Vasa Pavković (Што) гавран рече – (Amit) a holló mond

 

Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

(Што) гавран рече   За Т. Х.   Графитна оловка, компјутерски екран и његова замазана тастатура беху ми на дохват прстију – па ипак извадих из кутије црну писаћу машину – да бих осетио отпор, напор „гракања и грактања“, како би рекао Тед Хјуз.   Јер, намеравао сам да напишем Песму о Гаврану, о пару Гавранова, никако не косовском, ни вишњићевском... Баш никако не слепачком, већ песму о пару Гавранова, што у истој осамљеној дупљи проведу заједно цели век (стотинак година). Само толико!   Видео сам их у складном кружењу над старом шумом, са свих страна угроженом најлон галантеријом и пластичним боцама, од густих и бистрих сокова, ипак јачим од цивилизације пластике, тешио сам се мислећи на Теда и Силвију.   Кружили су, повремено гракнувши једно другом некакав грактај љубавни разумљив само онима што живе заједно читаво столеће „у миру и слози“, како би рекао свештеник с брадом или без ње... Сјајило је перје црним, без симболичке роле, сем основне: „из мрачне среће“. Спајале су се црте тог лета даље па ближе, као у води црни мехури заборављене прошлости. – Ниси издржао, па шта с тим? Играј игру! – грактао (ми) је Гавран, а Гавранка је изгледа ћутала, или ја (више) нисам разумевао њен „феминистички жаргон“ – што Гавран рече.

(Amit) a holló mond   T. D.-hez   A grafitceruza, a számítógép képernyője és maszatos billentyűzete ujjközelemben volt – mégis a dobozból a fekete írógépet vettem elő – hogy érezzem az ellenállást, „a kopogás és a károgás” erőlködését, ahogy Ted Hughes mondaná.   Mert Verset a Hollóról akartam írni, a Holló-párról, nem a rigómezeiről, nem a višnjiciről1… Semmiképp a vakról, hanem arról a Holló-párról, amelyik ugyanabban a magányos odúban egész évszázadot együtt töltött (mintegy száz évet). Csak ennyit!   Láttam őket, ahogy meghitten az öreg erdő felett köröztek, a minden irányból műanyag rövidárukkal és üres palackokkal veszélyeztetett, ám a műanyag-civilizációnál  erősebb erdő felett, Tedre és Szilviára gondolva vigasztaltam magam.   Köröztek, időnként egymásnak károgtak, holmi szerelmi károgás volt, csak az egész századot „békességben és egyetértésben” együtt élők számára érthető, ahogy a szerzetes mondaná, szakállal vagy a nélkül…   Feketén csillogott a tollazat, szimbolikus jelentése nem volt, az elemit kivéve: „homályos szerencséből”.   Hol közelebb, hol távolabb, de röptük vonala közös volt, mint a vízen az elfeledett múlt fekete buborékai. – Nem bírtad ki, mit érdekel? Táncolj! – károgta (nekem) a Holló, Hollópárja meg valószínű hallgatott, vagy (többé) „jellegzetes nőies beszédét” én nem értettem – mondta a Holló.   1Filip Višnjić (1767 – 1834) vak szerb költő   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 9-10.