom, cseppet sem volt
megnyugtató. Levelet készültem írni hozzád boldogságot
 
kívánni, de nehezen jönnek mostanában a szavak. A komoly levél azzal
kezdődik: isten, a kevésbé komoly ezzel: istenek; de nekem egyik szót
sincs leírni kedvem, az istenek rég elpártoltak már tőlem — az isten
pedig, ó, mit is mondhatnék, igyunk inkább, öblítsünk egyet a viszontlátásra;
azért nem olyan rossz bor ez, ismerd el, Kürénében sem
ittál az enyémhez fogható testeset, mégis áttetszőt, a mécs világánál
nézd a drága nedüt, olyan ez a bor, mint a
                                                 filozófia,
 
kívülről szemléled, mégis belülről melegít—– harminc mínáért sem
adnám el, ha jönne egy kereskedő, pedig annyi pénz hozománynak
sem kevés. Jó Dión, nevetés bujkál a szemedben, mennyit fecseg ez a
vén bolond itt össze, nevess, ha jólesik, én már csak ilyen vagyok, pedig
sokan emlékeznek amikor még birkóztam az iszthmoszi játékokon, és
nem is akárhogy — az ám, legyűrtem a szájaskodókat, az izompac-
sirtákat mind, pedig én csak erős voltam, testben,
                                                          és ami még fontosabb:
 
lélekben erősebb az ifjaknál; anyám mindig azt mondta, „Ükapád
milyen büszke volna, ha látná”, ükapám híresség volt a maga idejében,
ő, Szolón fivére, hisz tudod, minden erények között a nyers erőt tartotta
legtöbbre, talán mert rozzant lábú, nyeszlett emberke volt, de az esze
annál gyorsabban forgott, ravaszságban, taktikában túltett akármely
elöljáróságokon, szóval a politikában nem volt nála jártasabb, de minek
is beszélek róla, össze-vissza beszélek, a magány
 
nem tesz jót a szervezetemnek, még a születésem napjával sincs
szerencsém: thargélion hónap hetedik napján szoktuk megülni tanitványaimmal
s néhány hű rokon, de mióta Délosz szigetén akkora csinnadrattával
tartják Apollón isten születésének ünnepét, mindenki a
karneválra vágyik, nekem meg maradtak a boldogságot kivánó rövid és
formális levelek, a papirzörgés a holdatlanul is rámvicsorgó éjszakákon,
a távolságon, időn, szándékon átívelő emlékezés.
Hol van már
 
a „szélesvállú”, a festegető athéni férfi, az epigrammokat, dithüramboszt
író termékeny széplélek, aki Szókratészt hallgatva később a Dionüszosztemplom
bejáratánál verselmeit elégette mind, hogy utat találjon az
Államhoz, s a dolgok leglényegét az ideák világában találja meg? Hol
van az már, mondd, jó Dión? Te, aki annyit szenvedtél eszméidért,
megérted-e, hogy az egyetlen ép ésszel felfogható választás a rögeszme,
s az erre épülő rendszer?, mert itt a tévedés
 
a rendszer alkotóeleme, és szükségszerűen bekövetkezik, hisz a tévedés,
szerencsére, emberi adomány, kikerülhetetlen, és nélküle nem juthatnánk
el a következő tévedésig — ami az igazsághoz vezető legbiztosabb
út. Ne csodálkozz, hogy másként beszélek, mint megszoktad, tán a bor
teszi — vagy az öröm, hagy fölkerestél — ne figyelj rám, ha úgy érzed,
összezavarnám gondolataid. Hésziodosznak igaza van: „ostobaságnak
tűnik, amit mondok, felfognod
 
mégse csekélység.” Igazán szép esténk van ma, végre feltámadt a szél, a
fuvallat szinte cirógatja nyakamat; bor, barát, enyhet adó hűs esti szél —
kell ennél több? Ma azt mondom: nem. Tegnap káromkodva félresodortam
volna, ha valaki azt meri állítani, egyszer majd megelégszem ennyivel
is. Persze minden érzéki valóság, ugye, állandó változásban van. Amit
ma mondasz vagy gondolsz, holnap, árapály vagy holdtölte idején, más
értelmet nyer, vagy
értelmetlenné teszi
 
maga a természet — a legnagyobb filozófus. A mai jó holnap rosszra fordul,
és vissza; ám a jó és a rossz csupán a lélekre nézve jelent valamit, a
dolgok lényegét nem mi határozzuk meg; az ember, barátom, ki a
„beszédet; a széllel versenyző gondolatot meg a törvényt tanulja”,
Szophoklészt idéztem, tudom, hogy jól tudod, csak eszköz, bár annak
nem mindennapi, ismerjük el — Ne bólints, Dión, a kérdés nem ilyen
egyszerű, csak azután folytatom, ha töltöttél, üres pohárral
 
