|
A sóvárgás utcasarkán
Vállalnunk kell a reggeleket!
Minden kezdetet és érkezést.
A közömbösség ne ejtsen sebet
napfény kímélte bőrünkön.
Mélyen megható
magasztosság építkezzék bennünk.
A kísértés falait, ha romba dőlnek,
ne húzzuk fel ismét, még ha megérint is
a szkepszis ujja.
A leláncoltak reményét
éljük újra.
(Minden álom kárhozat.)
Tegyünk úgy,
mint aki sohasem álmodott,
nem épített várakozásból csodát,
piramisokat sem mászott,
a bennük kihűlt évezredek csillámait
nem kutatta fel,
a kövek közé szorult
félelmet sem szabadította ki,
csak olvasta a költeményeket.
Tébláboljunk
a sóvárgás utcasarkán,
csak néhány percig még,
addig várakozzunk,
míg gondolatainkból szín,
íz és illat,
kép és varázs,
metafizika lesz.
|
Na uglu žudnje
Jutra moramo prihvatiti!
Svaki početak i stizanje.
Neka našu sunca pošteđenu kožu
ravnodušnost ne rani.
Neka se u nama
duboka uzvišenost gradi.
Zidove iskušenja, ako se sruše,
čak ni kad nas prst sumnje dotiče,
nemojmo iznova podići.
Neka nadu okovanih
ponovo doživimo.
(Svaki san je prokletsvo.)
Ponašajmo se
kao neko koji nikad nije sanjao,
iz iščekivanja nije čudo gradio,
na piramide se nije penjao,
u nama ohladnele liskune milenijuma
nije istražio,
niti među stene zaglavljenu zebnju
nije oslobodio,
samo je pesme čitao.
Na uglu žudnje
tapkajmo,
samo još par minuta,
dotle čekajmo,
dok neće iz naših misli boja,
okus i miris,
slika i čarolija,
filozofija postojanja biti.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése