Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2023. január 4., szerda

Vasa Pavković (Што) гавран рече – (Amit) a holló mond

 


Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –

(Што) гавран рече
 
За Т. Х.
 
Графитна оловка,
компјутерски екран
и његова замазана тастатура
беху ми на дохват прстију –
па ипак извадих из кутије
црну писаћу машину –
да бих осетио отпор,
напор „гракања и грактања“,
како би рекао Тед Хјуз.
 
Јер, намеравао сам да напишем
Песму о Гаврану,
о пару Гавранова,
никако не косовском,
ни вишњићевском...
Баш никако не слепачком,
већ песму о пару Гавранова,
што у истој осамљеној дупљи
проведу заједно цели век
(стотинак година).
Само толико!
 
Видео сам их
у складном кружењу
над старом шумом,
са свих страна угроженом
најлон галантеријом
и пластичним боцама,
од густих и бистрих сокова, ипак
јачим од цивилизације пластике,
тешио сам се мислећи
на Теда и Силвију.
 
Кружили су, повремено
гракнувши једно другом
некакав грактај љубавни
разумљив само онима
што живе заједно
читаво столеће
„у миру и слози“,
како би рекао свештеник
с брадом или без ње...

Сјајило је перје црним,
без симболичке роле,
сем основне: „из мрачне среће“.

Спајале су се црте тог лета
даље па ближе, као у води црни
мехури заборављене прошлости.
– Ниси издржао, па шта с тим?
Играј игру! – грактао (ми) је Гавран,
а Гавранка је изгледа ћутала,
или ја (више) нисам разумевао
њен „феминистички жаргон“ –
што Гавран рече.
 
 

(Amit) a holló mond
 
T. D.-hez
 
A grafitceruza,
a számítógép képernyője
és maszatos billentyűzete
ujjközelemben volt –
mégis a dobozból
a fekete írógépet vettem elő –
hogy érezzem az ellenállást,
„a kopogás és a károgás” erőlködését,
ahogy Ted Hughes mondaná.
 
Mert Verset a Hollóról
akartam írni,
a Holló-párról,
nem a rigómezeiről,
nem a višnjiciről1
Semmiképp a vakról,
hanem arról a Holló-párról,
amelyik ugyanabban a magányos odúban
egész évszázadot együtt töltött
(mintegy száz évet).
Csak ennyit!
 
Láttam őket,
ahogy meghitten
az öreg erdő felett köröztek,
a minden irányból
műanyag rövidárukkal
és üres palackokkal veszélyeztetett,
ám a műanyag-civilizációnál 
erősebb erdő felett,
Tedre és Szilviára gondolva
vigasztaltam magam.
 
Köröztek, időnként
egymásnak károgtak,
holmi szerelmi károgás volt,
csak az egész századot
„békességben és egyetértésben”
együtt élők
számára érthető,
ahogy a szerzetes mondaná,
szakállal vagy a nélkül…
 
Feketén csillogott a tollazat,
szimbolikus jelentése nem volt,
az elemit kivéve: „homályos szerencséből”.
 
Hol közelebb, hol távolabb, de röptük
vonala közös volt, mint a vízen
az elfeledett múlt fekete buborékai.
– Nem bírtad ki, mit érdekel?
Táncolj! – károgta (nekem) a Holló,
Hollópárja meg valószínű hallgatott,
vagy (többé) „jellegzetes nőies beszédét”
én nem értettem –
mondta a Holló.
 
1Filip Višnjić (1767 – 1834) vak szerb költő
 
Fordította: Fehér Illés
 

Izvor: Васа Павковић: У варљивом животу, КОВ, Вршац, 2012. стр: 9-10.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése