|
Priznanje
Gradovi,
gradovi u daljini,
mada vas nisam upoznao vaše lampe
na mojoj koži gore
i ja ih priznajem.
Priznajem da me nema:
da neko drugi, mojim korakom
odmerava prostor do tople večnosti.
Priznajem da sve je laž u rečima
o magli, o gušenju, o sečivu
zastrašenom ponad moje glave.
Opasnim sam očima gledao
utuljene zublje na raskršćima:
vrzina kola sa mladim vilama
i vilenjacima nad vašim krovovima:
u vašim uredima.
Skidali su mesec na papir
– veliku rošavu guku –
palili nepotrebne životinje,
uspostavljali gordu harmoniju
između trbuha i mirne budućnosti.
Divno su mi ispijali limfu:
budila se fosforna svetlost
u njihovim telima, na moju radost,
na veliku moju radost.
Gledajte ih: pravedni vaši svici
razjedaju vazduh, love moje rečenice:
oči moje nad jasnim trgovima.
Zahtevaju reč neopozivu o svemu
što se zbilo u mojim snovima.
I, evo, priznajem, da sam ljubio
vodu, i zemlju,
da sam disao, govorio istinu
kao da sam smeo, kao da sam
na to imao pravo.
|
Vallomás
Városok, messzi városok,
igaz, nem ismertelek meg benneteket, de
lámpásaitok az én bőrömön égnek
és ezt beismerem.
Beismerem, nem vagyok:
lépteimmel a teret a meleg öröklétig
valaki más méri.
Beismerem, hazug minden szó, ami
a
ködről, a fuldoklásról, a fejem feletti
ijesztő
késről szól.
Vészjósló
szemmel néztem
a
kereszteződések tompa lámpásait:
a
fiatal tündérek és szirének
nyűzsgését,
teőitek felett:
hivatalaitokban.
Papírra
tették a holdat
– a hatalmas
rücskös daganatot –
feleslegesen
állatokat gyújtottak fel,
a
bendő és a nyugodt jövő között
büszke
összhangot teremtettek.
Belőlem
a nyirkot szívták gyönyörrel:
testükben,
örömömre,
kifejezett
örömömre,
foszforos
fény ébredt.
Nézzétek:
igazságos szentjánosbogaraitok
kikezdik
a levegőt, mondataimat vadásszák:
szemem
a tiszta vidék felett.
Visszavonatatlan
szót követelnek mindenről,
ami
álmomban történt.
Íme,
beismerem, csókoltam a vizet és a földet,
lélegeztem, igazat szóltam,
mintha bátor lennék, mintha
arra jogom lett volna.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése