Dušan Gojkov № 28 - № 28

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 28   znam da je jablan pod tvojim prozorom već propupio pustio mlade listiće da su magnolije i lale prekoputa procvetale ipak u širokom luku obilazim tvoju ulicu i ne znam zašto setim se onog divnog zaveta izrečenog nekad davno, davno „moje će telo čekati na tvoje ispod nekog kamena”   gde kroz koje su to bušne džepove nepovratno poispadala ona jutra i tmurna i topla svakakva naše večeri uz čašu vina tihu muziku i međusobne poglede s malo sunca u očima one noći kad sam potpuno smiren staložen ležao šćućuren uz tebe   s druge strane istina je još uvek mi uspeva da vratim osmeh na lice pokojoj ženi da povremeno neka od njih čak dođe sve do mog predgrađa samo da bi mi dala čokoladu donela kolač od voća bocu vina ili neku novu knjigu popila šolju čaja ili kakvog drugog pića   „život ide dalje” kažu pametni ljudi ali bojim se ove slike što se vrte po čitavu noć čitav dan ovu rupu u mojoj utrobi ovu prazninu neće izlečiti ni vreme ni savremena medicina   znam ja mnogo toga smo i propustili namerno ili nehotice da učinimo jedno za drugo znam to, znam...   rominja neka sitna prolećna kližem se niz lorkinu ulicu (trebalo je davno da kupim nove cipele, očigledno) dolazim doma hranim kornjaču sedam u fotelju strogo vodeći računa da ne posmatram onaj ugao sobe u kojem je stajao tvoj pribor za slikanje štafelaj platna boje kistovi i slično   na stočiću pokraj mene boca čaša jutrošnja nepopijena kafa i vaza sa onim čudnim žutim cvećem kojem nikako da zapamtim ime i koje sam sinoć (evo, stidim se) ukrao za sebe u parkiću prekoputa   pušim cigaretu gledajući u neodređenom smeru

№ 28   tudom ablakod előtt a jegenye már fakad megjelentek első levelei a magnóliák és a tulipánok a túloldalon virágba borultak mégis utcádat messze elkerülöm és nem tudom miért jut eszembe az a réges régen kimondott fogadalom „testem testedet egy kő alatt megvárja”   hol milyen lukas zsebeken keresztül tűntek el nyomtalanul azok a reggelek a borús a meleg a mindenféle estéink egy pohár bor halk zene mellett szemünkben felcsillanó nappal egymásban gyönyörködtünk azok az éjjelek amikor nyugodtan békésen hozzád bújva feküdtem   viszont az is igaz egy-egy nő arcára még mindig képes vagyok mosolyt csalni időnként néhányan közülük egészen a külvárosomig jön csak hogy csokoládét adjon gyümölcstortát egy üveg bort vagy holmi könyvet hozzon egy csésze teát vagy valami más italt megigyon   „az élet megy a maga útján” mondják a bölcsek de félek ezeket az egész éjjel egész nap forgó képeket bensőmben ezt az űrt ezt az ürességet sem az idő, sem a modern orvostudomány gyógyítani nem fogja   tudom sok mindent elmulasztottunk szándékosan vagy véletlenül egymásért nem tettünk meg tudom, tudom…   tavaszi eső szitál Lorca utcáján csúszkálok (már régen új cipőt kellett volna vennem) haza érek a teknőst etetem a fotelba ülök szigorúan arra vigyázok a szobában azt a sarkot melyben festéskészleted állt állvány vászon színek ecsetek ne nézzem   mellettem a kis asztalon üveg pohár a reggel otthagyott kávé és a váza azzal a furcsa sárga virággal melynek nevét sehogy sem tudom megjegyezni de tegnap este (íme, szégyellem) a szemben lévő parkból loptam   meghatározatlan irányba nézve cigarettázok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 55-57.