nem lehet feltámasztani a gondolatot. Persze, hogy eszköz az ember,
mert a törvény az úr, így szól az átlagérv, de az ész a legfőbb törvény,
mert a tudásnál és belátásnál semmiféle törvény, rend nem érhet többet.
Akkor hát… az ember? Fáradt vagyok, láthatod, már egy kevéske bortól is
megered a nyelvem. Régen azt reméltem, általam a tömeg előtt is becsületet
nyer a filozófia. Azt hittem, az értelem és a hatalom természettől
fogva együvé tartoznak: keresik, űzik,
 
egyesítik egymást — tévedtem. A bölcs ember elsősorban mindennapi
életét rendezze be úgy, hogy önmaga fölött — amennyire csak lehet,
szerezze meg az uralmat. Lám, nekem még annyi sem sikerült. Ha akkor,
Aigina szigetén, amikor eladtak rabszolgának, nem ismer fel egy közügyeskedő
athéni férfiú, és nem vált ki kockázat nélkül szűnhettem volna
meg Platón úrnak lenni, s vélhetően korai halálomig vidáman szkanderezhettem
volna rabszolga társaimmal.
 
„Ám hiába, mit kesergek, miért is ejtek könnyeket? Istenekkirótta sorsod,
ó, halandó, tűrjed el!” Nem lettem költő, bajnok, lázadó rabszolga,
sem türannosz, csak egy filozófus, akit mi denki ismer, akár egy költőt
vagy bajnokot, mégis: ha egy vadkan megölne, mint Adóniszt, és minden
tavasszal feltámadnék és minden ősszel újra meghalnék, ki venné
ész re, vajon ki hívna télidőben tűzhelyéhez társalogni borostyánkőbe
zárt istenekről? Ki hívna tanácsért
 
Athén sorsáról? Ugyan, miket beszélek, Athén, politika…… ami engem
illet, a jövőben még kevésbé ártom magam ilyesmibe… tisztességes
emberféle maradjon távol a politika porondjától. Ép bőrrel megúszni a
gondolkodást!, az efféle koturnuszos demokráciákban, mint a mostani,
már ez sem kevés, én mondom neked, jó Dión, ragadj tollat, rántsd fel a
leplet, még nem késő, neked még lehet, én már csak borivásra vagyok
való, ha írásba fognék, ez azt jelentené,
 
ha nem is az istenek, miként Homérosz mondja, de az emberek elvették
az eszemet. Nagy, üres termek tátonganak bennem, igaz, de ez nem azt
jelenti, hogy eszelősként rohangálok faltól falig, ellenkezőleg, elmém
maholnap fénylő, nyugodt partokra ér. Érzem, túl közel vagyok a földhöz,
mintha fülemhez tapasztott kagylóból hallgatnám az évszakok
morajlását, élni kezd bennem egy másik valóság, az elmúlás felhőkkel,
madarakkal sodródó valósága,
 
mikor álmodban ér a fény. Azért még néha félek: méltónak lenni a megméretésre,
ennél alább nem adhatom, jó Dión, ha élnél, te biztosan
megértenél… Innál boromból, s az anankéról vagy Szókratész dialógusairól
beszélnénk, s kerülne kupádba olajbogyó is, ha kell. Hét éve,
hogy végeztek veled az orgyilkosok, a türannosz keze, bár bizonyítva
nincs, jó görög szokás szerint, csak a szív a bizonyság, valld be, magad
se hinnéd el a halálodról szóló legendákat,
 
de minek is, belátni a beláthatatlant, érezni az érzékelhetetlent, nem a
halandók dolga. Jó Dión, sorsom tudója, vágyaim régi ismerője, egyszerűen:
barátom, bocsásd meg nekem e parttalan, gyarló és gyászos
beszédet, sokat ittam, nyelvem gyorsabban forog, hiába, öregszem már,
túl közel vagyok a földhöz, túl közel hozzád, hogy kimondjam: a lassú
pusztulás magasabb rendű gyönyör.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 48-52. old.
 
