|
Dávid
Írom: téged adott az a tél,
ezerkilencszáznyolcvanhét decembere,
mely szürke volt, hideg, mint egy templomtenyér.
Szárnysuhogás a magasban: a szív krónikája.
Azután hosszú csöndversek jöttek,
hét és fél hónapig nem volt hangod,
vasherceg lettél, ki torok-csizmában
gyakorolja a lét üdvösséges kárhozatait.
A halál nem létezik, mi létezünk csak,
anyád, apád, aki, nem véletlen: én vagyok.
„Hol is jártunk idáig tulajdonképpen
és mit is csináltunk másutt és jobban” —
nélküled. Már túl mindezeken és mindazokon,
álcázott szombatünnepi megrendülésben,
hold-ajándékozó esti fényességben,
az erdő és a város képeskönyvét lapozgatva,
az álom piros-sárga-zöld lámpácskái előtt,
(három év kellett, hogy leírhassam
ezeket a sorokat; milyen otromba dolog
az elérzékenyülés, mégis:)
szemhunyásnyira a játékos végtelentől,
megértettük,
lehet egy kacaj is himnusztöredék —
Fiam.
Kisfiam.
|
David
Beležim:
tebe je ona zima dala,
decembar
hiljadu devetsto osamdeset sedme,
koja
je poput šake crkve siva, hladna bila.
U
visu fijuk krila: hronika srca.
Posle
su duge pesme tišine došle,
glas
sedam i pol meseci nisi imao,
postao
si gvozdeni princ, ko blaženo prokletstvo
postojanja
u čizmu grla vežba.
Smrt
ne postoji, samo mi postojimo,
majka,
otac tvoj, koji nije slučajno: ja sam.
„Stvarno,
gde li smo dosad hodali
te
drugde i bolje šta smo radili” —
bez
tebe. Već iza svega i svačega,
u
prerušenoj potresenosti subotnjeg slavlja,
od
meseca darovan večernjoj svetlosti,
listajući
slikovnicu šume i grada,
ispred
crveno-žuto-zelenih sijalica sna,
(tri
godine su bile potrebne da
ove
redove napišem: koliko je ganutost
neotesana
činjenica, ipak:)
od
nestašne beskonačnosti na treptaj oka
udaljeno, shvatili
smo,
delić
himne i jedan grohot može biti —
Sine
moj. Sine moj maleni. Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése