Ranko Pavlović Izlazak sunca – Napkelte

 

Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –

Izlazak sunca   Isti ovakav izlazak sunca, oslonjen na sleđen stub zebnje, posmatrao je prije nekoliko desetina hiljada godina moj začuđeni predak, i pitao se gdje li je Onaj što svako veče gasi i svakog jutra razbuktava plamen u najsjajnijoj zvijezdi koja nikad ne zaviruje u njegovu pećinu. Isti ovakav izlazak sunca, okupan svjetlošću kao košuta rosom kad krene da mlad list drena pretvori u mlijeko za svoje ljupko jelenče, posmatrao je prije ko zna koliko hiljada godina moj oholi predak, i pitao se gdje je onaj Prometejev štap da ukrade vatru kojom će da sažeže i zgromi svijet. Sasvim drugačiji izlazak sunca, slutim zaogrnut plaštem straha, posmatraće za hiljadu godina moj izgubljeni potomak, uronjen u maglu bez početka i kraja, u prašinu i opiljke civilizacije koja će i tada biti u vječitoj borbi sa Bogom u travci, Bogom u sitnoj bubi, Bogom u grmu i visokom stablu, Bogom u žuboru vode (ako je bude), u borbi sa Bogom koji će bježati od njega, mog i od samog sebe otuđenog potomka, koji će vapiti za samo jednim trenutkom u kome će moći vidjeti lice sjajnoga sunca.

Napkelte   A megfagyott szorongás oszlopára támaszkodva, pár ezer évvel ezelőtt, meglepett ősöm ugyanilyen napkeltét nézve megkérdezte, hol van Az, aki a legfényesebb csillagon, amelyik sosem kukkant barlangjába, a lángot minden este eloltja és minden reggel újra lobbantja. Ugyanilyen napkeltét nézve, amely a fényben úgy fürdött, mint a harmatban a szarvastehén, ahogy a fiatal som leveléből szarvasfiókája számára tejet készített, ki tudja hány ezer évvel ezelőtt büszke elődöm megkérdezte, hol az a prométheuszi bot, amellyel ellopta világot felperzselő, megsemmisítő tüzet. A félelem palástjába burkoltan egészen más napkeltét sejtek, amit majd ezer év múlva elveszett utódom szemlél, a végnélküli ködbe, a civilizáció hulladékába, fűrészporába merülve, amely akkor is állandó harcban áll a fűben lévő Istennel, a pondróban lévő Istennel, a bokorban meghúzódó Istennel, a víz csobogásában (ha lesz) élő Istennel, harcol Istennel, aki menekül tőle, az én és az önmagától elidegenedett utódától, aki azért az egyetlen pillanatért könyörög, melyben a fényes nap arcát megláthatja.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.magyarulbabelben.net/works/sr/Pavlovi%C4%87%2C_Ranko-1943/Izlazak_sunca