 
Večera gospodina Platona
 
(kasni monolog i/ili oproštajno pismo)
 
Dobri Dione, budi pozdravljen, već sam pomislio, nećeš, nikad nećeš doći,
ta znaš: kao kum prijatelj si, kao prijatelj brat, ali sedi, nemoj se ustručavati,
sad će nam činiju, pribor doneti, prioni, sigurno si se dobrano ogladnio,
prijaće ti fazan, a posle pečenja staro vino sledi, užitak za prave muškarce,
vidiš, toliko mi je ostalo, za večere preostalim zubima što-šta prežvakam
kao da sam dojenče, posle pak među svojim knjigama tumaram: gde sam
grešio i drugi koliko su
grešili
 
protiv mene. Loša je ova godina bila – spremljene bobice mirte su pokvarene,
u odnosu na naviknuto ni vino nije toliko slatko, ali par tegli meda
rado dajem. Dobro je znati da postoji neko ko nesebično me traži a ne zbog
zajma, vesti ili lažnog laskanja, slobodnog mesta na akademiji za svog sina.
Pričaj mi, kako provodiš dane, zadnji put vesti o tebi sam od Dionisa,
tiranina Sirakuze čuo, i mogu reći da to što sam čuo ni malo nije
umirijuće bilo. Spremao sam se da ti napišem pismo da ti sve najbolje
 
poželim, ali u zadnje vreme rečit baš nisam. Svako ozbiljno pismo počinje
sa: bog, a manje ozbiljni ovako: bogovi; ali ja ni jednu reč nisam voljan
napisati, bogovi su me odavno napustili – a bog, na kraju krajeva šta bi
uopšte mogao reći, rađe pijmo na radost našeg ponovnog susreta;
pa ovo vino nije ni tako loš, priznaj, tako dobro vino kao moje,
tako gustog ipak prozirnog ni u Kirenajci nisi pio, tu predobru kapljicu
uz svetlo žiška pogledaj, ovo vino je poput
                                                   filozofije,
 
izvana gledaš, iznutra te greje ― ni za trideset minu ne bi prodao,
ako bi neki trgovac naišao, mada toliko novca ni za miraz nije
malo. Dobri Dione, u očima ti osmeh titra, ovaj ostareli ludak šta sve
ne brblja, pa smej se ako ti prija, ja sam takav i ostajem takav, mada
kako sam se na igrama Istmosa rvao mnogi se sećaju, i ne tek
tako ― da, redom sve lajavce, osobe sa nabreklim mišićima
pobedio, mada sam samo jak bio, u telu,
                                              i što je još važnije:
 
od mladića duhom jači; mama mi je uvek spomenula, „Praded,
kad bi te video, kako bi ponosan bio“, praded mi je znamenit bio,
on, stariji brat Solona, ta znaš, od svih vrlina najviše je golu snagu
cenio, možda zato jer je kepec, pršmoljak bio, ali mu je pamet
tim brže radio, što se tiče lukavštine svakog moćnika je
šišao, dakle politiku od njega bolje niko nije poznavao, ali što
ja pričam o njemu, bez veze govotim, samoća
 
mom organizmu ne čini dobro, nemam sreću ni sa datumom
rođenja: obično sedmog dana meseca tergeliona slavimo sa mojim
učenicima i nekoliko vernih rođaka, međutim odkad na ostrvu Delos
sa toliko buke veličaju praznik rođenja boga Apolona, svako
na karneval juri, a meni su ostala kratka i formalna pisma u kojima
mi puno sreće žele, šum papira tokom noći bez mesečevog sjaja,
sećanje što daljinu, vreme, namere premosti.
Gde je taj
 
„plećat”, slikar atenjanin , ona dobričina koja epigrame, ditirambe
revnosno pisao, a kasnije Sokrata slušajući ispred ulaza crkve Dioniza
sve elemente svojih pesama spalio da bi do Države put
našao te suštinu bivstvovanja u svetu ideja otkrio? Gde je taj
sada, reci, dobri Dione? Ti koji si zbog svojih ideja toliko patio,
da li si doživeo da fiksna ideja je jedini zdravim razumom prihvatljiv izbor,
a sistem što na to se izgrađuje? jer tu omaška je
 
sastavni deo sistema i neminovno se dogodi, jer je omaška,
na svu sreću, ljudski dar, neizbežna je i bez nje do sledeće
omaške ne bi stigli ― a to je najsigurniji put što do istine
vodi. Nemoj se čuditi što drugačije govorim no što si navikao, možda
je vino krivo ― ili radost jer si me potražio ― nemoj me slušati ako
osećaš da ti misli brkam. Hesoid je u pravu: „to što govorim,
čini se da je glupost, ali shvatiti
 
ipak nije malenkost.” Veče nam je zaista lepo, konačno i povetarca ima,
lahor kao da mi vrat miluje; vino, prijatelj, lagan večernji vetar ―
treba li još nešto? Danas kažem: ne. Juče bi još psovajuću odbacio
onoga ko bi se usudio tvrditi, jednom ću se i sa toliko zadovoljiti.
Naravno svaka čulna stvarnost, zar ne, u stalnoj promeni je. To što
danas kažeš ili misliš, sutra, za vreme oseke ili punog meseca drugo
značenje dobiva, ili
postaće besmislica
 
zbog same prirode ― najvećeg filozofa. Danasnje dobro sutra na loše se
okrene i obrnuto; ali dobro i loše nešto samo sa stanovišta duha znači,
suštinu događaja ustvari ne mi određujemo; čovek, prijatelju moj, koji
„govor; misao što sa vetrom se takmiči nadalje i zakone uči”,
Sofoklesa sam citirao, znam, da dobro znaš, samo je sredstvo, ali kao
takav, priznajmo, nije svakonevni ― Dione, ne klimni, pitanje nije
tako jednostavno, nastavljam samo onda, ako natočiš, praznom čašom
 
misao nije moguće oživeti. Razume se čovek je sredstvo jer zakon je
gospodar, prosečan argument tako glasi, ali glavni zakon je pamet,
jer od znanja i uviđavnosti nikakav zakon, red vredeti više ne može.
Dakle… čovek? Umoran sam, primećuješ, već i od ovog malog vina
mi se jezik razveze. Nekad sam se nadao, da će putem mene filozofija i
pred masom čast steći. Verovao sam da razum i vlast su prirodno
na istoj strani: jedan drugu
 
traži, juri, ujedine se ― bio sam u zabludi. Mudrac prvenstveno
neka svoj svakodnevni život tako uredi, da sam sa sobom ― koliko
god je moguće, vlada. Evo, meni ni to nije uspelo. Ako tada,
na ostrvu Egina, kad su me kao roba prodali, jedan vidljiv
atenjanin ne bi me prepoznao i izbavio, bez daljnjega bi mogao
kao gospodin Platon nestati i verovatno do svoje smrti zajedno sa
ostalim robovima mišiće jačao.
 
„Ali uzalud, čemu jadikovka, zašto uopšte plačem? Bogom datu sudbu,
o, smrtniče, podnosi!” Nisam postao pesnik, prvak, rob koji se buni,
niti tiranin, samo jedan filozof, koga svi poznaju kao jednog pesnika
ili prvaka, ipak: ako bi me kao Adonisa vepar ubio i svakog proleća
vaskrsnuo i svake jeseni opet umro, ko bi to uopšte primetio, tokom
zime u svoju toplu odaju ko bi mene kao Adonisa na razgovor u ćilibar
zatvorenima bogovima pozvao? Savet o sudbi Atine
 
ko bi od mene tražio? Ma šta pričam, Atina, politika… što se mene
tiče, ubuduće još manje ću se tim stvarima baviti… dostojanstven
čovek na pozornicu politike neka ne stupi. Zbog samog razmišljanja
ne ispaštati! u takvoj koturnovoj demokraciji kao što je današnja
ni to nije malo, to ti ja kažem dobri Dione, uhvati pero, otkrij šta je
ispod koprene, još nije kasno, tebi je još dozvoljeno, ja sam samo dobar
za ispijanje vina, da se latim pisanja, to bi značio,
 
ako već ne samo bogovi, kako Homer kaže, pamet su mi ljudi
oduzeli. Velike, prazne odaje zjape u meni, istina je, ali to ne
znači, da od zida do zida poput ludaka jurim, nasuprot, moj um
uskoro na sjajnu, mirnu obalu stiže. Osećam, preblizu sam zemlji,
kao da vrevu godišnjih doba preko uši sklopljene školjke
slušam, jedna druga stvarnost počinje živeti u meni, sa oblacima,
pticama noseća stvarnost prolaza,
 
kad svetlost u snu te dotiče. Pa koji put se i bojim: biti dostojan razumevanju,
ispod toga ne mogu, dobri Dione, kad bi živeo ti bi me sigurno
shvatio… Pio bi mi vino i o anankeu ili Sokratovim dijalozima
pričali, i po potrebi u pehar tvoj i maslinku stavio. Sedam godina je
otkad su te ubice iz potaje satrali, ruka tiranina, međutim dokazano
nije, prema dobrom grčkom običaju samo je srce svedočanstvo, priznaj,
legende o tebi ni sam ne bi verovao,
 
ali čemu, pregledati nepregledno, osetiti što se osetiti ne može nije posao
smrtnika. Dobri Dione, znalac si moje sudbe, poznavaoc želja, jednostavno:
prijatelju, molim te oprosti mi ovaj razvučen, jadan i tužan
govor, previše sam pio, jezik mi se razvezao, badava, starim,
preblizu sam zemlji, preblizu sam tebi pa tvrdim: lagano
nestajanje je naslada višeg stupnja.
 
Prevod: Fehér Illés